fele baráti tisztelet

másik ember nem közvetlen „adottság” számunkra. Hűségünktől indíttatva mindig újból „föl kell keresnünk”, bizalommal fordulnunk feléje. De mi ad jogot erre a bizalomra? Semmi más, mint maga a bizalom. Alig igazolható. Éppen ez a nagy dolog a tiszteletben, ez a nagy „csakazértis”, vagy egyszerűbben mondva az életbe vetett bizalom. Ha valaki minden csalódás ellenére kitart a másik mellett, akkor lassan sarjadni kezd valami, ami segítséget ad, jóságot sugárzik, reménységet hoz. Hirtelen új ígéret támadt. A világ rajtunk keresztül tudomásul veszi, hogy él, hogy szép és helyeslésreméltó. A lét csak akkor lesz boldog, ha boldogságnak érezzük, mégpedig úgy, hogy ezt észre is vegye. Az önzetlen tisztelet abban áll, hogy boldoggá teszünk másokat, mert létüket boldogságnak érezzük.

Az idegen létet először is azzal tiszteljük meg, hogy minden hátsó szándék nélkül befogadjuk. Ennek a módja csakis a hallgatag, mindig erősbödő kitartás a másik létezése iránti fogékonyságban. Nem várjuk meg, hogy mások erősítsék létünket, hogy ők keressenek föl minket, hanem mi aggódunk értük elsőnek, gondoskodunk róluk, síkra szállunk értük. Ez a csendes elfogadás és ez a tevékeny gond több derűt, több világosságot hoz létre a világban.

Ebben a magatartásban különös védtelenség rejlik, de védtelen mivoltából erő árad: az az önzetlenség, amely elfogadja a sorsot, nem ítél, nem igazgat, mégpedig lényegéből kifolyólag nem. Egyszerűen magára veszi az idegen sorsot, úgy, hogy semmisem keveredik bele a saját igényéből, a saját önállításából vagy érzékenységéből. Ez az önzetlenség igent mond a másik ember teljes életére, és ezzel fölemelő erővé válik. Nem csapong a jelenen túl a lehetetlenbe, az utópiába, hanem megpróbál életet ébreszteni, kiutat teremteni a kiúttalanságból. Igyekszik mások helyett gondolkodni, mérlegelni, helyzeteket fölbecsülni, utat törni.

Megrendítő látvány, hogyan fölvirágzik az élet, ha bizalommal vagyunk iránta; hogy megváltoznak az emberek, ha nagyobbra becsüljük őket (és ennek megfelelően bánunk velük); ha csendes, nem tolakodó tiszteletünkkel tanúsítjuk, hogy van bennük jó, szép, szeretetreméltó, valami, ami mint ígéret él bennük, de még ki kell bontakoztatni. Ha nem remélhet a nagyságban, akkor elsatnyul az emberi egzisztencia, elhal maga az élet. Pierre Teilhard de Chardin találóan írja erről: „Ám állítsák úgynevezett egzakt és kritikus gondolkodók, hogy az új nemzedék kevésbé naiv a régebbinél, s nem hisz többé a jövőben, a világ tökéletesedésében. Azok, akik ilyeneket leírnak, gondoltak-e arra is, hogy ha igazuk lenne, minden szellemi mozgás megállna a földön? Úgy látszik azt hiszik, az élet körei békében folynának tovább akkor is, ha meg lenne fosztva a világosságtól, a reménytől és a kimeríthetetlen jövendő igézetétől. Néhány évig talán még puszta megszokásból kivirágoznék és gyümölcsöt hozna. De törzsének már nem volna kapcsolata a gyökerekkel. Még ha az emberiségnek az anyagi energia tömegei állnának is rendelkezésére, az életnek enélkül a szeretete nélkül hamarosan semmi kedve sem lenne olyan művön dolgozni, amely reménytelenségre kárhoztatott. Lendítőerejének eredeténél kapna halálos sebet; az undor vagy a lázadás szétbomlasztaná és porrá hullna szét.”

