harag legrosab tanác adó

mai világ ki van éhezve szeretre de mai világ egyes helyeken igazán tombol az gyülötet

másik ember társam felé ami úgy mondva valakit nem igazán birok ki állni képes az ember

fel veni azt arcsot másik ember ami olyan mint ha szeretne azt illetőt meg mutatja neki

menyire szereti őt igazán mondjuk eltelik az bizonyos munka időn ilyenkor ugye ember

kénytetelen elviszelni azt embert is maga melet akit valahogy nem igazán bír ki állni mert

nem úgy viszelkedik és az illető momdjuk játsza fejét osztja észt hogy ő igazán okos

más neki nem mondja meg dolgokat azt valahogy nem szívesen veszi azt embert szívsen

valaki osztja észt úgye olyen másik embert igazán le tudja nézni azt meg ember nem

szívsen veszi jól egy darbig elnézi neki mondja az ember aki játsza nagyot de amikor

már türelmi zuna túl lépi másik embert kénytelen meg mondani neki lehet hogy azt

nem szívsen veszi töle mert bántó az embernek úgy gondlom .mai világba média

nyomastja emberek fejébe gyülötet egy élő pléda egy helyen válkoásba lenne 3ember

egyiket aiki mondjuk tudja tényleg okosnak mondják látják is rajta törekvészt de azt meg

nem bírja ki állni gyorsan úgy csinálja társá val meg beszéli ezt embert ki kel útálni innen

mert ez nem közénk való az ember .így megy villágba is sajnos akit úgy gondl az emeber

akit nem szívesen látják egy helyen nincsen lehetőség másik emeber felé akor drabig

eltürik dolgokat nagyon okosnak tartja magát az illető úgye azt ember nem szívsen veszi

jól idő után az történik képes ki adni útás annak embernek nem szívesen látják meg nem

is szeretik valmi miatt világba fel tört szeretlenség ösze kel foggni és szeret úralja

világot és ne gyülőlet . az legroszab tanács adó világon ne halgaszunk rá .

szép gondolat

Vannak lelkek, akikben energia terem, mint kagylóban a gyöngy. Ez az energia valamire irányul. Mindig munkára, de más- és másféle irányúra. Az egyikben pénzteremtés, gyűjtés, másikban művészi alkotás, harmadikban szervezés, negyedikben nőimádat, ötödikben istentisztelet.
Akiben energia van, öntudatlan produkál

Ha egy embernek utcaseprő a munkája, akkor úgy seperjen utakat, ahogy Michelangelo festett, ahogy Beethoven komponált, vagy ahogy Shakespeare írt verseket. Olyan jól seperje az utakat, hogy a mennynek és a földnek minden lakója megálljon egy percre, s azt mondja, ím, itt élt egy nagyszerű utcaseprő, aki jól végezte a munkáját.

szamár és az édes bogáncs

Abban a nehéz órában, amikor Szent József megtudta, hogy családjával menekülnie kell Heródes gonoszsága elől, az angyal a szamarat is felébresztette az istállóban. „Kelj föl! – mondta neki a magasból az angyal –, Szűz Máriát urával most Egyiptomba fogod vinni!”

A szamárnak ez egyáltalán nem tetszett. Nem volt valami jámbor szamár, sőt egy kissé inkább csökönyös. „Nem tudsz erről magad gondoskodni? – kérdezte bosszúsan. – Neked szárnyaid vannak, nekem meg mindent a hátamon kell cipelnem. És miért éppen Egyiptomba, mért nem jó egy közelebbi hely?”

„Biztos, ami biztos!” – válaszolta az angyal. Ez egy olyan felelet volt, amire egy szamár csak azt mondhatja, hogy most már értem.

Kiballagott az istállóból és látja ám, hogy mennyi terhet gyűjtött össze számára Szent József: ágyneműt Máriának, egy csomag pelenkát a gyermeknek, egy láda aranyat, a király ajándékát, két tömjénnel és mirhával teli zsákot, egy egész cipót, sajtot és egy oldal füstölt húst a pásztoroktól, a víztömlőt és mindennek tetejébe még ott van Mária a gyermekkel! Ennek láttára a szamár újból megmakacsolta magát. És nem értette meg őt senki a gyermek Jézuson kívül. „Mindig ugyanaz történik. Ezek a koldusok úgy jöttek ide, hogy semmijük sem volt, most meg már annyi mindenük van, hogy két pár ökör sem tudná elvinni. Én azonban nem vagyok szénás szekér!” – mondta a szamár. Pedig úgy nézett ki, amikor Szent József mindent fölpakolt rá, még a patái is alig látszottak.

A szamár kidomborította a hátát, hogy helyreigazítsa a terhet, majd megkockáztatott egy lépést, óvatosan, mert azt hitte, hogy összedől a rajta levő torony, mihelyt egyik lábát a másik elé teszi. De különös módon, csodálatosan könnyűnek érezte terhét, mintha lábai csak saját testét vitték volna, valósággal táncolni kezdett a sötétben a tuskók és a kövek között. Persze, nem sokáig, mert újból elkezdett bosszankodni: „Miért kell belőlem gúnyt űzni? – mormogta. – Talán bizony nem én vagyok az egyetlen szamár Betlehemben, aki egyszerre négy zsák árpát is el tud vinni?” – Haragjában nekifeszítette lábát a fövenynek, és egyetlen lépést sem ment tovább arról a helyről. „Ha most még meg is üt engem – gondolta elkeseredve –, egész cókmókja az árokba repül!” József azonban nem bántotta. Egyik kezét a hátára tette, a másikkal a szamár fülei felé nyúlt, hogy megsimogassa. „Menj még egy keveset! – bíztatta szelíden –, hamarosan pihenni fogunk!” Erre a szamár felsóhajtott és újból baktatni kezdett, s közben így gondolkodott magában: „Ez valóban szent ember, még azt sem tudja, hogyan kell egy szamarat sietésre ösztökélni”.

Közben megvirradt, és a nap melegen kezdett sütni. József egy cserjésre bukkant, amely azonban nagyon száraz és tüskés volt, hiszen a sivatagban jártak. Ennek gyér árnyékában akarta megpihentetni Máriát. Lepakolt tehát és tüzet gyújtott, hogy levest főzzön. A szamár ezt nagyon bizalmatlanul nézte. Ő saját takarmányadagját várta, de csak azért, hogy megvetően mondhassa: „Inkább megeszem a farkamat, mint a ti poros szénátokat!”

Szénát azonban nem kapott, sőt még egy harapás szalmát sem, mert Szent József – Máriáról és a gyermekről való gondoskodása közben – teljesen megfeledkezett róla. A szamarat óriási éhség fogta el. Olyat kordult a gyomra, hogy József ijedten nézett föl. Azt hitte, hogy egy oroszlán telepedett a bokorba, és az bődült ilyen nagyot. Időközben megfőtt a leves is, mindnyájan ettek belőle. Előbb Mária evett, majd utána József kikanalazta a maradékot. A gyermeket is megszoptatta anyja, csak éppen a szamár állt ott éhesen. Nem volt egyetlen fűszál sem, amit rágcsálhatott volna. Nem termett itt a kősivatagban semmi – néhány bogáncson kívül. „Kegyelmes Uram!” – mondta a szamár haragosan és egy hosszú beszédbe kezdett a gyermek Jézus előtt. Csak egy szamár-beszéd volt ez, de nagyon ravaszul volt kieszelve. Rendkívül éles ésszel és világosan mondott el mindent, amit csak egy szenvedő teremtmény Isten előtt elpanaszolhat. „I-Á” – kiáltotta végül, ami annyit jelent, hogy „Így igaz, én szamár vagyok!”

