Nagy dolog az éhség.

Már harmadik hónapja éheztünk, s két hete csak egyszer ettünk egy nap. Anyám már marékkal mérte a puliszkát. Egy marék, két falás, másnapig semmi. Négyen gyerekek ágyban feküdtünk a nagy pokróc alatt. Ott melegedtünk, és láb alatt sem voltunk. Apám már nem járt napszámba, élet után. Eleget próbálta. Sok volt a szegény, kevés a gazda, neki nem jutott. Ült egész nap a kis vékán a kályha mellett. Nagynéha odajött hozzánk, és mesébe fogott. De amilyen hirtelen jött, olyan váratlanul abba is hagyta. Ilyenkor így szólt: „Majd holnap elmondom a többit.” – Azzal ment vissza a maga gondolatához. Sohasem mondta végig. Nem is bántuk. Akkorákat hallgatott mesemondás közben, hogy jobb volt, ha megül a helyén.

Nagy dolog az éhség. Aki nem volt benne, el sem gondolhatja. Mikor megkaptuk a marék puliszkát, és behabzsoltuk úgy forrójában, ahogyan volt, ugrottunk le az ágyról, ölbe vettük a nagy lapító deszkát, amin anyám szétvagdosta a porciókat, és ki ujjal, ki bicskával, lekapartuk róla, amit találtunk, és ettünk. Pedig több volt közötte a szálka, mint az étel. Ilyen éhségben minden száj számít. Minél több van belőle, annál nagyobb a baj. Mi pedig voltunk elegen.

Egy este történt, hogy nagyapám, aki már túl volt a hetven éven vagy már a hetvenötön is, nem ette meg a maga adagját, hanem odahozta az ágyunkhoz. Nagy, ráncos kezével szétszórta közöttünk, s mi kaptunk rajta, mint a csirkék. El sem gondolhattuk, s így szóval sem mondtuk, hogy mi lelte, hogy eladja a magáét. Néztünk nagy csodálkozó szemekkel; és ettünk. Csak apám szólalt meg. Felnézett beesett, szürke szemével nagyapámra. Aztán elfordította magát a kemence tüze felé, és azt mondta: – Azt bizony jól teszi. – Én gondoltam is, hogy igen, mert ha kevés is volt, jólesett a váratlan falat, de egyebet nem. Nagyapám tovább kapargatta tenyeréről a puliszkamorzsát, és mintha csak magának mondaná, csendesen odaszólt.

– Gondolod, Ferkó?

– Én igen! – válaszolta apám.

Anyám leejtette a nagy mosdótálat, és arra ráfigyeltünk. Nézett megijedt arccal a beszélőkre, hol apámra, hol nagyapámra, mintha maga nem is lett volna. Aztán találkozott apám szemével, és lassan elfordult, mint amikor nem asszonydologba üti a fejét. Nagyapám végigtörölte a kezét a nadrágján. Utána igazítani kezdte fejünk alatt a vánkost. De olyan gonddal és lassúsággal, mintha pesztra volna, vagy legalábbis asszony. A keze még a fejünk alatt volt, de már fordult, és indult apám felé. Mikor a kályhához ért, lehajolt, és elkezdte törni az ágat. Egyenként, szépen sorba rakosgatta őket, s hogy végzett vele, azt mondta apámnak.

– Jövőre próbáld meg a Kácsa András földjét negyedében. Másként úgysem adja. Jó föld a Fehér Martok, s addigra a Ferikét is használhatod.

Apám nem nézett rá, valamit vett a foga közé, és rágott.

– S amit a Tótos Jani mond, azt is gondold meg. Vigyétek a borvizet a városba. Három esztendő alatt lovatok lehet.

Apám csak hallgatott. Régi zsémbe ez már nagyapámnak. A borvíz meg a Fehér Martok. Máskor apám végig sem engedte mondani, de most hallgatta, és azt sem tudtuk, hogy hova legyünk a csodálkozástól. Nagyapám is gondolhatta, hogy hiába beszél, mert felállt, s rátette a kezét apám vállára.

– Hát akkor, ne késlekedjünk, Ferkó, hallod-e, fiam?

