régi húsvéti történet

Valamikor azt hittem, kalapot emelnek e név hallatára, s úgy fogják ismerni, mint Petőfiét; most már tudom, mit tartsak magam felől!

Már tizenhárom esztendős koromban éreztem, hogy újságírónak szánt a végzet: legcsúnyább írásom volt a gimnáziumban, és hibákat födöztem fel a pedellus karakterében.

A pesti református gimnáziumba egy évig jártam, az egzámen előtt szamarat festettem az öreg Vámossy direktor hátára, hát bizony kicsaptak. (Máig sem tudom, hogy a szamár miatt-e, vagy a direktor miatt.)

A második osztályt Sárospatakon jártam. Az ismert Janiga bácsinál voltam koszton és kvártélyon. Azt gondolta az apám, hogy az, mint pedellus, kordában fog tartani. No hát jól is viseltem magamat; csak az volt a hiba, hogy nem volt kedvem a diáknyelvhez, nem tudtam megérteni, minek beszéljek én azon a régi, idegen nyelven, mikor magyarul is jól tudok, és semmiféle latin fajtájú náció közé nem szándékozom keveredni. Hát biz én a konjugációkból csak az amo igét tanultam meg, de ezt is magyarul és praktice, amiért aztán nemcsak a szívem fájt, hanem néha a hátam is.

A harmadik osztályra megint Pestre adott az apám, itt aztán megtanítottam az osztályt annyi huncutságra, hogy ha három személyből álltam volna, kicsapták volna mind a három személyemet.

Az apám látta, hogy nem megy velem semmire, hát Egerbe adott a tanítóképezdébe. Gondolta magában: elég szamár vagyok ahhoz, hogy tanító váljék belőlem.

És itt kezdődik az én hírlapírói pályám.

Ugyanis ebben az időben indította meg Glódy az ő Füllentő című élclapját.

Amint ezt az élclapot megpillantottam, egyszerre láttam, hogy munkatársa lehetek, mert elképzelhetetlenül rossz élcek voltak benne.

Alacsony, barna szakállú ember volt az első szerkesztőm.

Mikor bemutattam neki magamat, azt kérdezte tőlem, hogy dolgoztam-e már lapokba.

Azt feleltem, hogy az Üstökös-nek többször küldtem be humoreszkeket.

Ez imponált neki. Persze azt nem kérdezte tőlem, hogy megjelentek-e azok a humoreszkek, nekem pedig volt annyi eszem, hogy erről nem szóltam semmit.

Glódy “eleinte” nem adott fizetést – az igaz, hogy később sem -, de már ő így fejezte ki magát.

Az első közleményt, amely tőlem megjelent, a Komáromi kisnaptár-ból írtam ki.

Adomák voltak.

Glódy kijelentette, hogy zseni vagyok, s honoráriumképpen adott egy rövidszivart.

Ettől az időtől fogva sohasem nézte át a közleményeimet, beadta a kézirataimat a nyomdába olvasatlanul.

Dicséretemre mondhatom, hogy az élceim nem voltak sokkal rosszabbak, mint az övéi, bár az ő vicceinél rosszabbakat sohasem olvastam.

Mikor egy-egy számunk megjelent, hatalmas botokkal fölfegyverkezve indultunk sétálni a főutcára. Glódy azt mondta, hogy az élclapszerkesztők nagy bot nélkül nem is képzelhetők. Én eleinte, abban a reményben, hogy becses lapunkat úgysem olvassa senki, nem nagy súlyt fektettem a nagy botra, de később azután okultam az ő példáján.

Mikor ott sétáltam a szerkesztőmmel Eger város legnépesebb utcáján, azt hittem, hogy az egész világ minket bámul, és szinte ragyogni éreztem körülöttünk a levegőt. Pedig az ördög sem vett bennünket észre.

Ha azonban Glódy valamelyik ismerősével találkozott, engem azonnal bemutatott annak – mint segédszerkesztőt.

És ilyenkor mindig egyenesre húztam a derekamat, s azt hittem, hogy hozzám képest az amerikai köztársaság elnöke csak kötelesinas.

Szilveszter napján, amint szokott, ebéd utáni látogatásomat teszem a főszerkesztőnél, ezt igen komor orca-állapotban találtam.

