én azt hittem

Én azt hittem, hogy mindig kék, ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék kincsével tele az ember. 

Hogy járva a tengert, szembe kell szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel, az idő nagy titkokat érlel. 

Szálltam hát, Végtelen, feléd: hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék derengett: messzi, deres folt. 

S akkor megtudtam, hogy csak néha, nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha csillog is sokszor, az ember. 

Láttam földet, hol nincs tó, se folyópor és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott gyúrják az ember fiát. 

De tudtam: Nincs szebb feladat, mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag, s szeretni, és gyűlölni. 

És látni, hogy néha szürke homályon, átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon mint az, ha ember az ember.