Apám felállott, megrázta magát egy kicsit, s mintha anyámnak mondta volna, odanézett.

– Hát készüljön. A többit majd én elrendezem.

Akkor láttam, hogy anyám már ott áll az ajtóban, és sírt, mintha temetésen volna, és hogy apám felállott, nyúlt az akasztóra, adta a kabátját meg a kucsmát. De mintha adta volna, nem is. Olyan volt, mint mikor tudja, megverik, ha nem úgy tesz. Apám csak vállára vetette a kabátját, pedig nem volt szokása, és vissza sem nézett, úgy ment ki az ajtón.

Én már nagyobbacska voltam, és néztem, mi ez a nagy szótlanság. Addig néztem, míg nagyapámat nem éreztem magam mellett.

– Aztán… hallod-e! Azt a fészket, amit mutattam a Bálványos oldalában, leszeded-e te?

Nézett rám, s olyan volt, mintha sírna.

– S azt a parittyának való szép bodzaágat levágod-e te?

Néztem, és nem tudtam, hogy hova gondoljak.

– Aztán tavaszon azt a szép, erős rókát, amit megmutattam, kifüstölöd-e? Te, Ferike, te?

Néztem, és nem tudtam, könnyezik-e. Anyámra pillantottam, de nem találtam a szemét. Odafordultam nagyapámhoz.

– Magának mi baja van, nagyapó?

De nem nézett már rám. A furulyát fogta, amit a párnám alól húzott ki, és annak lyukacskáit tapogatta, simogatta, mintha nem is ő csinálta volna. Szájához is emelte, de alighogy beléfújt, letette. Odament anyámhoz.

– Add azt a változót, te, Anna.

Eddig is furcsa volt minden, de most már nem tudtam sem apámat, sem anyámat, sem nagyapámat, hova tegyem. Mert anyám kinyitotta a nagyládát, és adta sorjában a tisztát. Gatyát, inget, harisnyát. S olyan szépen adta, nem mintha parancsolnák, hanem mint nekünk, gyerekeknek, ha templomba öltöztetett. Nagyapám felvette mind. Az arcát is megkente egy kicsinyke vízzel, és leült az asztalhoz. Olyan volt, mintha vendégségben volna. Nem nézett se le, se föl, csak ült ott magának, két kezét az ölébe engedte, szipákolt egyszer-kétszer, s csak olyankor mozdult, ha megtörölte az orrát a keze fejével. Még anyámra sem nézett, s még rám sem.

Anyám vizet tett fel a nagy fazékba, pedig már megvolt a puliszka, meg is ettük – s rakta alája a tüzet, hogy főjön. Csak azt, hogy minek, azt nem tudtam. Mert apám a szemét kiverte volna, ha csinál még a puliszkából. Így szokta mondani, ha anyám megsajnált minket, s lopva adni akart még.

Mikor apám megérkezett, még mindig azt csinálták, mind a ketten, anyám is meg nagyapám is. Az egyik vendégnek mutatta magát, a másik meg főzte neki a meleg vizet. Hogy apám nem jár egyenes úton, mindjárt láttam. Tyúk volt a hóna alatt, szép nagy kendermagos, a kezében pedig pálinka. Azt meg csak hitelbe kérhette, s nem tudom, ki lehetett az a bolond, aki adott neki. A tyúkot anyám kezébe adta, a pálinkát meg nagyapám elé. Levette kabátját, s úgy ült le az asztalhoz, mint aki éjszakától dolgozott. Pedig egész nap csak melegítette magát.

Amíg kész lett a tyúk, hallgattak. Apám a körmeit vagdosta a bicskával, nagyapám meg ivott.

Olyan szag áradt a fazék felől, hogy nyál gyűlt a szájam sarkára, bökdöstük egymást a pokróc alatt, igazítottuk a lábainkat, hogy legyen helye a lábasnak. Aztán nem kaptunk egy falatot sem. Nagyapám ette meg egymaga, mind az utolsó szálig. Tekintett felénk, és egyszer adni akart. De apám úgy megfogta a kezét, mintha haragosa volna.