Szótlanul nyújtotta felém egyetlenegy, örök fuldoklásban szenvedő csibukját, s midőn elhelyezkedtem a karosszékben, így szólt:

– Látta?

– Mit?

– Az új lapot.

– Nem én.

– Új lap indult, barátom!

– Miféle?

– Egy rémlap!

– Rémlap? Sohasem hallottam ilyenféle lapról!

– Rémes dolgokkal foglalkozik – bűnügyekkel.

– Mi a címe?

– “Regélő Themis”.

Ezt mondta, kihúzta a fiókját, s elém tett egy zöld borítékú lapot.

Átleveleztem.

Zöld volt az belől is!

– Mit szól hozzá? – kérdezte a főszerkesztő.

– Ostobaság! Nem árthat ez nekünk.

– Ha csak egy előfizetőnk marad is el emiatt, az is két pengő, hátha még vagy öt marad el.

Beláttam, hogy igaza van.

Mindössze negyven “előfizetőnk” volt, – azokból tizenkettő tiszteletpéldányt járatott, tizennyolc hozomra járatta a lapot, hat helyre köteles példányt küldöttünk, négyen pedig valósággal beküldték a prenumeráció-pénzt. Eszerint, ha ebből a valóban előfizető négy prenumeránsból maradna el öt, akkor igazán nem tudom, miből kaptam volna én rövid szivarokat.

Képzelhető tehát, mennyire meg voltunk esve.

Glódy különösen dühös volt. Kijelentette előttem, hogy Frick urat, azt a vörös akasztófáravalót, föl fogja pofozni az utcán.

Én kértem, hogy ne legyen ennyire szigorú, de ő nem tágított. A Regélő Themis-t sajtó elleni merényletnek nevezte és Frick urat haszontalan firkásznak, aki még azt sem tudja, hova kell pontosvessző.

Mikor aztán én is belenyugodtam a fölpofozásba, a főszerkesztőm meggondolta a dolgot, s figyelembe vette az előbbi kérésemet.

Ennek következtében kijelentettük, hogy Frick úr haszontalan tollbitorló ugyan, de nem érdemli meg, hogy a kezünket beszennyezzük vele. Ehelyett üzenni fogunk neki a lapban, de oly pokoli furfanggal, hogy egyszerre tönkremegy tőle.

A főszerkesztőm egészen nekividult. Újra megtömette velem a csibukját, a felesége őnagyságával kávét főzetett, s így a fölpuskaporozott szellemmel a következő izenetet sütöttük ki.

.

Augiász istállójának förtelmeivel faggyúra hízott barom, eunuch szellemességével papirosra talált, szellemi ökröndözéseivel telt sajtó-monstrumát, ezen egyéni idült bárgyúságnak sajnos és kívül-belül zöld kinyomatát, bevetette kellően kifejezett megvetésével együtt hozzánk a leveleknek önnél intelligensebb hordozója. Ha azt hiszi ön, szerencsétlen szellemi nyomoronc, hogy városunk művelt közönsége ezen irodalmi szemét-korcs-iker-torz-szörnyszülöttet pártolni fogja, akkor viszont mi elhisszük, hogy a Göncöl szekere leszáll az égről és beáll önhöz equipage-nak. Sapienti, sat.

Ez a latin szó szükségtelen volt ugyan ide, de mert egyikünk sem értette, mit jelent, hát igen jónak és odaillőnek találtuk.

Másnap megjelent az izenet a Füllentő-ben szép, apró betűkkel, s mi vad gyönyörrel vártuk Frick úr segédeit.

Meg voltunk győződve, hogy a Nyekergő Themisztoklász nem fog több számban megjelenni. Mikor a párbajkihívás huszonnégy órája letelt, Glódy egy üveg 25 krajcáros bort hozatott az asztalára, s úgy vigadtunk, hogy még brudert is ittunk volna, ha ez a fő- és segédszerkesztő között lehetetlenség nem volna.

A következő szombaton azonban megjelent a Regélő Themis második száma, s a következő üzenetet hozta:

“Füllebbentő élclapnak. Helyben. Ha a butaság fájdalmat okozna az embernek, önök folyton ordítanának, minthogy pedig amúgy is ordítanak, önkénytelenül is azon állatra kell gondolnunk, amely hasonló hangon és értelemmel szokott ordítani…”

Ezen a napon nem mertem meglátogatni a szerkesztőmet, de még az utcára sem mentem ki, annyira szégyelltem magunkat.