A gyermek mindent figyelmesen végighallgatott, s amint a szamár befejezte mondókáját, lehajolt, fölvett egy bogáncsot és átnyújtotta neki.

„Jó! – mondta a szamár, miközben szíve mélyéig megsértődött. – Nem bánom, megeszek egy bogáncsot. De te bölcs vagy, és előre láthatod, hogy mi fog történni. A tüskék úgy összeszurkálják a hasamat, hogy meg kell halnom, s azután nézhetitek, hogyan mentek Egyiptomba!”

Dühösen harapott a kemény kóróba, de rögtön tátva maradt a szája, mert a bogáncs nem úgy ízlett neki, ahogy várta, hanem úgy, mint a mézédes lucerna, vagy az illatos káposztalevél. Senki sem tudja elképzelni, csak egy szamár, hogy milyen finom dolog is a bogáncs!

Elmúlt erre a csacsinak minden bosszúsága. Áhítatosan egymás mellé rakta füleit, ami egy szamár esetében annyit jelent, mintha mi összekulcsolnánk a kezünket.

fogd kezed

Amikor a kezed nyújtod egy barátod felé, a szívedet is felajánlod vele, és ezzel együtt az életed nagyobbik részét is.” /f

E világon nincs más, mi többet ér,

Mint mikor kezed a kezemhez ér,

Mert a múlandó léleknek nem elég

Csupán kenyér, bor s menedék;

Az éj elszáll, a menedék nincs többé,

A kenyér sem tart örökké,

De egy baráti kéz és egy hang,

Végigkísér és örökké tart.

„Az igazi barátság feltételezi a szeretetet, mely a gyengédséghez vezet el,

a bizalmat,mely nem aggodalmaskodik, barátunk hűtlenségének lehetőségén,

a szabadságot,amely nem fél kimondani, a maga véleményét, az egybetartozás érzését,

amely nagylelkűen tud adni, és örömmel elfogadni.”

„Nem azért jöttem, hogy ott legyek,

Ha keresztjéről az embert leveszik,

Hanem azért, hogy kiáltsak, szóljak,

Mielőtt újra megfeszíttetik.”

„Semmi sem rendezettebb, mint az,

Amit a szeretet rendez el,

És semmi sem szabadabb, mint az,

Amit a szeretet köt össze.

„És valaki megint csodát tudott művelni bennem,

És van, újra van világ,

És van benne hová lennem.”

be képzek dolgot magának milyen könnyen nagyot lehet zuhanni

embernek ugye véges türelme és egyszer olyat csinál másik illető hogy másikat fel tudja igazán

 

bosszantani de lehet hogy darabig tűrni fogja másik illető de nem fogja sokáig tűrni ameddig csak

 

tudja amikor mondjuk az illető elképzeli magáról hogy ő az okos mindenki más meg igazán nem

 

végzi el mondjuk el dolgát az illető be képzeli magának ő a jó dolgozó lehet hogy jó csinálja dolgokat

 

de másik mondjuk talál egy kis hibát munkájába amin lehet kéne módosítani de szólnák akkor biztos

 

felénk háborodva mert szól az ember aki lehet hogy egy pár hónapig meg álja helyét de ő osztja észt

 

az meg senkinek nem,fog jól esni pár hónapig mondjuk megtanulunk valamit mi van ott változna

 

valami és igen elfordul minden helyen vissza jön az illető mert okosnak találja magát  meg szolja

 

azt illetőt hogy végzi dolgokat meg másik ott aki mondjuk közel ál főnök hoz de ő meg úgy van

 

hízelegni főnöknél másikba ez hiba csináljon valamit de lehet hiába be szug főnöknek másik illetőről

 

milyen hibája van az meg úgy van vele  eltűri neki de egyszer olyat csinál biztos elfog minden

 

2emvbrenk elfogy türelme játszom mondjuk azt ő tuttom faktum minden be képzelek magának

 

de egyszer el szakad türelmi zúna embernél elege lesz másiknak addig játszotta nagyot az ember elege

 

lesz közel ál főnökhöz mondjuk megy ő tegyen valamit elege van hogy köze lát ált főnökhöz meg

 

köszönheti neki de akkor van nála pofára esés  annak illetőnek aki játszotta nagy embert az most

 

pofár  esik  nem lehet nagy ember amit be képzel magának mégis másik okosabb  mint ő gondolja .ű

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

mia nem szégyenli való

apám egyszer úgy kezdte tudok e hétfőn reggel8-9n  közt egy kicsit segíteni hozna haza valamit  akkor

 

ő  kinézte valamit nekünk hogy kicsit  azért sok dolgok után ki is kapcsoljunk és jól érezzük magunk de egy

 

kicsit olyan vissza mehet az ember olyankor gyerek korába aki emlékszik az első örömre gyereknek amikor

anya oda mondja gyereknek  megyünk játszó térre hintáz  hatsz egy nagyot ugye ilyenkor gyerek nagyot

 

örül hintázni fog egy kicsit játszó téren ugye azt meg sok gyerek szereti apám úgy volt vele volt egy helyen

 

hinta ami kicsit szépség hiba volt annyi hogy egy kicsit rendbe kelt rakni és lekelt  festeni  ő azon hétfőn be jött

 

hozzám nem beszélt elindult és elhozta azt hintát de darabokba tudta  elhozni nagy darab mert fekvő hinta

 

meg felel amikor segítem be hozni én örültem  neki pedig nem vagyok már nagyon gyerek de örültem hintának

 

pár  napig úgy voltam még nem fogom ki próbálni nincsen időm most  úgy voltam nem érdekel semmi  kicsit

 

időt szánok magámra le ülök  és egy kicsit hintázni vágytam csendre úgy voltam vele egy pár percig kint

 

hintázok úgy voltam vele de eltelt tíz perc még mindig hintáztam és jól magam már fekve hintáztam és

 

jól magam úja étem gyere koromat hintáztam máskor ilyen úgy vagyok vele nem Szégyellni való aki hintázik .

a  csikó,

– Eltévedtem – gondolta  csikó, aés ijedt tekintetét újra körbehordozta a látóhatáron. Messze, a folyót szegélyező fák, bokrok mögött egyre alább süllyedt a nap, rőt fénye nem vakított már. – Eltévedtem – riadt ismét a bizonyosság a csikó szemében, tétován ingatta csillagfoltos homlokát, körötte fűcsomók, lomhán cserepeződő szik, benne fölfakadó hajszálerek: férgek folyosói.

Vézna hírnök-szellő iramlott az éjszaka hideg leheletével. A csikó fölkapta a fejét, a távolban apró házat látott, kis fehér foltot a szürkeségben, mellette magasba kapaszkodó, sovány nyárfa, rozzant kútágas- feszület. Vágtatni kezdett a ház felé, az izzadtság előbb átitatta szőrét, majd kis patakokba gyűlt, s medret vájt magának.

A gyorsvonat olyan puhán, észrevétlenül indult, hogy az utasok meghökkenve kiáltottak föl: „Nézd, már megyünk!” A kalauz kinyitotta lyukasztójával a kisszekrényt a peronon, és fölkattintotta a villanyt. „Na, bekapcsolták a villanyt, most már látunk!” – mondták az emberek, s még egyszer elfészkelődtek.

„Te osztasz, Jóska!” – szólalt meg egy kerek, piros képű férfi, szemében nevetés szikrázott, s durva, fekete kezét játékosan összedörzsölte.

