Én a magas égre néztem, önzőn,

Én a magas égre néztem, önzőn,

s nem láttam, hogy itt a földön

kihunyni készül egy gyertya-láng.

Apám elment, s ott a sírnál,

ahonnan mégegyszer visszanézett,

sírtam, s nem gondoltam semmi szépet.

Most az idő már új lapot nyitott,

s a szavak miket számba adott,

megértek talán, hogy formát öltsenek.

Apu, most elmondom Neked,

amit úgyis tudtál, bízom benne,

bár nem volt szavakba öntve,

hogy erős karó voltál nékem

sorsom orkános szelében.

Hajóm alatt Te voltál a hullám,

s árbócomon a vitorla,

mi sérült életemet gyengéden

biztonságos partra sodorta.

Fészek voltál, ahová vissza-szállhatott

lelkem, ez az örök vándorló madár,

s röptettél, mikor hivott a látóhatár.

Nem kérdeztem meg soha Tőled,

hogy beváltottam-e reményeidet,

mikor kóborlásaimra idulva

arcomra csókoltál útlevelet.

Nem mondtam el soha, mit álmodtam,

pedig álmaimat is Tőled kaptam,

most már tudom, mert úgy váltak valóra

mintha abban is a Te kezed volna.

Most felnézek, és kinyitom az eget

még egy percre, hogy elmonjam Neked,

hogy megnyugtassalak, nem vagyok árva,

mert itt vagy velem, a lelkembe zárva,

s most én őrizlek, védelek,

míg felettem is elszállnak a hűtlen évek.

S mielőtt bezárulna az ég,

még két szót felkiálltanék,

mit ritkán mondtam, azután elengedlek:

Apu, szeretlek!