Ez arra tanít minket, hogy az ember igazi életeleme a remény, az alapvető optimizmus, a boldogság iránti fogékonyság. Az ember napjához lényegesen és kettős értelemben is hozzátartozik az, hogy kezdete a reggel: a kelő nap, meg az új holnap.[1] Az újonnan kelő Nap elűzi az éjszakát; az újrakezdődő nap a mái nyomában a jövőt hozza. Az élet követelménye: szabadulás minden nyomottságtól és dohosságtól, áttörés a friss levegőre, nagy távolságokba. „Incipit vita nova” – új élet kezdődik („rajta!”); Így fejezte ki Dante az életbe belenövő ember alaphangulatát. Pál sem beszélt másképpen: „Az élet újságában járunk” (Róm 6,4). Az ember lénye a nagy elszánás érzületében bontakozik ki; ez a lélek rejtett motora, a szellem nekifeszülése a még el nem ért nagyságnak: „extensio animi ad magna”, mondták a régiek. Ezt a nagyobb iránti nyitottságot ébrentartani, sőt táplálni az emberekben: ez a tisztelet.

De ki tud-e a másik ennyire lépni magából, tud-e ilyen „szabadjára eresztett” lenni? Hogyan érem el, hogy talpra álljon? Hogyan tartom nyitva barátaimat? Hogyan értetem meg velük, hogy az élet éppen most kezdődik, és az ember még csak most válik igazán emberré? Azzal, hogy elismerem bennük a nagyobbat, azzal, hogy irántuk tanúsított magatartásommal bizonyítom: életük feltárult az abszolút beteljesülés felé.

Különben ez a szentségek értelme is. A szentség azt jelenti, hogy egy földi folyamat abszolút értéket, abszolút tiszteletreméltót hordoz magában. A napi tisztálkodásra szolgáló víz; a kibontakozás és érlelődés; az együttétkezés mint a benső együttlét kifejezése; a hamis irányba tévedt egzisztencia bűnbánó megtérése és az emberien jóakaró, barátságos, intő beszélgetés; az abszolút és megfoghatatlan felé való törekvés; a testben-lélekben megvalósított szeretet és embertársi segítés; a hűséggel megélt nemiség; a beteg, szenvedő, vagy haldokló támogatása, és egyáltalában mindennapi adott életünk becsületes megvalósítása – mindez végtelen titkokat, tehát abszolút értéket rejt. A szentségek azt jelentik, hogy életünk teljesen nyitott, hogy az ember saját lényének is utolérhetetlen transzcendenciát (önmagán felülemelkedést) hordoz magában, és csak ebben és ezáltal ember. Mindnyájan szentségek hírnökei vagyunk, sőt implicite, vagyis bennfoglalóan és előre jelezve hozzáférhetővé is tesszük őket azoknak az embereknek, akiket tisztelünk, akiktől többet várunk el lényük megvalósulásában, mint amit fel tudnak mutatni.

Mit kell ezzel a tiszteletünkkel hozzáférhetővé tenni a többieknek? Nem valami egyszerű hitet a haladásban. Hanem annak az abszolút, felülmúlhatatlan jövőnek a hitét, amely már ott él mindannyiunkban. Az emberi fejlődést és haladást csak ebből a kimondhatatlan, felülmúlhatatlan titokból kiindulva lehet helyeselni és megvalósítani. Csak az abszolút tökéletesség irányában megtervezett világban lehet emberileg remélni, vidámnak lenni, hisz „nem történhetik velem” semmi. Ha semmisem sikerül, ha életem atomokra hull, ha semmire sincs kilátásom többé, még akkor is sérthetetlenül megmarad belső titkom, abszolút jövőm. Ha, és amilyen mértékben beleveszem magam ebbe a Titokba, akkor és annyiban sikerült az életemben az, ami lényeges.