Az öregember levette a kucsmáját, mintha köszönt volna a távolodó városnak. Az öregasszony megbontotta fekete kendője csomóját az álla alatt, s kendőjének két csücske, mint gyűrődött, rövidke hajfonat, sután himbálódzott sötét ruhájába vesző melle előtt.

A fiatalember rágyújtott, homlokát ráncolta, nézte a sárga, lustán szóródó fényt.

„Te csalsz, Jóska, az anyád istenit!” – nevetett a kerek képű, és a térdeken billegő aktatáskára dobta a kezében maradt lapokat. Előkerült egy literes üveg, körbeadták, mindenki húzott belőle.

„Korán sötétedik” – motyogta az öregasszony.

„Jön az ősz” – bólintott rá az öregember, de nem fordította meg a fejét. A vonat ide-oda ringatózva futott a sötétség felé.

A csikó elfáradt. Botorkált a ház körül, bebámult riadt szeme az üres ablakon, habzó szája csak szikkadt, kiszálkásodott vályúra talált. A nap elmerült, a sötétség előmászott a fák, bokrok mély odvából. Eltévedtem! Hol vagyok? – nyerített a csikó, s a nyerítés visszariant fülében. A homály fakóvá mosta a csillagot a homlokán, eltűnt a fehér piheszőr is a bokája fölött. A verítékerek hangtalanul ivódtak föl a poros szőrcsomók lápjában.

– Hol van anyám, hol az istálló, hová lett a kisgazdám?! Jajdult a félelem a csikóban.

A sötétség hálót dobott a tájra, csak néhány csillag bújt el hatalma elől.

A csikó kétségbeesett vágtába kezdett.

„Jó csajok, mi? Megkettyinteném az egyiket, hogy kettéállna a füle!” – Fiatalemberek röhögtek a folyosón, kezükben sörösüveg, szájukban cigaretta.

„Cseszd meg, Jani! Neked mindig huszonegyed van?” – „Van annak, aki el nem issza!” – „Nem látsz már te, Jóska, szemüveg kell neked!” – nevettek, körbeadták az üveget. A fiatalember fáradt volt, mintha elszöktek volna agyából a gondolatok.

A két öreg moccanatlan meredt a vakságba.

Részeg imbolygott végig a kocsin, marka sörösüveget szorított, néha elbődült: „…a szívem egy vándorcigány… Messze van még a söntés?!… a szívem egy vándorcigány…” A fiatalember homloka megforrósodott, szédült.

Fölállt, kiment a peronra, nagyokat lélegzett.

Egy cigány hegedűt cincogtatott, körülöttük katonák, szájukból ömlött a füsttel az ének: „…szeretném a homokórát megállítani, szeretném az emlékeket elfelejteni…”

A fiatalember csöppet megnyitotta az ajtót, a résen bevágott a hűvös levegő. Hallgatta, ahogy dalolnak a kerekek.

A csikó fölkapaszkodott a töltésre, üvegszál-vékony lába megbotlott a síneken. Fejét fölkapta, hallotta, ahogy tompán ciripel a láthatatlan huzal. Fürkészőn hallotta ezt a furcsa neszt, aztán tétova léptekkel elindult a sínek között.

A fiatalember becsukta az ajtót, rágyújtott. Holnapra mindent elfelejtek, gondolta, és visszament a fülkébe. Figyelte, ahogyan imbolyog cigarettájának hamvadó izzása az ablak fekete tükrében.

A vonat kényelmesen, dudorászva futott a síneken.

a rabló

Estefelé József tovább akart menni övéivel. Fogta a szamarát és előlépett egy domb mögül, hogy tudakozódjék az út felől. „Már nem lehet nagyon messze Egyiptom” – gondolta.

Ezalatt az Istenanya a gyermekkel az ölében a cserje alatt ült. Ekkor történt, hogy egy bizonyos Horrifikusz nevű rabló erre vette útját. Úgy ismerték őt mindenütt, mint a sivatag legfélelmetesebb rablóját. A fű földig hajolt előtte, a pálmák remegtek, datolyáikat épp kalapjába ejtették. Még a legerősebb oroszlán is behúzta a farkát, ha a rabló vörös nadrágját messziről meglátta. Hét tőr volt az övébe dugva: mindegyik olyan éles, hogy szét tudta velük szabdalni a levegőt. Balján kard lógott, melyet „görbe halálnak” nevezett. Vállán pedig olyan bunkót vitt, amely skorpiófarkokkal volt megtűzdelve.

– Hah! – kiáltotta a rabló, és kirántotta a kardját hüvelyéből.

– Jó estét! – szólt Mária. – Ne légy oly hangos, még alszik.

A Félelmetesnek még a lélegzete is elállt ettől a megszólítástól: sújtani készült, és lefejezett a „görbe halállal” – egy bogáncsot.

– Én vagyok Horrifikusz, a rabló – suttogta, – ezer embert eltettem már láb alól.

– Isten bocsásson meg neked! – mondta Mária.

– Hagyd, hogy végigmondjam! – sziszegte foga között a rabló. – És olyan kisgyermekeket nyársaltam föl, mint a tiéd.

– Gonosz! – mondta Mária. – De még gonoszabb vagy, mert hazudsz.

Ekkor valami vihogni kezdett a cserjében. A rabló meglepetésében hirtelen a levegőbe ugrott: még senki sem merészelt közelében nevetni. De csak a kis angyalok viháncoltak. Első ijedségükben szétrebbentek mind, most azonban újra az ágakon ültek.

– Hát nem féltek tőlem? – kérdezte a rabló bátortalanul.

– Ó, Horrifikusz testvér! – szólt Mária. – Milyen vidám és tréfás kedvű ember vagy.

Ez szíven találta a rablót és arra késztette, hogy elmondja az igazságot. Olyan lágy volt ugyanis a szíve, mint a viasz. Amikor pólyában feküdt, már akkor megborzadtak tőle az emberek. „Jaj nekünk! – mondták. – Nem olyan, mint egy rabló?” Később már senki sem jött hozzá: aki pedig véletlenül meglátta, az is mindent hátrahagyva elfutott. Így tehát egészen jól élt Horrifikusz, pedig egy csepp vért sem látott, s még egy tyúkot sem tudott volna fölnyársalni.

Ezért örült a félelmetesnek a lelke, hogy végre talált valakit, aki nem félt tőle.

– Szeretnék ajándékozni valamit a fiadnak – mondta a rabló, – sajnos azonban csak lopott holmi van a zsákomban. De ha tetszik neked, akkor táncolok előtte.

És Horrifikusz, a rabló táncolt a gyermek előtt. Egy teremtett lélek sem látott még ehhez hasonlót. A „görbe halált” maga fölé emelte a hold ezüst sarlójához hasonlóan, és ezalatt egy antilop kecsességével emelgette lábait, olyan sebesen, hogy már meg számlálni sem lehetett. Mind a hét tőrt a levegőbe röpítette és úgy ugrált keresztül a szétszabdalt levegőn, mint ahogy a lángnyelvek táncolnak. Olyan mesterien ropta a táncot a rabló, olyan pompás látványt nyújtott fülkarikáival, hímzett övével és a kalapjába tűzött tollal, hogy Szűz Máriának könny szökött a szemébe. Még a puszta állatai is odalopakodtak; körbeálltak és farkukkal verték az ütemet a homokban.

Végül a rabló kimerülten Mária lábához ereszkedett és ott rögtön el is aludt. Józsefék már messze jártak, amikor végre felébredt és újra útnak indult. Ekkor észrevette, hogy már nem félnek tőle. „Hiszen puha szíve van” – mesélte az ugróegér mindenütt. „Táncolt a gyermek előtt” – sziszegte a kígyó.

