Az ember mint isteni teremtmény

Az ember mint isteni teremtmény egy angyal–állat hibrid: ez a keveredés okozta Lucifer felháborodását, az angyali természet keverése az állatvilággal számára nem volt elfogadható, Isten azonban azt mondta, a kedvenc teremtménye mégis az ember lesz.

Ez a kettősség, mely alapvetően jellemez majdnem mindent a világunkban (hiszen éppen a legszebb dolgok üthetnek legnagyobb sebeket, mert mindig a lényeges dolgoknak van tétjük és terhük is). Az emberiesség és állatiasság van bennünk jelen, ez a jó–rossz párosítás adja az érzést, hogy néha megrendülünk az empátia hiányán, máskor pedig az égre nézünk, mikor látjuk, milyen fenséges dolgokra is képesek az emberek.

Ahogyan a nőben szubsztantumként van jelen az örömlány és az anya, s ezek aránya, felszínre kerülése jellemzi igen nagyban a személyiséget, úgy értékelhető a kétnemű ember is. A vágyak és ösztönök jelen vannak mindannyiunkban, de azok kezelése, a kísértés kerülése vagy épp keresése, a pillanatnyi kíváncsiság elutasítása vagy magunkhoz ölelése állítja be az arányosságot, ahol nyilvánvalóan azt kell keresnünk, amiben kevesebb az állati, de több az emberi.

Igen nagy probléma, hogy azt láthatjuk, amint a felsőbbrendűség az alacsonyabbat szolgálja, így az emberiesség gyakran az állatiasság igényeit. Azért a legveszélyesebb pusztító az ember, mert a legtehetségesebb építő is: amikor az angyali tehetsége az állatot szolgálja, akkor születnek meg a legsötétebb gondolatok, tárgyak, tettek.

Ahogyan beleérik az ifjú ember az életbe, először fölismeri, hogy ő egyén, majd ennek teljes bűvkörébe kerül. Felnőtt érettsége valahol ott születhet meg igazán, mikor ezt is meghaladva az addigi legfontosabb felismerését (hogy ‘én’ vagyok) hátrébb sorolja a lényegesek között. Bármilyen logikusnak is tűnik: nem én vagyok a mérce.

Hasonló gondolatok is születhetnek e két emberpólusból. A megismerés alacsonyabb fokán álló individualista egoista, mikor látja, hogy választottja korábban méltatlanul élt, olyasmit ideologizál, hogy „ha ő jó volt neki, akkor nem érdemel meg engem”, ezzel szemben az egyedi intellektus más úton jut el ide: „ha az boldogította, akkor nem rám van szüksége”. A tettek és eredmények tehát önmagukban nem mindig minősítik magát a szándékot, amely az igazán fontos.

Ha érzed, hogy készen állsz, mozdulni kellene, bár nem tudod, hová, csak buzog valamiféle változtatási igény, tettvágy, egy homályos célú, mégis erős akarat, olyankor van idő jól átgondolni, hogy melyik belső igényünk, az emberállat vagy az emberangyal szolgálatát látjuk-e el. Ehhez természetesen hinnünk kell abban, hogy létezik jó és rossz, van abszolút igazság. A válasz készen vár, csak a kérdést kell feltenni.

Angelus Silestus misztikus teológus azt mondta: „ember, légy lényegi: jön a világhalál, vész a véletlen, és a lényeg, az megáll”.