Az egzisztenciális higgadtságnak ezt az alaphangulatát kellene a kereszténynek a világba sugároznia; azt az élményt, hogy az élet csakugyan „zöld jelzést kapott”. Abszolút jövő terül el előtte. Legyünk hát olyan emberek, akik tovább is előrehaladnak az élettel. ráadásul ez a magunkban hordott abszolút titok egyéni kegyelem, személyes misztérium, pótolhatatlan karizma. Én, ebben az én egyszeri életemben, valami pótolhatatlant hordok magamban: abszolút feladatot. Ha nem vagyok jelen a világban, ha nem valósítom meg emberi tökéletességemet, akkor nemcsak „valami” hiányzik a világból, hanem elsötétedik, fénytelenné válik a világ. Nélkülözhetetlen vagyok az egész világnak. A másik ember nélkülözhetetlenségét bebizonyítani szóval, tettel, vele-létemmel, és egyáltalán egész magatartásommal, – ez a tisztelet. Még nem barátság és nem szeretet, de helyet teremt a világban a barátságnak és a szeretetnek, mindent átfogó rokonérzés az idegen lét iránt.

Aki „beledolgozza magát” az egyetemes elvi rokonérzésnek ebbe a magatartásába (és hogy ez milyen nehéz, azt már mindannyian megtapasztaltuk), tehát a tisztelet erényét gyakorolja, abban kifejlődik a „személyiség”. Önmagának odaadásával, az önmagáról való megfeledkezéssel új lényeg jön létre benne. A másik személy tisztelete által saját személye csakugyan „önmagává” válik, ő maga is lényeget hordó középpont lesz, átéli azt az egzisztenciális folyamatot amelyet ezzel a kifejezéssel jelölhetünk meg: önmagunkká válás.

Saját egzisztenciánk tisztelete

Miközben ugyanis bizalmat ajándékozó és páratlan, abszolút mivoltát elismerő magatartással közeledünk a többi ember felé, fölfedezzük, hogy saját egzisztenciánk is „tiszteletreméltó”. Sajátságos folyamat ez. A személyiség szilárddá, s ugyanakkor simulékonnyá válik. Ez különböztet meg bennünket az állatoktól. Az állat szilárdan „körülírt” lény, ösztöneitől vezetve biztosan, szilárdan él környezetében, a sokszor elkeseredett létküzdelem ellenére. Ezzel szemben az ember kezdettől fogva helyét keresi a világban; e keresés folyamán gyakran megbotlik, gyakran eltéved. Labilis, excentrikus, egzisztenciálisan még nem szilárd, bizonytalan. Ezt a „megszilárdulást”, saját életünk, saját személyünk megtalálását neveztük az imént önmagunkká válásnak. ‘Úgy megy végbe, hogy az ember a másik emberben fölfedezi az abszolút jelleget, és ezt tisztelettel illeti. Akkor lesz lényegében emberré, amikor elismeri a többiek lényegét. Ezzel kiváltja saját létének mélyből kibontakozó növekedését.

Az ilyen ember – mint már jeleztük – higgadt. Olyan méltóságot, olyan szent jelentőséget fedezett föl az életben, amelyet semmiféle külső veszély nem fenyegethet. Ezért csendes kiegyensúlyozottságban él. A különféle élethelyzetek, szenvedés és öröm, veszedelem és ijedség nem egykönnyen hozzák ki a sodrából. Így gyakran a közelébe kerülők is észreveszik, hogy emögött a higgadtság mögött nagy szellemi izzás él. Nem pusztító, hanem alkotó és fenntartó jellegű.

A derűs elevenség hordozta higgadtság pontosan ellentéte a restségnek: erő. Egyben a belsőleg fürge, eleven, sokoldalúan fogékony lélek megragadottsága is. Ezért az ilyen ember, rendíthetetlensége és kiegyensúlyozottsága ellenére (utóbbit nem szabad összetéveszteni a közönnyel), bensőleg mozgékony. Értelmi mozgékonysága abban nyilvánul meg, hogy a találkozásban megértő, és minden indítás iránt fogékony; szívének mozgékonyságát részvéte és tágszívűsége jelzi. Az ilyen ember „öntudatos”, sőt – ne értsük félre a szót – „büszke”: tudatában van legmélyebb méltóságának, amely azonban nem tőle való, nem saját lényegén alapul. Ezért ez a sajátmagát tisztelő magatartása mindig alázattal kapcsolatos, nem bizakodik el, és tud szerény lenni az Abszolútum, valamint embertársa előtt. Ez az alázat csendes áldozatkészségben mutatkozik meg. A világban megtapasztalt valóság nem tartja vissza attól, hogy belenőjön a végtelenbe és ha kell, odaadja magát. Így a másokat tisztelő ember egyre gyarapodik gazdagságban, mélységben és lelki intenzitásban.