Horrifikusz a pusztában maradt, lemondott a „Félelmetes” névről. Öreg korára derék szent vált belőle, de annak titoknak kell maradnia, hogy miként nevezik a kalendáriumban.

Ha egyikőtök talán eltitkol vagy rejteget magában valamit, de a szíve puha maradt, akkor nyugodt lehet, mert Isten ugyanúgy megbocsát neki a gyermek kedvéért, mint Horrifikusznak, a rabló

nem szép dolog másikat meg szólni

nagyonfontos életbe akivel együtt van az ember tisztelje azt embert akivel együt kel legyen milyen

 

milyen lenne akin kedves hozzád és meg tesz mindent ugye ahhoz úgy mondva kedvesnek kéne

 

leni  mondjuk az ember át adna valamit meg tesz valamit neki könyitsze dolgokat át adja másik illető

 

aki meg mindent be képzel azt gondolja az ember körül forogna világ az gondolja az ember meg

 

tesz  neki és neki följebb  ál mondjuk azt meri mondani amikor tisztel szól az ember flegmán beszél

 

azt gondolja amikor tisztel tel van felé aki így ál és nem érti jól hangot menjen orvos hogy ki van felé

 

tisztel tel azt arról semmi rosszat nem mondok meg nem áltok olyat  róla így beszélne rágalmasnak

 

hívják azt meg nem szívesen viseli olyan ember el mellette társát aki meg rágalmazza                                                                                                   őt mondjuk

 

egy  valaki kis setéségbe  lát amit kel másik meg látja majd nem meg ijedtem ne félj kezdem jó

 

indultból meg  sajnálja az ember közli ne legyél pófántlan amikor az ember meg sajnálta őt milyen

 

lenne őt hogy ál dolgokhoz hogy nem szívesen látják őt de elviselik                                                                                                   őt az gondolja magába menyire

 

szertik őt elképeli magába mindent lehet azt másikat meg szólok de ez nagy tévedés

 

egyszer fény derül dolgokra annak embernek könnyen  meg köszönhetik munkáját

 

másikról ilyet mondott  . aki embert szeretik az mellet ki tartanak nem engedik sértsék vagy épen

 

meg szólja másik ember amin nem szép dolog .lehet magába hiba azon  változatni .

 

biztos dolgába egyik ember

biztos mindenki magába egyik ember úgy van a dolgával hogy őt menyire is szertik azon helyen ahol épen jelen

 

van  meg tudja  vele kel dolgozni ő  meg valahogy azt embert nem szívesen látja és nem igazán szereti azt

 

illetőt utána jön többi ember aki úgy van vele meg mutatjuk és érzettjük vele hogy mintha szeretnék azt

 

embert de úgy vagyunk vele hogy nekem se szívügyem az ember de hogy már több ember lehet hogy nem

 

igazán  csípi de éreztetjük vele hogy szertik őt de hogy több ember nem igazán kedveli lehet azt embert de

 

neki elkel viselni őt tudja biztos benne magába szertik de  ez nagy tévedés elfordul az világon egyikember

 

aki kavar életbe valahol rendet szeretne tenni azon helyen az rend amit ő ki gondol de lehet hogy nem jó hoz

 

vezet ez rendrákász és ész osztás másnak addig osztja észt idő után lehet hogy csak elvészelték őt mintha

 

szeretik őt de nagy tévedés aki játssza fejét nagy embert játssza 2ser egymás után egy helyen azt úgy van vele

 

emberek nem igazán szertik mert hogy ilyet tett többi felé lehet ez miatt nem tudja elviselni ilyenkor annak

 

embernek rá kéne  ébredni hogy nem jót csináltam valakinek és így csak elviselnek őt az meg nem igazán szeret

 

úgy gondlom aki ember türelmével játszott osztotta észt eljátszotta ember türelmét azt nem igazán szertik

 

életbe rá kel  .ébredni erre hogy magába van hiba helyre kel hozni máshol dolgokat nem játszom fejemet

 

hogy szeressenek engem világon mindig .

 

 

senki ne játssza nagyot könnyen le bukhat milyen ember mindenki tévedhet

mindenki volt olyan helyzetbe egy valaki be szorít minket olyan helyzetbe kénytelenek

 

vagyunk úgy meg oldani dolgokat ahogy szeretnék ,hány olyan van világon aki csak össze

 

csapja dolgokat és nem foglakozik semmivel ő úgy van vele hogy ő neki van igaza mindenbe

 

többi  úgy  van ő le van nézve  ő szemségéből  ő tudja dolgokat jó úgy gondolja de ez úgy

 

mondva   nagyra vágyó meg ez játssza úgy dolgokat ő meg mondja dolgokat ő az ember világ

 

okosa ő szemszögéből mégis olyan mondja meg aki tényleg sejtelme van dolgokhoz és

 

meg kel utána  csinálni dolgokat nem jó de ő az nagy ember elvárná dolgokat ahogy ő

 

szeretné hogy is ő rosszul csinálna dolgokat kavarna dolgokba másiknak ugye  az senkinek

 

nem esne jó úgy gondlom könnyen  az elő fordul életbe azt embert aki így ál dolgokhoz

 

meg mondhatja  olyan ember szemébe dolgokat ami nem fog neki jó esni és meg fog

 

szétérődni és másikkal nem fog tárgyalni ő az igazit meg mondta igy nem szert vele

 

dolgozni .hogy van az aki nagyon játssza nagyot egy helyen addig csinálja  lehet hogy

 

kénytelen elviselni dolgokat de nem igazán beszélnek vele de fényderűl ilyet csinált az

 

meg kösz hetik dolgokat úgy elválnak útjaink életre mert így végzeted el dolgokat és osztod

 

észt amikor nem volt igazad

nem, kedveltség másik felé

most egy kicsit arról elmélkedjünk hogy mondjuk meg csinálta valaki úgy  dolgát ahogy kel  de

 

valaki aki nagyon szereti osztani észt így csinálja úgy dolgokat ahogy  szeretné de illetékesnek

 

lehet  hogy  nem fog tetszeni de ő aki osztja észt meg mondja dolgokat kedvére járunk mondjunk

 

úgy csináljuk ő gondolja de akkor  már lesz igazán össze vizaság de mondjuk meg tettük kérését

 

szóltunk neki ő közli ezt felgma hangot vedd vissza ki az ezt mondja nem olyan ember ilyet kérhetne

 

 

hang  meg igazán jó  hetet de annyira játszaná az ember fejét be lehet  szólni egyet meg védje magát

 

az ember  meg más se nagyon szimpatikus közösen  össze tudunk fogni meg védeni másikat hogy

 

az illető milyen meg mondani neki olyan ami neki lehet hogy nem fog jó esni de  aki mellet kitartunk

 

mert igazán jó akkor másik nem tud semmit tenni keverni dolgokat ahogy  szeretné mert össze fogunk

 

és kavarós embernek elmegy kedve idő után  ahogy észre veszi senki nem támogatják mert keveri

 

dolgokat  azt meg senkinek nem fog jó esni  azt embert úgy gondlom akár menyire játssza nagy

 

embert hogy ilyen volt ember társa hoz nem kedvelt embernek számit mert így ál dolgokhoz.

fontoskodás ha nem sejtek dolgokba mért ütöm orom bele

kicsit gondolkozunk el azon biztos meg figyelte azt másik ember hogy társa menyire van felé