– Őköt csak hagyja, egye meg, mert ez mind a magáé.

Ha nem lett volna minden, amit csináltak, olyan bolond és értelmetlen, mint még soha, biztosan elsírtam volna magam. De a nagy meglepődöttségtől most még azt sem tudtam. Bámultam, hogy eszik nagyapám, hogy szaggatja ujjaival a húst, s csak akkor vettem le róla a szemem, mikor láttam, apám rám néz. Verés volt a szemében, nagy verés. A csöndességben, ami megülte a házat, csak nagyapám szuszogása és csámcsogása hallatszott. Mind megette, mind egy szálig.

Anyám az asztalt kezdte takarítani, s nagyapám meg sem várta, hogy végezzen vele, felállt, vette a lájbiját, kabátját, fejszéjét. Apám ott állt mögötte olyan megnyúlt arccal, mint a pap előtt áll az ember. Hirtelen mintha félne, hogy becsukják előtte, az ajtóhoz ment nagyapám. Kinyitotta, már félig kint is volt, amikor megcsendesedett és visszafordult. Olyan szégyenlősen, vagy mint ahogy a siratóban szokták, igazítani kezdte a bajuszát. Most már mégiscsak úgy láttam, sír egy kicsit. Anyámra nézett, s onnan rám. Anyám hozzám jött. Felöltöztetett, apám hagyta, s ez sem volt még soha.

Kimentünk a setétbe. Csillagos, nagy éjszaka volt. Kegyetlenül hideg, mintha a levegő is megfagyott volna. Apám hajadonfővel állt, én a bátyám papucsában, és megfeledkeztem arról is, hogy fázzam. Néztem a nagy csuda dolgot, s valami sírás feszült a torkomban, mint amikor nagy baj van, a ház ég vagy megvernek. El nem vettem szemem a nagyapám alakjáról. Ott állt a tornác lépcsőjén. Egyik kezét a zsebében hagyta, a másikkal fogta erősen a fejszéjét úgy, mint amikor medvétől tart az ember. Éppen úgy. Éppen olyan is volt. Apám sem mozdult. Valahová elnézett, pedig nem sokat láthatott. Nagy soká nagyapám szólt bele a csöndbe.

– Holnap reggel gyertek ki, mert mindent otthagyok.

Apám csak a fejét mozdította az ég felé, mintha a csillagokat számolná. Nagyapám beakasztotta a fejszét a karjába, s elköszönt.

– Isten áldjon benneteket, fiam!

Apám megmozdult, lenézett a földre, és úgy mondta, mintha annak beszélne.

– Isten áldja.

S mikor nagyapám elindult, nagyon csendesen utánaszólt.

– Aztán vigyázzon magára.

Én csak néztem nagyapám után, ahogy ment át az úton a sikátor felé, és akartam kiáltani neki, hogy el sem köszönt, s Isten áldja. Már szaladni is akartam, mikor éppen megállt. Topogott egy kicsit, de mégiscsak megfordult. Alig lehetett hallani a hangját.

– A Ferikét… Hadd jöjjön sze… el velem egy kicsinykét!

Mintha akkor vett volna észre, úgy rám nézett apám kucsmától a nagycipőig.

– Eredj nagyapádhoz!

Ott állt egy helyben, s ahogy odaértem hozzá, megfogta a kezem. Úgy vitt, mint mikor málnázni mentünk, s útközben mondta a szép meséket, tanítgatott erre-arra, tojást szedni, mézt találni, bakszakállt s más füvet keresni. De most nem szólt. Nagy lassan lépegetett, meg-megszorította a kezemet, mint olyankor szokta, ha nagyot mondott a mesében. Én botladoztam mellette, mert őt néztem, és nem tudtam, hogy bolond-e, vagy ki bántotta, s akartam mondani, ne csinálja, mert nekem sírni kell mindjárt. A kerítésnél megállt. Lekuporodott hozzá. Nézegetett egy darabig, aztán megköpdösött háromszor egymás után keresztre, ahogyan az újszülöttet vagy a kicsi beteg gyereket szokták, hogy ne fogjon rajta soha semmi rossz. Meg is csókolt, amit soha nem tett, és csúnya rekedt hangon azt mondta.