Leeresztettem a szobám függönyeit, lámpát és pipát gyújtottam, s föl-alá járva foglalkoztam a szégyenkezéssel.

Hogy a szerkesztőm mit csinált ezen idő alatt, rá sem mertem gondolni.

Estefelé járt már az idő, midőn az ajtómon kopogtattak.

Nem szóltam, csak magamban sajnálkoztam, hogy nem zártam be az ajtót.

Glódy lépett be egy ismeretlen úriemberrel.

– Kávé Péter! – szólt az urat bemutatva, azután hozzám fordult: – Vártam önt. Bizonyosan olvasta az üzenetet. Kérem, legyen segédem.

– Kihívjuk?

– Meg fogom ölni!

– Nagyon helyes! – szóltam a bosszú édes érzetével.

– Hát kérem, menjenek el hozzá rögtön, én itt megvárom önöket.

Átküldtem a gazdasszonyomat a szomszédba, hogy kérjen kölcsön egy fekete kabátot.

Az asszony visszajött, hogy egyik szomszédban sincs fekete kabát, s amint tudja, az egész utcában sincs több fekete kabát, csak egy, az is kék stráfokkal van tarkázva, és a könyöke lyukas.

Glódy levetette a saját fekete kabátját, s azt mondta, hogy ő úgyis itt marad, hát addig ingujjban is meglehet.

Mikor Frick úr házához értünk, észrevettem, hogy a kapu alatt beszaladt egy fiú; azután, hogy az udvarra léptünk, láttam egy létrát fölhúzódni a szénapadlás ajtaján.

– Nézze csak – szóltam Kávéhoz -, amott mászik egy létra.

– Frick barátunk, úgy látszik, oda menekült.

Mindazonáltal bementünk a Regélő Themis szerkesztőségébe. Egy öreg szakácsné volt ott. Azt mondta, hogy Frick úr nincs otthon, elutazott még tegnap Tátrafüredre.

Otthagytuk a névjegyeinket, és mentünk kifelé.

A kapu alatt az a gondolatom támadt, hogy másszunk föl Frick úr után a padlásra.

Társam helyeselte ezt az eszmét.

Én tehát körülnéztem az udvaron, de létrát nem találtam.

Egy ott ácsorgó suhancnak szóltam, hogy hozzon egy létrát, kap érte két hatost.

Két perc múlva volt létránk.

Nekitámasztottuk a padlásajtónak.

– Tessék előre menni! – biztatott Kávé Péter.

– Kérem, ön idősebb.

Nemigen hatotta meg az udvariasságom; attól tartott, hogy amelyikünk először földugja a fejét, azt Frick úr valami léccel agyonkoppantja; de azért csak ment előre.

Mikor a padlásajtóhoz ért, óvatosan lesett föl a szemével, és bekiáltott:

– Alászolgája, Frick úr!

Semmi hang.

– Önt keressük, Frick úr!

Semmi felelet.

Vissza akart térni.

– Kérem, csak tessék bemenni, én is megyek.

Ott álltam a lábai alatt; láttam, hogy szeretne fejbe rúgni, de nem tágítottam.

Bemászott hát a padlásajtón, én meg utána.

– Nincs itt – monda körülnézve.

Én azonban elindultam, hogy bejárom a padlást. Megnéztem minden sarkot, de Frick úrnak nyoma sem volt.

A kémény mellett találtam egy mély üreget, oda is beszúrtam egy léccel.

Fájdalmas ordítás hangzott fel az üregből.

– Ki az? – kiáltottam le.

Frick úr mászott elő négykézláb, azután, hogy fölegyenesedett, tenyereit a gyomrára szorította.

– Mit akarnak velem? – nyögte a szerencsétlen.

– Uram, ön Glódy urat megsértette!

– Ő is megsértett engem!

– Glódy úr elégtételt kér!

– Én is!

– Szíveskedjék segédeit a továbbiakra nézve hozzánk küldeni. Lakásom Fenekes utca 13.

Ezek után udvariasan meghajtottuk magunkat, s lementünk vissza a létrán.

Az utcán a nyitott ablakon át hallottuk, mikor Frick úr siralmas hangon kiáltott a szakácsnéjára:

– Néni! Melegítsen tányérokat! Az a gazember megölte a gyomromat!