 

aki  meg ismerte másikat az eltudja fogadni ami en az illető de  mégis hibázik el tudja neki  nézi

 

de aki olyat  tenne neked ami neked nem esik jó de ő akkor is fogja magát kezdi játszani azt hogy

 

nagy ember és jót akarja nekünk de másikat aki épen nem szimpatikus fogom elmondanám dolgokat

 

milyen is ő végzi dolgát ahogy tudja akkor mér is kel  nagy embert játszanom súgni másiknak ez ami

 

nem esik jó senkinek mert ez úgy mondva nem szép dolog .mondjuk könnyen az lehet én ilyen voltam

 

ahhoz  meg tudta meg mondta az illető jót akar mindenkinek akkor így van nem kezdek fontoskodni

 

dolgokba amihez nincsen közöm és osztom észt mintha nekem van kezdek bele szólni ez meg olyan

 

ember  nem szívesen veszi akkor ugye  nem volt bennem jó akart milyen lenne valaki  mondaná neked

 

  1. fura hangon egy kicsit de jó indulatból mondaná hiányzol de ezt hangot nem jó indulatból

 

veszi pedig az volt  utána az ember fogja hogy jó indult volt nem tetszett neki hang úgy van vele

 

hogy inkább  kerülni és nem igazán beszél vele azért mert játszotta fontos embert fújt másik illetőre

 

könnyen vissza köszön Elekező mindig igazi jót akarjuk másiknak nem keverjük dolgokat fontos

 

kódunk dolgokba másnak az nem eszik jó tényleg jó legyen bene ne fontoskodjunk az nem igazan

 

esik jó nem sejtek dolgokból de  bele ütöm dolgokba orom

szellem

Vajon van-e szelem

szell? Bizonyára van, mert van  rend. Tudják ezt a világi emberek is, mert ahol több tanítórend működik együtt, gondolkoznak, melyiknek az iskolájába írassák be gyermeküket. Vagy ha nem gondolkoznak, akkor sem véletlenül bízzák erre vagy arra a rendre gyermekük nevelését. Ami őket tudat alatt az iskola megválasztásában befolyásolja, az az iskola szelleme. Még abban az esetben is, ha a szülői kritika egyszerűen csak „szigorúbb” vagy „enyhébb” iskoláról beszél.

A szerzetesi szellem forrásait az alapító körül kell keresnünk. Kalazanci Szent Józsefet a felebaráti szeretet tette tanítóvá. Megszánta a külvárosokban kallódó, gondozatlan gyermekeket. De csupán nevelésükről és taníttatásukról akart gondoskodni intézményesen. Szerzetalapításra sokáig nem gondolt és ezt mindenképpen kerülni akarta. Csak akkor vállalta egy külön tanítórend alapítását, mikor többszörös próbálkozás meggyőzte arról, hogy a meglevő szerzetek ezt a munkát, mint ráadást, nem vállalhatják. Ez a tartózkodása, szerénysége és igénytelensége az egész rendalapításra ráütötte a pecsétet. Bár a bíborosok között számos jóakarója van, nem keres nagynevű iskolaalapítókat, donátorokat, hanem csak kis szobácskákat bérel, mert a szegények tanítójának elég ha csak a lényeget tartja szem előtt. Egyszerű környezetben, egyszerű felszerelésekkel is lehet tisztességes nevelést adni és komoly szellemi munkát végezni. Később a S. Pantaleone, Róma legszerényebb templomai közé tartozik. Se tornya, se kupolája, szerény homlokzata is alig üt el a környezettől. Kalazancius a tanításra máshol is bérelt helyiségeket, az ember mégis alig tudja elképzelni, hogyan folyt ebben a szegényes és szűkös környezetben 1000-1500 gyermek tanítása, akik közé tehetősebb szülők gyermekei is bekívánkoztak.

Az igénytelenség szelleme másként is anyajegyévé vált a szerzetnek. Szerzetét is „Ordo Pauperum Matris Dei Scholarum Piarum”-nak nevezi el és ebben a szellemben szerkeszti meg a rend szabályait is, a konstitúciókat.

Az alapítás körülményei csakhamar sorsszerű szimbólummá válnak és kísérik a terjeszkedő rendet egész Közép- és Dél-Európában mind a mai napig. A piaristákat sehol sem várja pompásan megépített kolostor nagyszerű templommal és dúsan felszerelt iskola. Néhány szoba, elhagyott katonakórház a magva a legtöbb piarista kollégiumnak, ahol sorban megismétlődnek a rendalapítás nehézségei. S ha később építenek is tetszetős rendházat, azt inkább azért teszik, mert az ő házuknak is bele kell illeszkednie a városképbe. De lépjünk be egy piarista rendházba, annyi kényelmetlenséget találunk benne még a huszadik században is mintha az építész a konstitúciókat olvasgatta volna tervezés közben és a maga módján akart volna érvényt szerezni a kalazanciusi mondásnak: „Non est pauper, qui paupertatis incommoda non sentit!” (Nem szegény, ki a szegénység kényelmetlenségét nem érzi.)

Némelyik kollégiumra ma is el lehet mondani, hogy a piarista palotában tanít és odúban lakik.

Mindez jellegzetes és szerepe van a piarista lelkiség alakításában. A piarista szellemmel azonban akkor jutunk legközvetlenebb érintkezésbe, ha az iskola felé fordítjuk figyelmünket. Hiszen a rend tanítórendnek született és szelleme az iskola világában alakult ki. Konstitúcióiban is a tanítás szellemének változatlanul érvényes regulái vannak megfogalmazva.

A módszer, az anyag változhat, de ami benne „piaristicum”, azt semmiféle „tanterv és utasítások” hatályon kívül nem helyezhetik.

Kalazanci Szent József az evangélium szellemében írta meg rendjének szabályait. „Coepit facere et docere” – ezt olvasta a tanító Krisztusról és nem tette hozzá azt is, hogy „scribere”. Ezért vált elvvé a piarista iskola táján, hogy a „nevelést nem írni, hanem csinálni kell”. Azonnal cselekvő iskolának indult.

A piaristák nem is igyekeztek sohasem jeleskedni az elméleti pedagógiában, de mindig tudták, hogy az iskolában mit és hogyan kell csinálni. A készen kapott elméleti kereteket ki tudták tölteni szellemmel és a paragrafusokat csak annyira értékelték, hogy ne ölje meg a szellemet. Legnagyobbak mindig akkor voltak, mikor a rendszabályok nem kötötték meg a kezüket: az alapításkor, a XVIII. században és a századfordulón.

Mondják, hogy a piaristák a reális oktatás úttörői. Csakugyan Kalazanci Szent József a mennyiségtant az elmiben is, a gimnáziumban is alaposabban taníttatja, mint korának iskoláit teszik. Galilei mellé egy piaristát küld munkatársnak. Minálunk az első léggömb piarista kezek műve.

Első fizikai szertáraiknak csodájára járnak, a kísérleteknek pedig a magisztrátus tagja is állandó vendégei. A matematika magyar nyelvét piarista teremti meg. Newton tételeit a piarista iskolákban tanítják először. Piarista tervezi az első klasszicizáló templomot is, a váci székesegyházat. Az első hazai kereskedelmi iskolát egy piarista gondolja el és piaristák nyitják meg.

Mindez azt mutatja, hogy szellemük friss, gyakorlati, korszerű, kezdeményező, élen haladó és nem vár indítást a hatalomtól vagy másoktól.

Sőt, akkor a legleleményesebb, ha rábízzák a nevelés kérdéseit. Ellenségei sohasem azért támadják, mert nem törődik a tanítás kérdéseivel, hanem azért, mert sokat törődik, mert különbet ad, mint ők.

