őszi gondüzés

Idén furcsa fintorral toppant közénk az ősz. Néhány hét nyári melegséggel ajándékozott meg bennünket, majd halk koppanássokkal, tarka levél-röppentyűk légi lebegésével, finom nyers, füstös illatokkal, színek csodás kavalkádjával érkezett darázsdöngésű, mézillatú évszak. A nappalok rövidülnek, az éjszakák egyre hosszabbá válnak. Sokak számára ez az időszak az unalom, a búskomorság, a szorongás, a félelem ideje. Félelem a sötéttől, a hidegtől, a magánytól, szorongás az önmagunkkal való szembenézéstől. Ilyenkor a gyakorlati tétlenséghez szokott ember nem találja helyét, bezárva érzi magát. Milyen kár, hogy nem tanultuk meg igazán élvezni, szeretni ezt a szépséges évszakot.

Nem tudunk derűsen beleharapni az őszbe, nem tudjuk élvezni azt, amit csak ez néhány hónap nyújthat. Nem tudunk egy hatalmasat szippantani az erdő, a park, vagy akármilyen kicsi liget levegőjéből. Nem tanultuk meg meghallani az ősz hangjait, nem vesszük észre a madarakat, a levelek lágy, alászálló pörgésének neszét, azt a csodás hangot, amit a száraz avaron való lépkedés nyújthat. Ezernyi apró örömmel, meseszép rejtelemmel teli időszak ez, akinek van rá szeme, füle és főleg szíve, megleli benne.

Bárhogy is szépítjük, azért az ősz mégis csak egyfajta elmélkedős, molyolgatós évszak, és hát a befelé fordulás ideje is egyben. Nem tanácsos küzdeni ellene, hiszen „mindennek rendelt ideje van.” Életritmusunkat ilyenkor áthangoljuk. Másak lesznek a szokásaink, máshol találkozunk barátokkal, ismerősökkel, többet megyünk a könyvtárba, csöndesebb helyekre. Most talán gyakrabban keressük a béke, a nyugalom, az elmélyülés lehetőségét, mint bármikor máskor.
Ez az időszak alkalmas arra, hogy ismerjük meg, tanuljuk meg önmagunkat, fedezzük fel eddig elfojtott képességeinket, fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Időnként megfelelő önvizsgálatot kell tartanunk, ez az időszak kiválóan alkalmas arra, hogy a belső életünkben is rendet teremtsünk, ne csak a kifelé, mások felé mutatható külsőségekben legyünk rendszeretők. És ha nem olyanok a méreteink, mint a neves énekesé, a ruhatárunkat sem tudjuk olyan szintre fejleszteni, mint a híres tévésztár, nem biztos, hogy bárki máshoz kell idomulnunk, mérnünk magunkat.

Vegyük sorra, mit is tudunk, mihez értünk, mit értünk el, miben vagyunk jók, tehetségesek? Lehet, hogy nem is olyan kevés ez! Kik szeretnek minket, kik számítanak ránk, és mi kiknek vagyunk fontosak? Talán ez a szám sem kevés. Mik a gondjaink, amiket már régóta megoldatlanul cipelünk? Kitől várhatunk támogatást, és mi magunk mit tehetünk a változásért? Mi lehet az az öröm, jó hír, vagy kellemes megelégedettség-érzés, amit bizony meg kellene osztani másokkal is?
Mert szemérmetlenül sokat panaszkodunk, elégedetlenségünknek többször adunk hangot, mint az örömteli események elmesélésének. Pedig a jó hír, bármilyen kis történés is legyen az, ha megosztjuk másokkal, újabb örömöket teremthet az életünkben.
Tehetünk-e másokért valamit? Hiszen magunk sem lehetünk boldogok, ha közelünkben boldogtalanok élnek. Egyáltalán mit tehetünk még, hogy jobbá váljunk, hogy ez a jóság aztán kívül is megmutatkozva, szebbé is tegyen bennünket.

Sok válaszra váró kérdés és megoldandó dilemma. Ez az ideje hát az őszi gondszüretnek. A gond-bosszúság begyűjtésével, áttaposással, préseléssel, többszöri átbeszéléssel-átfejtéssel, kollektív bölcsességgel közel a megoldás: a gyöngyöző, letisztult, friss gondolat.
Zelk Zoltán szép gondolata sokunk számára útmutató a borús, lassan szürke ruhát öltő őszben. Érdemes megszabadulni a lelki terhektől, haragtól, bánattól. Csügged az ág, ejti leveleit,/ Ó ha az ember a bűneit/ így hullatná! s lomb nélkül meztelen/ de állhatnék telemben bűntelen (Ez már az ősz).