Másnap eljött a két segéd.

Kardpárbajt akartak, de mi kijelentettük, hogy megbízónk, mint sértett fél, pisztolyt kíván, mert valahányszor kardot fog a kezébe, mindig izomgörcsöt kap.

Megegyeztünk tehát abban, hogy pisztolypárbaj lesz életre-halálra.

Találkozási helyül kitűztük a Szépasszony-völgyet.

Glódy halálra sápadt, mikor megmondtuk, hogy életre-halálra fog menni a párbaj.

Azt mondta, hogy ő ezt ki nem állja, inkább megszökik vagy visszavonja a kihívást.

Miután azonban én lapunk becsületére, a férfias bátorságra és a rosszul hordó pisztolyokra hivatkoztam, gondolom, ez utóbbi érv hatása alatt megnyugodott a dologban.

Másnap hajnalra volt kitűzve a meghalás.

Glódy éjfélkor fölvert az álmomból, azt mondta, hogy nem tud aludni, minden bőr lehámlott az oldaláról a sok forgolódástól.

Én sajnálkoztam rajta, de egyúttal azt is megkérdeztem, hogy mi az ördögért keltett fel engem, mikor az én oldalam bőrözete nincs veszedelemben, s aludni pompásan tudok.

– Könnyű magának – mondta elkeseredve -, de az én bőröm nemcsak oldalt van veszélyeztetve, hanem elölről is.

– Álljon háttal a pisztoly felé.

– Egy kutya!

Jó gondolatom támadt.

– Tudja mit: az ellenfél segédei önt megtapogatják, hogy nincs-e a mellén valami bádog, de hátul nem fogják megtapogatni. Öné az első lövés. Amint kisütötte a pisztolyát, forduljon meg azonnal.

– Hátul tömjem ki magamat?

– Természetesen.

– De hátha a fejemet találja?

– Hajtsa le a fejét.

Glódy kérdőjel formára görbült, hogy jó lesz-e így.

– Nagyon jó.

Azután elmentünk az Erzsébet kávéházba, és ittunk minden italból, amit csak mértek, úgy, hogy én valóságos fűszerkereskedésnek éreztem már a gyomromat.

Hajnali öt órakor mentünk Glódy lakására.

Átöltözött szépen fekete ruhába, s a bajuszát is kipederte.

Én azután kitapacíroztam hátulról becsületesen. A kabát alá tettem egy vastag francia szótárt, egy bibliát, egy szakácskönyvet meg egy pár csizmaszárat. Arra a testrészére pedig, amelyen ülni szokott, egy nagy pléhfödőt.

Mire elkészültünk, odarobogott a fiáker a másik segéddel, s mi beleültünk.

Megható pillanat volt az, midőn Glódy elbúcsúzott a feleségétől.

Még most is meg kell törülni a szemeimet a zsebkendővel, ha rágondolok.

Glódy le akart ülni, de a födő miatt nem tudott. Kávé barátunk egyre kínálta hellyel, de Glódy azt felelte, hogy állva kíván menni a halál elé.

Az úton nem szóltunk semmit, ünnepélyes-komoly utazás volt ez. Én ugyan nem féltettem Glódyt, de ő valószínűleg féltette magát, mert nagyon halavány volt, s többször megtapogatta magán a borítékot.

A Szépasszony-völgyben már akkor ott állt a másik kocsi.

A felek hidegen üdvözölték egymást, s az idő is hideg volt.

Megtöltöttük a pisztolyokat, azután Kávé, mint legidősebb segéd, kibékülésre szólította fel a feleket.

Pillanatnyi hallgatás következett erre a felszólításra. Úgy látszott, hogy mind a kettő szeretett volna kibékülni, csak első nem akart lenni a kéznyújtásban.

Kávé ismételte a kérdést, mire azután mind a ketten tagadólag intettek.

Erre letakartuk a pisztolyokat kendővel, Glódy választott először, azután Frick.

Fölállítottuk őket harminc lépésnyi távolságra.

Az adott jelre Glódynak volt joga először lőni.

Reszketve emelte fel a pisztolyát, és lőtt.

Ugyane pillanatban hirtelen megfordult, és kétrét hajolt.

A pléhfödő körvonalai tisztán látszottak.