Mindez már szellemet jelent és mond valamit azoknak, akik a hazai iskola múltjában tájékozottak. Másoknak talán, többet jelent az, hogy a piaristák, alighogy meggyökereznek hazai földben, iskoláik a magyar szellem melegágyává válnak. A tantárgyakat egymásután magyarul kezdik tanítani, iskolai drámájuk magyar nyelvű és a magyar nyelvű tanítás mellett kitartanak akkor is, mikor ezért zaklatás vagy börtön jár.

Még többet értünk meg a piarista szellemből, ha iskolai munkájuk néhány mozzanatát közelebbről vizsgáljuk.

Kalazanci Szent József iskolájában a főtantárgy a hittan volt. Úgyis mint tantárgy, úgyis mint a nevelés alapja. Hittannal kezdődött a napi munka, de szinte minden órára jutott belőle legalább imádság vagy szentséglátogatás formájában, Ezt ő megtehette, hiszen ő maga állapította meg, hogy mit, mikor és milyen mértékben tanítson. Neki legfontosabb a léleknevelés volt. Azt akarta, hogy tanítványai a pietást, a jámborságot egész életükre megszerezzék.

Ma a helyzet más, de a szellem ugyanaz. Saját piarista imakönyvéből imádkozik a piarista diák és piarista szerző hittankönyvét tanulja. Imakönyve nem „diákimakönyv ”, hanem egész életre szóló vademecum, melyből nem tud sohasem kinőni, csak hozzá tud komolyodni. Hiszen ez a könyv a Miatyánk szellemében íródott, melyben kifejeződhetik a gyermek áhítatta is, de igazán imádkozni csak a férfi tudja. Hittankönyvei pedig nemcsak vallásos érzelmi hangolást adnak neki, hanem benne, melynek alapja a hittudomány.

Irodalomtanításában Kölcsey elvével azonosítja magát a piarista iskola: „Ne könnyen végy kezedbe oly művet, mely a zseni lángjegyét homlokán nem hordja, a nagy író művét pedig mély figyelemmel tanuld keresztül ”. Ennek az irodalomszemléletnek írótípusai: Pázmány, Zrínyi, Kölcsey, Vörösmarty, Széchenyi, Arany, Prohászka. Ők jelentik a mértéket, de egykönnyen nem vet el senkit sem a piarista iskola. S ha újak jelentkeznek, nem indul a közhangulat után, hanem értékük szerint mérlegeli.

Hazafias nevelésének alapja a szentistváni hagyományok öntudatosítása. Ezt a nevelési elvet nem a Szent István-jubileum fedezte fel számukra, mert ennek a nevelésnek időben távolabb álló forrásai mindig is azok voltak, akik ezeket a hagyományokat fordították a maguk korának nyelvére: Zrínyi, Kölcsey Széchenyi. Mi sem áll ettől a hazafias neveléstől távolabb, mint az íróasztal mellett készült szólamok hangoztatása és a szűk látókörű magyarkodás prófétáinak követése. Kevés szóval és kevés külsőséggel történik.

És milyen mármost a piaristák szorosabb értelemben vett nevelése?

Kissé hűvös világnak szokták mondani a tanítványok a piarista iskolát.

nem szép dolog

biztos volt már olyan helyzetbe valaki nálad okosabb szeretne leni így elkezdi osztani észt és szeretne

 

bele szólni dolgokba  mert ő idejébe ezt figyelte  meg mondjuk meg figyeltem  dolgot tudja hogy

 

egy olyan  emberhez kéne fordulni aki ezzel meg van bízva milyen lenne  teszek egy kerülő úttat

 

és  beszélgetek olyan emberel aki mondjuk főnök de másik ott bízta meg végezze el de az illető meg

 

bízik abba emberbe jó csinálja valami van szól ezen kicsit    lehet hogy kéne úgy csinálja de másik

 

úgy  van  vele  mondjuk meg figyelt dolgot de inkább  úgy van vele szól főnöknek ő ezt észlelte de

 

itt  az baj  semmi nagy köze hozzá de  szeret bele szólni másik dolgába ami nagy baj ezt meg előzhette

 

volna nem keverem dolgokat meg úgy szólók másiknak akit  meg főnök azzal találkozok vele minden

 

nap  szolok meg  beszéljük dolgokat így  ésszerű úgy gondlom mindenki így csinálta szol annak

 

embernek nem keverem meg kását  bele szolok dolgokba és osztom észt mintha lenne és arra

 

azt mondám,  mindenkinek jót akar de mégis rosszul szül  el úgy csinálni úgy gondlom aki meg bízva

 

valamivel annak szólni és nem hátúról kel jönni mert az úgy mondva nem esne jó senkinek keverem

 

dolgokat  bele szolok dolgokba .úgy gondlom ezzel másikat bántja meg lehet .mindig illetés embernek

 

szólni kel  aki meg bízva tud majd orvosolni dolgokat de  nem keverek .egy jó tanács aki így gondolkozik

 

szívből dolgozás orvosnál

ma olyan  napot ülnek meg az emberek ma  Semmelweis Ignác napot ülnek meg az emberek ma

 

orvosokat ünnepeljük meg akik  Szívügye az egészségügy mindent  meg  tesz emberkért hogy aki

 

beteg az  gyógyszeres  kezeléssel helyre tudják hozni és az ember örülni tud annak kis égéségnek

 

amit kap az orvostól akkor .hányszor háborgunk az életbe így úgy végzik dolgokat ott de először

 

magukba kéne nézni egy kicsit igenis vannak olyan orvosok akik szívügye a  beteg és meg gyógyítja

 

őt .ma  őket ünnepeljük  Semmelweis Ignác napon ilyenkor ezen napon nincsen orvosok nagyon sehol

 

csak  sürgős  estbe találják meg  ügyeletes orvost a többi pihen és ünnepli meg Semmelweis Ignác

 

napot ők magyar  orvosok védő szentje  magyar anyák meg mentője ezt napot  ünnepeljük meg ezért

 

van csak  mai napon sürgős estbe van ellátás embereket mai napon erre emlékének meg világon ezt

 

ünnepet előbb  meg ünnepelhették volna egészségügyi dolgozókat hogy mai nap ők pihenője ők

 

is szívükből dolgoznak meg olyan volt szobrot állítottak Semmelweis Ignác napot

 

ű az Anyák megmentőjének” a szobra Chicagóban, a Sebészek Világszövetségének emlékcsarnokában, 1954-ben állították fel szobrát a világ tíz legnagyobb orvosa között.

Semmelweis Ignác Fülöp (Buda, 1818. július 1. – Döbling, 1865. augusztus 13.) magyar orvos, „az anyák megmentője”.

Az űrlap teteje


IX század közepére a bécsi Közkórház Európa egyik leglátogatottabb kórházává vált, ahol medikusok és bábák képzése egyaránt folyt. A halandóság a szülészeti osztályon 57%-os volt. Ám 1840 októberében szétválasztották az oktatást, a medikusok Klein professzor keze alá, az I-es klinikára kerültek, a bábák a II-es számúra.

 

Tudnunk kell, hogy Bécsben az orvosok körében ekkoriban vált népszerűvé a boncolás, amit többnyire ők és a medikusuk végeztek, a bábák soha. A két szülészet különválasztása drámai hatást gyakorolt a halandósági statisztikákra. Míg a medikusok osztályán a nők közel egytizede – sőt volt év, hogy közel 10%-uk halt meg gyermekágyi lázban, addig a bábáknál ez e szám 3-4%-ra esett vissza.

