gondolat húsvétrol

Gyermekkoromban két ünnepnek örültem nagyon. Az első természetesen a Karácsony volt a maga rengeteg ajándékával, meglepetésével, de a második hely egyértelműen a Húsvété lett.
Mint apró emberpalántát nem foglalkoztatott a keresztény kultúrkörben elfoglalt jelentősége, viszont imádtam a vele járó készülődést, sütést, főzést, aztán a hétfői nagy forgatagot.
Ma már kicsit szomorúan várom az ünnep eljövetelét. Úgy érzem, elveszítettünk valami szépet, értékeset az életünkből azzal, hogy kicsit menekülünk a régi szokások elől. Számomra a Húsvét kettős jelentőséggel bír. Mint keresztény ember átélem a feltámadás misztériumának magasztosságát, de mint gyarló ember ünneplem az újrakezdés, a tavasz beköszöntének csodáját.

Gyermekkoromban a hosszú böjt után a húsvéti reggeli igazi élményt, gyönyörűséget okozott, amit az öregek nagy szeretettel készítettek, és igazi ünnepélyes áhítattal költöttek el. Ez a nap a családról, a családi összetartozásról, rokonlátogatásról szólt.
Húsvét hétfője viszont a gyerekek öröme, a másokkal való kapcsolatok ápolásának az ideje volt. Jöttek mentek a vendégek, a férfiak, fiúk számba vették a nőrokonokat, ismerősöket, „megtisztelték” a lányokat, asszonyokat a locsolkodással, ami ugyan egy ősi termékenységi szokás volt, de mindez régtől fogva nem zavarta a keresztény érzületet. A vendégekkel el lehetetett beszélgetni, régi haragot el lehetett felejteni, háztűznézőt lehetett megejteni, és régen nem látott ismerősöket lehetett meglátogatni.

Ma, úgy érzem, ez a régi szép szokás elsorvadóban van, a férfiak kínosnak, terhesnek érzik a locsolkodást, a nők legszívesebben elmenekülnének előlük, a gyerekek pedig előre számolják a „keresett” pénzt. Mi, gyerekként még hosszú órákat töltöttünk azzal, hogy a főtt tojásból hímes tojást varázsoljunk, névre szólóan viasszal „írtuk” meg a tojásokat, és egy évre való sértődéssel járt, ha a sok gonddal és szeretettel készített hímes tojás gazdátlanul maradt.
Ma már a tojásokat felváltotta a pénz, a valamikori vizet az egyre drágább kölni, a gyerekeknek mindenféle drága kütyüket hoz a nyuszi. Főként a városiak kirándulni mennek, vagy kikapcsolják a csengőt, hogy ne lehessen megtalálni őket. Az egésznek már semmi köze az ősidőkből eredő szép szokáshoz, ami az újrakezdésről, jókívánságokról, az élet ünnepléséről és igenléséről szólt.

Szomorú vagyok amiatt, hogy eltűnnek szép szokásaink, már nem akarunk együtt ünnepelni, nem akarunk találkozni másokkal, terhesnek érezzük a közösséget, és lemondunk annak összetartó erejéről. Elődeink tudták a titkot, tisztában voltak vele, hogy az ember egymaga nagyon egyedül van és kiszolgáltatott. Nem volt szükségük hivatásos közösségszervezőkre hogy ünnepet, szórakozást, színt vigyenek életükbe, és szilárd erőt kovácsoljanak maguknak. Hittek a közösségben, éltek annak összetartó erejével. Mi elszigetelődünk, magányosak vagyunk, elfelejtettük a „húsvéti nyitott kapukat”. A naptárunk tele van ünnepnapokkal, de mi elfelejtettünk ünnepelni, szabadnapokat tartunk helyette, eltűntek életünkből az örömmel várt piros betűs napok.

Szeretném, ha visszahoznánk régi szép szokásainkat, újra megtanulnánk ünnepelni, örömöt, vidámságot varázsolni életünkbe, hiszen rajtunk is múlik, hogy hogyan élünk, teremtünk-e saját magunknak méltó, tartalmas életet. Ezt különösen fontosnak érzem itt, a Bodrogközben, ahol magunkra hagyatva éljük életünket, de tanuljunk az öregektől, nekik is nehéz életet adott a sors, de apró örömökből táplálkozva nyertek erőt a nehézségek leküzdéséhez.
Kívánok minden kedves olvasónak kellemes, vidám, családban és közösségben eltöltött kellemes ünnepeket, és hozzon mindnyájuknak sok örömöt a ránk köszöntő kikelet.

Kérem, adója 1 %-ával támogassa alapítványunkat!

Az adományozó szelvényre ezt írja:

Mint a többi ember Közhasznú Alapítvány

Adószám: 18711516-1-13 előre köszönik szépen