Valamennyien kacagtunk.

Frick lőtt.

Glódy hasra esett.

A golyó éppen a födő gombjára talált.

Engem is megszállt egyszer a drámaírás láza.

Hogy Gyulaival beszéljek: hétfőn kigondoltam, kedden nekifogtam, szerdán bevégeztem, csütörtökön odaadtam a színészdirektornak, pénteken betanulták, szombaton…

Hopp: mi marad akkor a történetből, ha egy szuszra kikottyantom!

Darabom címe volt: Begeken Kelemen gyémántjai.

Három nap alatt írtam az egészet, de reggeltől estig, estétől reggelig dolgoztam rajta.

Remek darab volt; csupa fordulat, csupa változás, tele élénkséggel, logikával, meglepetésekkel.

Szakítottam a sablonokkal: kilenc fölvonásban írtam a darabomat, s ezekhez véve a változásokat: összesen 23-szor járt föl és alá a függöny.

Hősömet átutaztattam az egész földgömbön; kétszer megmérgeztettem, négyszer megorgyilkoltattam, háromszor vízbe dobattam, egyszer megöngyilkoltattam, egyszer nyársra húzattam, és egyszer megtettem népfölkelőnek Paraguayban.

Ezeken kívül kisebb szerencsétlenségek is történtek a drámám hősével, úgymint: egyszer megskalpozták Brazíliában, egyszer megette a cápa a Sárga tengerben, egyszer besorozták tűzoltónak Grönlandban, egyszer bepácolták az emberevő pápuák, háromszor fejadót fizetett, és negyvenkétszer toloncolták ide-oda a föld kerekségén.

Szóval, ebben az egy darabban sokkal több esemény, lelemény és mese volt, mint Shakespeare-nek az összes darabjaiban. Az igaz, hogy le is akartam vele főzni minden drámaírót, akinek a neve a világ teremtésétől egész mostanig megfordult a színlapokon.

A darab legérdekesebb része az volt, mikor a hős testvéröccsét Kokáliában fölakasztják.

A nézőtéren készül az akasztófa; kilenc vörös posztóba öltözött hóhér hurcolja elő az elítéltet, és archimédeszi csigasoron húzzák föl az akasztófa tetejére.

Mikor a színtársulatot meghívtam a darabom fölolvasására, az igazgató azt mondta, hogy ezt az akasztási jelenetet “töröljük”.

Méltósággal teljes indignációval tekintettem végig a nyomorult deszkaférgen, és kijelentettem neki, hogy egy szót sem fogok törülni.

A cím sem tetszett neki, azt mondta, hogy sok e betű van benne, lenne inkább Bagakon vagy Bogakon Kelemen, de erre azt feleltem, hogy fogalma sincs a jó nevekről.

A színtársulat többi tagjai már a második fölvonásnál úgy berúgtak, hogy egekig magasztalták a darabomat.

A harmadik fölvonásnál az operett-buffó és a drámai hős elaludt, a negyediknél pedig már magam is csaknem aludtam.

Másnap az igazgató kijelentette, hogy a darabnak több mint kilenctized részét törölni fogja, mert különben hajnali harangszó felé lenne vége az előadásnak.

Én viszont kijelentettem, hogy éppen ez az, amit kívánok, mert a darabommal korszakot akarok alkotni a drámairodalom történetében, és nem bánom, akármit szól az igazgató, akármit szólnak a többi laikusok, nem törlök, nem változtatok benne semmit, hanem arról biztosítom, hogy zsúfolt háza lesz.

Aki tudja, milyen angyali csengésű szó ez a direktori fülekben, az megérti, hogy miért fogadta el Zsebeházi Károly igazgató a darabomat.

Amint ezzel tisztában voltunk, azonnal mentem a fényképészhez, és hatféle pozitúrában levétettem magamat.

Legjobban sikerült a Heine-féle pozé: lecsukott szemek, ökölre támasztott fél orca, melankolikus arcvonásokkal.

Három fényképész-kirakatban és harminckét bolti kirakatban ragyogott az arcképem ezzel az aláírással:

Kérem, adója 1 %-ával támogassa alapítványunkat!

Az adományozó szelvényre ezt írja:

Mint a többi ember Közhasznú Alapítvány

Adószám: 18711516-1-13 előre köszönik szépen