– Menj be, s mondd meg anyádnak, ügyeljen rád, mert engem többet nem látsz!

Olyan gyorsan felállott, mintha szólították volna. Többet nem is nézett rám, s mire észbe kaptam, csak épp hogy láttam a nagy hóban, ami közben eleredt, hogy megy, és elvész a fák között, mert ott volt mindjárt az erdő.

Apám még ott állt, ahol hagytam. Ugyanúgy nézte az eget, és beküldött egyedül.

A kisebbek aludtak, anyám nem volt a szobában. Leültem a nagyapám helyére, és hogy bejött apám, megkérdeztem, mert tovább már nem tarthattam magamban – nagyapám mikor jön vissza?

– Ő akkor, amikor te nem kérdezed! – mondta, és nagyon mérges volt. Húzta a szemét, járkált fel s alá, mint láncolt medve a botos ember kezén. Megfogott ezt, azt, le is tette mindjárt, míg végül leült a vékára. Elkezdte nézni a tüzet. Mikor anyám behozta az ágat, elkezdte rakni rá. Csak rakta, rakta. Akkora tűznek, hogy olyant még nem láttam a kemencében. A lángja kicsapdosott a fejin, az ajtaján is úgy fújta ki magát, mint az istennyila, úgy forogtak, pattogtak a szikrái, mint a pokol tüze. És ropogott, nyöszörgött az egész alkotmány. Ő meg ott ült, és rakta olyan félelmetes arccal, hogy gondoltam, pisszenni sem volna jó, mert biztosan agyonütne.

Valaki topogott az ajtóban, anyám kiment fogadni, és Csűrös Ignáccal jött vissza. Kelemen nagyapjával, az én nagyapám komájával.

– Jó estét!

– Adjon Isten – fogadta apám, de nem mozdult, csak a kályha ajtaját csukta be. Anyám széket törölt, s Ignác bá’ botjára támaszkodva leült. Nem szólt hozzá senki, pedig láttam, erősen beszélni akar. Mozgolódott, köszörülte a torkát, pislogott kis öreg szemeivel, és hogy sokáig senki sem firtatta, megszólalt.

– Hát apád hol van?

Apám most nem nézett rá.

– Láthatja, hogy nincs bent.

Ignác bá’ elővette a dohányát, de mintha elfelejtette volna, mit akar, nem gyújtott rá. Körülnézett. Ránk is, anyám arcára is, végül a kicsi székre, ahol meglátta nagyapám levetett ciháját. Nyugtatta rajta egy darabig a szemét, elkezdte bocskorát piszkálni nagy, horgas botjával, s fel sem nézve megkérdezte.

– Aztán igaz-e, hogy elment?

Apám felkapta a fejét.

– Hová? – kérdezte, és nézett Ignác bá’-nak a szeme közé.

– Fel a Büdösbe – válaszolt az.

Akkorát lökött a szívem, mintha megütötték volna. Olyan száraz lett a torkom, mintha most hirtelen beléfúttak volna. Olyan forró lett a takaró, mintha tüzes vas volna.

Jaj, a Büdös. Aki csak belészippent, mind megfullad egy sorban. Onnan élő fia ki nem jön. Ha madár belérepül, ki nem száll, mert meghal. Nagyapám is meghal. Csak vigyázzon, baja ne essék, apám is mondta, mikor utánaszólt. Pedig nem jön vissza. Hát éppenséggel oda ment, és apám akarta, anyám is hagyta, hacsak nem ők küldték. Jaj, édes Istenem, nagyapám! S utána sem mennek, nem is akarnak, én sem tudok. Volt már egy hónapja, hogy más mesélte, és azt mondta, ez a rendje. Csak azt nem tudtam, hogy így csinálják, és így készítik. És éppen a nagyapámnak. Jaj, jó Istenem, merre tart már? Az Uzonkán biztosan túl van. Biztos a fenyőpadján is. Farkasos vidék, baja ne essék, le ne üsse egy is közülük. Elöntött a sírás, csuda gyáva módon, de apám meg ne lássa, úgy vigyáztam.