A rémisztő adatok természetesen nem maradtak titokban. A várandós anyák rettegtek az I-es számú klinikától, ahogy Semmelweis is írja, számtalanszor fordult elő, hogy azok a nők, akik tájékozatlanságuk folytán először nem tudták, melyik osztályra kerültek, a felismerés után térden állva könyöröglek kiengedésükért. Számos bizottság próbálta feltárni a tragédiák okát, nem túl sok eredménnyel.

Semmelweis felfedezése

Semmelweis szemét egy barátjának, Kolletschka törvényszéki orvosnak a halála nyitotta fel, aki véletlenül megszúrta ujját a boncolásnál használt szikével. A sérült orvoson ezután ugyanazok a tünetek fejlődtek ki, mint amit Semmelweis a gyermekágyi lázban szenvedő anyáknál már tapasztalt, s hozzájuk hasonlóan rövid idő múlva bele is halt a fertőzésbe. Semmelweis rádöbbent, hogy a két betegség – ami végzett barátjával és a frissen szült nőkkel – egy és ugyanaz.

A kérdés magától értetődő volt: hogyan kerülhetett „hullaméreg” a nők szervezetébe? A válasz rémisztő: csakis az orvosok kezéről, azaz éppen Semmelweis és kollégái voltak megannyi fiatal élet kioltói. A tudós a mérgező anyagokat klórvizes mosakodással távolította el, melynek eredményeképpen szinte egy csapásra megszűnt a „járvány” a bécsi szülészeten.ű

 

 

Nem a vérmérgezés tényének felismerése volt a nagy teljesítmény, hanem annak megértése, hogy a boncnok kezén ott van a fertőző anyag, csak seb kell hozzá, hogy a vérpályába jusson. Semmelweis volt az első, aki észrevette: a gyermekágyi láz nem önálló kór, hanem fertőzés következménye, és a fertőzést az orvos keze terjeszti. Ezért a hozzá beosztott orvosoknak azt javasolta, majd arra kényszerítette őket, hogy mielőtt a szülő nőhöz érnének, erős fertőtlenítő szerekkel (klóros vízzel) mossanak kezet. Ezzel nagyon sok ellenséget szerzett magának kollégái között, akik büszkék voltak kezük “kórházi szagára”, és mélységesen sértette őket a feltételezés, hogy ők okoznák a betegek halálát. Amikor kitört az 1848-as forradalom, a bécsi orvosok a nemzeti érzésre apellálva megszabadultak kényelmetlen magyar kollégájuktól, akinek Pestre kellett költöznie. Távozásával megszűnt a kényelmetlen kézmosás, ugyanakkor ismét rekordmagasságba szöktek a gyermekágyi lázzal összefüggő halálozások. 1851-ben a Rókus Kórház főorvosának, majd 1855. július 18-án a szülészet és nőgyógyászat professzorának nevezték ki a Pesti Tudományegyetemen. A vezetése alatt álló intézményben a gyermekágyi láznak szinte nyoma sem maradt. 1858-ban A gyermekágyi láz kóroktana címmel hosszabb cikksorozatot közölt az Orvosi Hetilapban. 1860-ban (bár a címlapon 1861 szerepel) Bécsben adták ki német nyelven A gyermekágyi láz kóroktana, fogalma és megelőzése című művét, de még a legkiválóbb orvostanárok közül is csak kevesen fogadták el elveit, ezért 1862-ben százoldalas, nyomtatott nyílt levélben fordult a szülészorvosokhoz. Utolsó éveiben súlyos idegrendszeri tünetek jelentkeztek nála, 1865. augusztus 13-án egy bécsi ideggyógyintézetben halt meg az akkor jellemző durva bánásmód következtében kapott csontvelőgyulladásból eredő szepszisben, vagyis vérmérgezésben, amelynek kóroktanát felfedezte. Már nem érte meg, hogy az antiszepszis elve előbb Londonban az elsőségét elismerő Lister, majd Pasteur révén Párizsban, végül a bécsi orvosok körében is diadalmaskodott. A magyar orvostudomány nemzetközi hírű, kiemelkedő alakjának nevét a szülőházában berendezett múzeumon kívül a budapesti orvostudományi egyetem is viseli, születésnapja a magyar egészségügy napja. 2013-ban az UNESCO a világemlékezet részévé nyilvánította gyermekágyi lázzal kapcsolatos felfedezéseinek 1847 és 1861 között nyomtatott formában megjelent dokumentumai. Minden év július elseje a magyar egészségügy legnagyobb ünnepe. Ezen a napon Semmelweis Ignác orvosra, a magyar orvostudomány egyik legnagyobb alakjára, a gyermekágyi láz kóroktanának megalapozójára emlékezünk. ? Címkék: portré, Semmelweis Ignác Hirdetés Hozzászólás A hozzászólások nem a szerkesztőség, hanem az olvasók véleményét tükrözik. A moderálási elvekbe ütköző hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül törölhetjük. Olvastad már? Vers a hétre – Ady Endre: Nézz, Drágám, kincseimre Elhunyt Térey János Kapcsolódó cikkek Semmelweis Ignác nehéz sorsa Alkotó elmék, gyógyító orvosok. Innovatív medicina Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő Szúrópróba – Tanúságok és tanulságok az oltások t

 

A képen a következők lehetnek: 1 személy, mosolyog, virág és szöveg

 

játszom nagyot

hány ember van úgy mai világba ő tutum faktum ezen világon és úgy kel csinálni dolgokat

 

ahogy ő szeretné lehet hogy ő azon helyen olyan kevés ahhoz hogy bele szóljon dolgokba

 

de még is azt teszi mondjuk ő irányítja dolgokat és bele szólna dolgokba és úgy teszi

 

hogy  neki van esse másik ő szemszögéből levan nézve lehet ő itt az nagyember azt játssza

 

el azon helyen de  itt  az tévedés ő egy be osztott úgy gondlom és az úgy tegye dolgokat

 

ahogy illik és nem játszom nagy embert  addig csinálja ezt úgy gondlom meg tudja valaki

 

ilyen ennyire osztja észt játssza nagy embert másik társnak lehet hogy idegére fog menni

 

és ilyennel meg az ember nem szívesen dolgozik úgy gondlom  aki játssza nagyot ilyen úgy

 

gondlom életbe addig játszza nagyot hogy nagyot fejre fog esni és letörik neki korona fejéről

 

könnyen  meg történhet mai világba ez hogy játszza nagy embert annak hire kel meg

 

mondják igazat egyből csak ember lesz belőle olyan le van törve meg neki igazat .ezért

 

nem illik játszza ni nagyot .hány ember van olyan is megy valamivel ki szolok neki meg

 

mondom dolgokat amit nem kéne lehet baj lesz utána azért nem kel nagyot játszani lehet

 

nincsen igaza .

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

az élet

Chan Chu soha életében nem volt színházban. Nem is lehetett volna, mert szerzetesi fogadalma ezt kizárta volna, de azért sem volt, mert gyermekkora vidéke még hírből sem ismerte a színházat, vándorcirkusz se jutott el soha a falujuk közelébe, s a városok, melyekben akkoriban megfordult, törvényekkel tiltották a színházak működését – és akkoriban Chan Chu feltűnően törvénytisztelő fiatalember volt, vasszorgalommal készült a hivatalnoki pályára, több ízben fölhívta magára már a figyelmet, bejáratos lett a főbíró házába is, ahol kisebb feladatokat bíztak rá, melyeket mind ragyogóan megoldott, részben természetes intelligenciája, részben a fent említett vasszorgalma révén, és, habár a ház uráról lehetett tudni, hogy nagy színházbolond és titokban eljár a város határán kívüli színházba, ahol ilyenkor, zárt ajtók mögött, fáklyafény mellett, csak neki játszanak, sőt, egy ízben meg is hívta Chan Chut, tartson vele az egyik ilyen „portyán”, Chan Chu úgy döntött, hogy ő tartja magát az érvényes törvényekhez, még ha maga a főbíró biztatja is azok megszegésére, és nem megy el vele.

