A nagylelkűség

       Ma  olyan   erényről  osztok  meg   pár   gondolatot  ,ami   egyes   emberekbe ki,

 

       Haló,  félbe van   nagylelkűség .  én  magam is  szoktam   gyakorolni  amikor   van,

 

       Valami  több  enni való   de  inkább   tudom   ,van  aki   elviszi   másnak  haza  meg,

 

       Enni  azt   ételt  ,én  nagylelkűségemből  lemondtam  erről   ennivalóról ,máris  tettél,

 

       Egy  lemondást   gyakoroltál  másik  ember  felé .  ami  igen   kéne  gyakorolni majd,

 

       Nem   minden  embernek  ,ezt    nagylelkűséget  ,soknak  van  .birtokba ,pluszdolog  ,

 

       De  nem   mondaná  le  róla  ,hogy   legyen   nagylelkű  másik  ember  felé ha  nem  ,

 

       Meg  tartja   és  harácsol   tovább  éli   életét . ami  nagy  baj  mert  kéne  egy  kis nagy,

 

       Lelkűség   minden    embere . ugye  mindenkinek   sokkot  ,plusz  jó  kedve  és  öröme,

 

       Az  életébe  ezt  meg    nem  osztja  meg  másokkal  , pedig   ez  is   nagylelkűségnek ,

 

       Hívják  ,le  mondanál  ,kicsi  örömről  ,odaadd  nád  másik   ember    társadnak   aki,

 

       Kicsit  rá  szorultabb   ,mert  valami  miatt  ,  rossz  napja  van . én  is szoktam  jó,

 

       Kedvű  lenni  ,más  meg  szomorú  ,én  nagy lelkűségemről  ,lemondok  erről  ,másnak,

 

       Jó kedve legyen.  Nagylelkűség kevésbé  értékelni  ,a   birtokolt  javakat  ,vagyis  tudjak,

 

      A  másokért    ,lemondani  róla  . Ez   adás  öröme ,olyan    öröm  ez    amely  ,soha  nem ,

 

      Vár, ellenszolgáltatást. Képes arra megosszuk a saját tulajdonunkat. érzelminket  ,anyagi,

 

      És  szellemi  dolgainkat ,tudásunkat   ,másik  ember  felé.

 

Mindannyian megtapasztaltuk már különböző formákban: életünk nagy, nyitott a valószínűtlen, az elérhetetlen felé; létem lényegesen felülmúlja életemet. Átéltük azt, hogy ha az ember ember akar maradni, szüntelenül fölébe kell nőnie saját magának, korlátainak, állandóan újra kell kezdenie, kitennie magát a még-nagyobb igényének és felszólításának. Sokkal többet sejt meg, mint amennyit ténylegesen meg tud valósítani. Maradéktalan túlszárnyalása önmagunknak, rárévedés a megfoghatatlanra: ez az emberi lét paradoxona. Az ember csak indulásra készen, kitárulva, az abszolútum felé tartva maradhat meg embernek. Igen, mindnyájan átéltük már ezt. De az élmény még nem elég. Az embernyi ember állandóan ebből a megtapasztalásból él. Ha megvan a bátorsága, hogy állandóan átengedje magát a mindig-nagyobb követelményeinek, akkor valósítja meg azt, amit a régiek a „magnanimitas” erényének mondtak: a nagylelkűséget.

Milyen is lenne az az ember, aki igazán megvalósítja a nagyságot életében? Nem létének, sorsa konkrét valóságának külsőségeivel mérné magát. Lelkét az érzés és megérzés széles skálája töltené be. Elismerő szavak nem „imponálnának” neki. Azt mondaná magának: Igazából semmi dicséret és elismerés nem azt dicséri és ismeri el, ami legmélyemben vagyok. Sikertelenség, gyalázat, sorscsapások alapjában véve nem érintenék. Ezek mindig célt tévesztenek, nem találják el a személy lényegét. Mi lenne hát az ilyen ember igazi mértéke? A vágy – vagyis az egzisztencia legbensőbb, legrejtettebb törekvése a nagyság felé. Egyénisége „izzó” lenne. Valami olyan működne benne, amit Aquinói Tamás ezzel a különös kifejezéssel jelöl: „opinio vehemens”, az érzület emelkedettsége, intenzitása és sűrített ereje. Kedélyének teljes lendületével kísérné nyomon életét, találkozásait, egzisztenciájának különféle adottságait, mindent, ami történik vele; igazán „résztvenne” mindenben. Nem túlfeszítetten, hanem nyugodt, higgadt biztonsággal, ugyanakkor azonban mindent átható rettenthetetlen erővel is.

Ez a három: nyugalom, higgadtság, rettenthetetlenség, a középkori teológia szerint a nagylelkűség lényeges elemei.

E szerint a nagylelkűség nem más, mint a lélek rejtett lendülete, amely az élet minden helyzetében nagyot akar, nem hagyja, hogy bármi is korlátokat szabjon eléje, mindig meglátja és megtalálja a kiutat.

Ha valakinek mindez állandó magatartása lenne a léttel szemben, akkor beszélnénk a nagylelkűség erényéről, jobban mondva arról, hogy az illető elszánt a nagyra. Az ilyen egzisztenciában a szokatlan jelenne meg köztünk. Nem lenne köznapi, nem tucatember a tömegből. Sokat kellene szenvednie: a szél a legmagasabb szálfák koronáját tépdesi meg legszilajabbul. A vihar a legnagyobbak sorsa. Ugyanakkor világító egyszerűség jellemezné. Beszédében is. A legnagyobb igazságokat egy gyermek szavaival tudná kimondani. Nem csodálatos, hogy a Kármel nagy reformátorai, Keresztes János és Avilai Teréz, amikor a misztikus tapasztalat erejéről és kínjáról akartak beszélni, ezt versekkel és dalokkal tették, szerelemről és virágokról írva? És ebbe a lét iránti nagyvonalú magatartásba nem vegyülne semmi fennhéjázás. Az ilyen ember valódi nagyságát érdem nélküli ajándéknak tekintené. Az igazi személyiség egyik mély törvényszerűsége, és az evangélium is megerősíti: Éppen a legalázatosabb teremtmény lehet meggyőződve arról, hogy fölséges sors áll előtte, olyannyira, hogy egyszerűen, magátólértetődően és elfogulatlanul mondhatja el a Magnificat minden mondatát.

Mi akadályoz, hogy a léleknek ezt a örvendező függetlenségét, az érzésnek, az életnek, a gondolkodásnak és a szívvel-lélekkel átélt mindennapoknak ezt a nagyvonalúságát megvalósítsuk? A szerzetesi élet lelki írói két veszélyre figyelmeztetnek, két olyan szellemi állapotra, amely önmagába, szűk világába veti vissza az embert. Ezek: a restség és az aggodalom.