Apám Ignác bácsit nézte.

– Maga azt honnan tudja?

– Áron mondta, a fiam. Beszélik, hogy kocsmában voltál pálinkáért. Tyúkot is láttak nálad.

– Az igaz – válaszolta apám, s már megint olyan volt, mint az előbb. Még a kályhaajtót is kinyitotta, hogy lássa a tüzet.

– Rég ment-e el?

Apám nem beszélt többet. Észre sem vette Csűrös Ignácot. Anyám szólt, de alig jött hang a torkára.

– Úgy fertályórája megvan.

Ignác bá’ bólintott rá, felállt, és elindult. A kinyitott ajtónál visszafordult, mireánk nézett, és azt kérdezte anyámtól.

– Őköt megcsókolta-e?

– Egyet se – mondta anyám, s kötényével a szemét kezdte törölgetni.

Mikor anyám visszajött, leült, és elkezdett varrni. Apámnak újból erősen jött a baja, mert lángoltatta a tüzet jobban, mint előbb. Nem szólhattam, és nem is szóltam. Úgy aludtam el a nagy sírásban.

Reggel apám keltett fel. Olyan volt, mintha le sem feküdt volna.

– Készülj, mert megyünk az erdőre favágni.

Igaza volt, mert egy szem fa sem volt a háznál, mind elégette az éjjel. Délig fát vágtunk, az én eszemben nagyapám járt, az apáméban nem tudom, mi, de egyszer sem ütött meg, pedig az ujjamba is belevágtam.

Mikor azt mondta, mehetünk, én nekifordultam az ösvénynek hazafelé. De visszaparancsolt: „Nem arra, te!” És nekivágtunk a köves partnak, fel a Büdös felé. Kiabált a szívem, mint a vészben meghúzott harang. Lépkedtem apám nyomában. Ő nem fogta a kezem, mint nagyapám szokta volt.

A barlang szájában megtaláltunk mindent. Szép sorjában rakva ing, gatya, kabát, a nagyapám holmija. Legfelül a kucsmája, lenyomtatva egy nagy kővel. A fejszéjét elvitte magával. Olyan kicsi, semmi volt az a rakás ruha, mintha nem is a nagyapámé volna. Mintha bele sem férne egy ember.

Apám lehajolt, és elkezdett sorba adogatni mindent a karomra. Mikor a kucsmát adta volna, valami kiesett belőle, kigurult messzire a hóba, s mi megnéztük: egyik combja volt a tyúknak. Nem tudtam mozdulni érte. Apám vette fel. Méregette a kezében, s utána olyan gyöngéden, szelíden, mint valami kis madárfiókot, becsúsztatta a tarisznyámba. Közel lépett hozzám. Még sohasem tette, s most úgy a keze fejével végigsimította az arcomat.

– Majd otthon megeszed – szólt –, mert most fagyott.

Nem gondolt arra, s nem is mondta, hogy többen vagyunk otthon testvérek, mert tudta, én voltam nagyapám szíve kedvese.

Lejjebb, a barlang feneke felé még egy holmi feketéllett. Megismertem. A Csűrös Ignácé volt. Azért még nem jött senki, s talán ezután sem jön majd, mert még így is látszott, lyuk lyuk hátán, egy garast sem adna érte senki.

egy rosz dolog

a többszörös elfogatóparanccsal körözött, és egy egész csendőr- és detektívhadsereg elől menekülő sokszoros gyilkos kijelentette, hogy nem kapják el, és nem is kapták el, legalábbis élve nem. Az utolsó, azaz sorrendben kilencedik gyilkos tette az volt, hogy lelőtte a csendőrt, aki el akarta fogni. A csendőrt leterítette ugyan, de ő maga is kapott hét golyót, és a hét közül három halálos volt. Ezzel Kugler megmenekült a földi igazságszolgáltatás elől.