A hatékonyság sajátos módját figyelhetjük meg benne: bibliai kifejezéssel mondva, „a lélekből” él és hat. Ez a hatás lényének átlátszó tisztaságából származik, alkotó és termékenyítő egyszerűségéből. Egy a sorsával. Sorsa nem aggasztja többé; fölébe emelkedett az élet megrázkódtatásainak, aggályainak és veszélyeinek; mondhatni „együtt él” sorsával és az benne él. Így meg tudjuk érteni azt is, hogy különös képessége van a barátságra, találkozásra, szeretetre. Fejlődő lénye összekapcsolódik a másikéval, mert mindenütt a világon fel tudja fedezni a titkot, – azt a titkot, amely meghitt otthona neki magának és mindenki másnak.

Ez megmutatja egzisztenciájának egy további lényeges vonását: bizonyos súlyos kedélyt, melankóliát. Nem más ez, mint megtapasztalása a lét nagyságának és ugyanakkor a saját mélységes elégtelenségünknek arra, hogy megvalósítsuk ezt a nagyságot. Ez a kedélyre nehezedő súly tulajdonképpen csak fájó honvágy. Az abszolútnak vajúdása a véges létben; az az emberi nyugtalanság, amely együtt jár a mindenütt megtapasztalt abszolútum kényszerű szomszédságával. Egyszerre boldogság és fenyegetés. Az ilyen emberek átélik a „szakadékot”, a kétfelé hasadást. A mindennapok útját keresztezte bennük, hogy eljegyezte őket az abszolútnak és az abszolút tiszteletreméltónak élménye. Az abszolút felé vezető útjukat pedig az keresztezi, hogy mint lényegileg tökéletlen teremtmények kénytelenek élni, és ezt az abszolútot sohasem tudják létrehozni önmagukból. De éppen ez a tulajdonképpeni emberi magatartás: határmagatartás.

Egyszerű beszélni erről a lényegi melankóliáról; elbírni nehezebb. Az élet súlyának, jelentőségének benső átélése sok mindennek el tudja venni az értékét, az élet sok szereplőjét és kötöttségét üresnek mutathatja meg, sok mindent lényegtelenné tehet és ürességbe, életunalomba kergethet. Másfelől viszont a „súlyos kedélyű” ember viszonya a legmélyebb a lét teljességéhez. Meg tudja látni az élet világos színeit, meghallani a világ teljes csengését. A melankolikus az, akinek lényéből túláradóan tör elő az élet árja, és meg tudja tapasztalni minden élet fékezhetetlenségét. Egzisztenciája fölötte áll a végesnek, azaz törekvésében végtelen. Éppen létének gazdagodásában érzi, hogy semmi sem képes betölteni, ilyenkor él át még mélyebb ürességet, a lét sivárságát, és abban újra a vágyat.

Az egzisztencia nyugtalansága, csillapíthatatlan vágya azonban bizonysága valami másnak, sőt az Egészen-Másnak. És így az előtt a paradoxon előtt állunk, hogy az ember csak akkor lehet önmaga, csak akkor találhat vissza saját lényéhez, ha életében fölébe emelkedik önmagának, ha megtapasztalja, hogy éppen kielégítetlensége az ő kielégítettsége. Minthogy a vágy igazi kielégülése, maradéktalan csillapulása lehetetlen, bánat fog el és újra vágy, mélységes honvágy. És tudjuk, hogy az ember sajátmagától mindenestül képtelen betölteni igazi vágyát?[2]

Hogy tiszteljük az embereket, ahhoz magunkat kell tisztelnünk. Magunkat azonban nem tudjuk tisztelni anélkül, hogy azt ne tiszteljük magunkban, ami tökéletesen meghaladja saját énünket: Istent.

 

Kérem, adója 1 %-ával támogassa alapítványunkat!

Az adományozó szelvényre ezt írja:

 

Mint a többi ember Közhasznú Alapítvány

Adószám: 18711516-1-13 előre köszönik szépen