Ezzel a döntésével nagyot nőtt a ház urának szemében, aki mindazonáltal attól fogva némileg óvatosabban bánt vele, később el is hidegült tőle, ugyanis joggal, bár minden alap nélkül föltételezte róla, ami persze egyáltalán nem volt igaz, hogy a fiatalember egy törtető spion. Ekkoriban terjedt el róla az a hosszú időn keresztül ráragadt név, hogy „angyalarcú kígyó”, ahogy a főbíró egyik bizalmasa, aki a gazdája kegyében akart járni, elnevezte.

A főbíró egy idő után nemcsak hogy elhidegült tőle, hanem titokban mindent meg is tett az ambiciózus ifjú hivatalnoki pályájának derékba törésére. Miközben szembedicsérte és munkával halmozta el, magyarán: úgy dolgoztatta, mint egy riksahúzó kulit, a döntő pillanatban egy másik fiatal gyakornokot javasolt helyette a fővárosi szolgálati utazásra – és ezzel akaratlanul is nagy szolgálatot tett magának Buddhának, mert kora egyik legfényesebb szellemét térítette le egy olyan pályáról, amelyen az bizonyára nagy sikereket ért volna el, és egészen bizonyosan a Keleti Császár személyes tanácsadója lehetett volna belőle –, ám ha így történik, akkor a világ sohasem ismeri meg a nagy gondolkodót, akinek élete később sok-sok ezer szerzetes és laikus számára lett irányadó.

Tény, hogy ezek után Chan Chu bizonyos fokú rejtett viszolygást érzett a színház iránt, ám ennek nem tulajdonított jelentőséget, és amikor egy híres színészt dicsértek előtte, aki különösen egy kolostori szerzetes alakításával tüntette ki magát – úgy is hívta a közönség, hogy a „Szerzetes” –, csak annyit jegyzett meg, halkan, minden hátsó gondolat nélkül:

– Jó tudni, hogy azt is lehet utánozni, ami nem létezik. Egyik kotnyeles tanítványa közbekérdezett:

– A szerzetes, mint olyan, nem létezik?

Minden jelenlevő szerzetes dühödten mormogni kezdett erre a közbevetésre, mert azon az egyen kívül mindenki érteni vélte Chan Chu szavait, ő azonban türelmesen válaszolt a tanítványnak:

– Amit utánozni lehet, az nem létezik.

Aznap éjjel három tanítványa is megszökött a kolostorból, mert így értelmezte a Mester szavait, és fölcsapott vándorszínésznek.

Elfelejtettem – ébredt föl egy reggel Chan Chu a gyékényén –, elfelejtettem az álmomat.

Kis idő múlva:

– Nem, mégsem felejtettem el – mondta, és fölült a fekvőhelyén –, csak nem akarok emlékezni rá.

Ivott egy pohár vizet.

– Akarok rá emlékezni, és emlékezem is rá, csak nincs kedvem felidézni.

Fölkelt, kinézett az ablakon.

– Van kedvem fölidézni, sőt, azt hiszem, ha fölidézném, tüstént jobb kedvem lenne – morfondírozott, de nem idézte fel.

Kiment a kertbe.

– Lerázhatatlan ez az álom, csinálnom kellene valamit, vagy visszaemlékezni rá, vagy végleg elfelejteni.

Már alkonyodott odakint, ezen Chan Chu nagyon meglepődött.

– Micsoda haszontalanság dohogott magában – az egész napot egy olyan álommal eltölteni, amit az ember elfelejtett.

Hűvös volt odakint, didergett, hiába borított egy takarót a vállára, úgyhogy visszament a szobájába, ahová besütött a hold, annak fényénél kibetűzött néhány szutrát és mély álomba merült.

És ekkor fölébredt.

hány ember tud észt osztani amikor túl itta magát

biztos volt mindenki olyan helyzetbe  végzi dolgát de  valaki fogja magát aki már egy kicsit már

 

van benne  és elkezdi osztani észt mert neki több van meg dicsérni őt csinál valamit ami haver

 

csinál Válon verekedi meg dicséri lehet de ezt szabad ilyenkor az ember aki már igazán túl töltött

 

garason ha nem úgy szól másikhoz  lehet hogy igaza van és elviseli őt de nekünk azt étis több esünk

 

lehet történt váll verekedés de meg dicsérés úgy gondlom de az ember aki túltöltött garason lehet

 

hogy  nem úgy érti dolgokat másik felé de neked akkor meg bocsátani neked Tenked eszed úgy

 

gondlom ez ügybe mindenki lehet téved meg történt  dolgok de másik elnézést kér mert tényleg

 

lehet túl lépet határon most egy kicsit  többet ivott olyan van mai világba aki osztja észt másik

 

iszik  képes meg szólni  másikat de ugyanebbe csípőbe jár akkor mért szolja meg másik illetőt meg

 

amikor előtte  csinálja rosszat képes  bele kötni másikba jó van meg bocsát neki de nem kéne

 

ilyet  csinálni  enm kel elnézést kérni mások leg égetni úgy gondlom . kevesebb csinál rosszat akkor

 

nem bele  kötni másikba tól tölt magán ember akkor ilyenkor ne igazán osszon észt ő híbás.

észt osztani milyen jó dolog

biztos  volt mindenki olyan helyzetbe hogy nála valaki mindig okosabb szeretne  leni életbe elkezdi

 

osztani észt mert  neki igaza van akkor is nincsen neki igaza ő neki mondjuk nincsen ideje arra dologra

 

úgy  van  vele  fogja  be hánya  dolgokat  legyen plusz is  benne utána könnyebb legyen neki dolga

 

azért  csinálja  így  de neki úgy  van  vele jó neki de  ha egy olyan ember jön aki meg figyeli ezeket

 

szol érte  hogy  várja  el  nem neki  mondja el hogyan szeretné azt amit szeretné de aki tudja meg

 

meg érti  de egy  félig  van  benne ebbe  dologba  elkezdi  osztani észt   mintha  több van neki nem

 

baj  nincsen  igaza  ebbe  de  neked akkor elkel nyeled  rá kel hagynod mit mond az illető aki osztja

 

észt  amikor lehet igaza van de  ebbe  nem lehet igaza .ő úgy akarná  dolgokat feles leges úgy van

 

ő fel teszi fal mellé onnan helyre teszi amikor kel  olyankor  amikor főnök jön meg kérdezi valakitől

 

mért fal mellet ballaszt veszélyes mondani az ember aki félig van dologba ő igy szeretné .de őt biztos

 

nem érdekli hogy szeretné dolgokat meg úgy osztja észt másiknak hiába nincsen igaza főnöknek igaza

 

másik aki osztja észt meg kérdheti jó így elgondoltam .mert így neki idő meg szóporlás ha nem jó

 

nincsen igaza abba és úgy várja el dolgokat ahogy ő szeretné és nem érdekli időt elegyen jó végezve

 

amit elvár  nem úgy mint hogy őt nem érkeli szemi csak osztom észt nincsen benne igaza.