Halála olyan gyorsan jött, hogy nem is volt ideje különösebb fájdalmat érezni. Mikor a lelke elhagyta testét, alkalma lett volna a másvilág, a téren kívüli, homályos és végtelenül puszta világ furcsaságai láttán megdöbbenni, de nem döbbent meg. Az olyan ember, aki megjárta a börtönt és Amerikát, a másvilágot egyszerűen új környezetnek tartja, amelyben egy kis bátorsággal ugyanúgy lehet érvényesülni, mint bárhol másutt.

Végre elérkezett Kugler számára is az elkerülhetetlen utolsó ítélet órája. Mivel az égben állandóan kivételes állapot van, Kugler a tanács elé került, és nem az esküdtszék elé, mint ahogy azt tettei alapján talán elvárta volna. A tárgyalóterem berendezése egyszerű volt, akárcsak a földön; csak – bizonyos könnyen érthető okokból – hiányzott belőle a kereszt, amely előtt a tanúkat esketni szokták. A bírák négyen voltak, csupa öreg, szigorú és unott arcú, érdemdús tanácsos. A formaságok kissé unalmasan folytak le: Ferdinand Kugler, foglalkozásnélküli, született ekkor és ekkor, meghalt… S ekkor kiderült, hogy Kugler nem ismeri halála dátumát; mindjárt látta, hogy ez a mulasztás kedvezőtlen színben tünteti fel őt a bíróság szemében, és ezért megcsökönyösödött.

– Miben érzi magát bűnösnek? – kérdezte az elnök.

– Semmiben – felelte Kugler dacosan.

– Hát akkor vezessék be a tanút – sóhajtott az elnök.

A terembe, aranycsillagokkal teliszórt kék palástba burkolózva, egy jól megtermett, sőt egyenesen óriás aggastyán lépett be. A bírák mind felálltak, s akarata ellenére, szinte megbűvölten felállt Kugler is. A bírák csak akkor ültek le megint, amikor az aggastyán helyet foglalt Kuglerral szemben.

– Mindentudó Isten – kezdte az elnök –, az Utolsó Tanács önt tanúként idézte meg, hogy vallomást tegyen Ferdinand Kugler ügyében. Lévén ön a Legigazmondóbb, a bíróság eltekint megesketésétől. A tárgyalás gyors lefolytatása érdekében csupán arra kérjük, hogy a tárgyhoz tartsa magát, és ne térjen ki olyan részletekre, amelyek nem törvényellenes jellegűek. És maga, Kugler, ne szakítsa félbe a tanú vallomását. Mindent tud, tehát fölösleges bármit is tagadni. Kérem a tanú urat, tegye meg vallomását.

Mindezt elmondván, az elnök kényelmesen az asztalra könyökölt, nyilván felkészülve arra, hogy a tanú sokáig fog beszélni. A legöregebb szavazóbíró alvásra rendezkedett be, a jegyzőkönyvvezető angyal pedig kinyitotta az élet könyvét.

Isten tanú enyhén köhintett, és beszélni kezdett:

– Igen, Ferdinand Kugler. Ferdinand Kugler egy gyári tisztviselő fia, elrontott gyerek volt; hej, fiú, de sokat rosszalkodtál! Édesanyját nagyon szerette, de szégyellte kimutatni szeretetét, és ezért dacos és szófogadatlan volt. Emlékszel, hogy beleharaptál édesapád ujjába, amikor meg akart verni, mert rózsát loptál a jegyzőék kertjéből?

– Az adótiszték Irmájának loptam – emlékezett Kugler.

– Tudom – mondta Isten. – Irma hétéves volt akkor. Azt persze nem tudod, mi történt vele később?

– Nem.

– Férjhez ment; Oszkár, a gyáros fia vette el; megfertőzte, és Irma koraszülés után meghalt. Emlékszel Rudo Zárubovra?

– Mi történt vele?

– Tengerész lett, barátom, és Bombayban halt meg. Ti ketten voltatok a legrosszabb gyerekek az egész városban. Ferdinand Kugler tízéves korában már lopott, és minden szava hazugság volt; rossz hírű emberekkel barátkozott, például Dlabolával, a részeges koldussal, akivel ételét is megosztotta.

A bíró intett, hogy ez talán nem tartozik ide, de Kugler szégyenlősen megkérdezte:

– És… mi történt az öreg lányával?

– Mařkával? – kérdezte Isten. – Teljesen elzüllött. Tizennégy éves korában már a testét árulta, húszéves korában meghalt, és amikor agonizált, rád emlékezett. Te meg tizennégy éves korodban már részegeskedtél, és elszöktél hazulról. Apád belepusztult a bánatba, anyád kisírta a szemét, kishúgod Martička nem kapott férjet, mert senki sem akarta elvenni egy tolvaj testvérét. Martička most is magányosan és szegénységben él, és agyondolgozza magát azokért a fillérekért, amiket kegyes szívű emberek juttatnak neki.

– Most éppen mit csinál?

– Cérnát vásárol Vlčekék boltjában, hogy vakulásig varrjon. Emlékszel arra a boltra? Egyszer, hatéves voltál akkor, egy üveggolyót vettél ott; mindjárt az első nap elvesztetted, és sehogy se tudtad megtalálni. Emlékszel, hogy bőgtél dühödben és fájdalmadban?

– Hová lett az a golyó? – kérdezte Kugler mohón.

– Az ereszcsatorna lefolyócsövébe gurult. Még most is ott van, barátom, harminc éve már. A földön most éppen esik az eső, és a golyócska ott ugrál a hűvös, csörgedező vízben.

Kugler lenyűgözve hajtotta le fejét. De az elnök feltette a szemüvegét, és udvariasan megszólalt:

– Tanú úr, szíveskedjék a tárgyra térni. Gyilkolt a vádlott?

Isten tanú a fejét ingatta.

– Kilenc embert ölt meg. Az elsőt verekedés közben. Ezért börtönbe csukták, és ott egészen elromlott. Másodiknak hűtlen szeretőjét ölte meg. Ezért halálra ítélték, de megszökött a börtönből. Harmadik áldozata egy öregember volt, akit kirabolt, a negyedik egy éjjeliőr, az ötödik és hatodik egy öreg házaspár; baltával verte őket agyon, és csak tizenhat koronát talált náluk, pedig húszezer koronájuk volt elrejtve.

Kugler felugrott:

– Kérem szépen, hol volt elrejtve?

– A szalmazsák alatt – felelte Isten –, egy vászonzacskóban. Ott tartották az öregek a pénzüket, amit uzsorával és zsugorisággal szereztek. A hetedik embert Amerikában ölte meg; honfitársa volt, új bevándorló, és tanácstalan, mint egy gyermek.

– Hát a szalmazsákba dugták – suttogta Kugler elképedve.

– Igen – mondta a tanú. – A nyolcadik embert, egy járókelőt, azért lőtte le, mert véletlenül az útjába került, amikor üldözték. Akkor éppen csonthártyagyulladása volt, és valósággal őrjöngött a fájdalomtól. Sokat szenvedtél te, barátom! Utolsó áldozatát, egy csendőrt, néhány perccel a halála előtt terített le.

– Miért gyilkolt? – kérdezte az elnök.

– Azért, amiért mások – felelte Isten –: haragból, pénzsóvárságból, megfontoltan és ötletszerűen, néha élvezettel, néha szükségből. Nagylelkű volt, és néha segített az embereken. Jó volt a nőkhöz, szerette az állatokat, és megtartotta a szavát. Adjam elő a jótetteit?

– Köszönöm – felelte az elnök –, nem szükséges. Vádlott, óhajt valamit felhozni a védelmére?

– Nem – felelte Kugler közönyösen, mert most már minden mindegy volt neki.

– A bíróság tanácskozásra vonul vissza – jelentette be az elnök, és a négy tanácsos eltávozott. Isten és Kugler a tárgyalóteremben maradt.

– Kik ezek? – kérdezte Kugler, s fejével a távozók után intett.

– Emberek, mint te – mondta Isten. – A földön bírák voltak, hát itt is ítélkeznek.

Kugler a körmét rágta.

– Azt hittem… vagyis, hát hiszen nem nagyon törődtem vele, de… azt vártam volna, hogy ön fog ítélkezni, ön, mint… mint…

– Mint Isten – fejezte be a hatalmas öreg. – De hát látod, éppen ez az… Mivel mindent tudok, nem ítélkezhetek. Ez lehetetlen volna. Ugye nem tudod, ki jelentett fel akkor?

– Nem tudom – mondta Kugler meglepetten.

– Lucka, a pincérlány; féltékenységből.

– Bocsásson meg – bátorodott fel Kugler –, de ön elfelejtette megmondani, hogy Chicagóban agyonlőttem azt a nyavalyás Teddyt.

– Á, dehogy lőtted agyon – magyarázta Isten –, Teddy felépült a sebéből, és ma is él. Én tudom, hogy besúgó, de egyébként jó ember az, barátom, és nagyon szereti a gyerekeket. Ne hidd, hogy valaki minden ízében aljas lehet.

– Tulajdonképpen miért nem ön… miért nem te magad ítélkezel, Isten? – kérdezte Kugler elgondolkozva.

– Azért, mert mindent tudok. Ha a bírák igazán minden, de minden körülményt ismernének, akkor ők se tudnának ítélkezni; csak mindent megértenének, de úgy, hogy belefájdulna a szívük. Hogy is ítélkezhetnék én fölötted? A bíró csak a gonosztetteidről tud; de én mindent tudok rólad. Mindent, Kugler. És ezért nem ítélkezhetek fölötted.

– Akkor miért ítélkeznek… ezek az emberek… az égben is?

– Azért, mert az ember az emberé. Én, mint látod, csak tanú vagyok; de a büntetésről, tudod, a büntetésről emberek döntenek… az égben is. Hidd el, Kugler, így van ez rendjén; az emberek nem érdemelnek más igazságszolgáltatást, mint az emberit.

Akkor újra beléptek a bírák, és az Utolsó Tanács elnöke érces hangon kihirdette az ítéletet: – Ferdinand Kugler kilencrendbeli előre megfontolt gyilkosság, emberölés és rablás bűntettéért, tiltott visszatérés vétségéért, jogtalan fegyverviselésért és rózsalopásért életfogytiglan tartó pokolbüntetésre ítéltetik. A büntetés kitöltését azonnal megkezdi. Kérem a következő esetet. Itt van Frantiček Machát vádlott?

helyzet meg oldása ügysen

Mindenki szokot várakozni ha ígérnek valamit az dolog be fog teljesülni én ugyanebbe ,

dologba várakoztam hogy lesz majd kar órám mert beadta unalmast és eltört benne,

rúgós pöcsök ami tartja szíjat órával ,mondták meg javítják ha idő lesz el viszik,

az óráshoz ha ott meg vesznek egy márkás órát elfogadtam helyzet és várakoztam,

és közel jó pár hónapig óra nélkül közlekedtem ,de kicsit nagyon fúra volt ,de ,

azt 3hónapot karóra nélkül voltam ,de mindig telefonról néztem meg mennyi idő,

de ki bírtam picit nagyon fúra érzés volt az nincsen órám régen mindig nézegetem,

hogy mennyi idő rohantam valahova ,de ez múlté nagyon nyugodt és meg fontolt ,

vagyok ha lenne órám biztos nem nézném annyit ,és nem gondolnám azt dolgot,

rajtam van óra ,de szerintem érdemes lenne ki próbálni .valakinek mondtam hogy,

jó pár hónapja közöltem hogy nincsen órám valakinek mondja nekem itt van helyben,

egy üzlet amibe még órát is tudnál venni ,de én még inkább úgy voltam várakoztam.

Tovább .és mentem óra nélkül tovább .és egyik délután úgy voltam eleget várakoztam,

ere dologra és be megyek óda üzletbe érdeklődni hogy van neki kar órája mondta,

nekem hogy van olcsó kicsit márkásabb óra úgy voltam vele legyen 1000ft több ,

márkásabb úgy voltam vele .dolgokkal ,de még akkor volt még bajom mondtam eladónak,

régi órámnál eltört szíjánál pöcök ami egész órát fent tartja kezemnél ,elkezdi semmi baj,

hozam be mert lehet hogy azt meg tudja oldani ,úgy volt másnap elvittem neki talált,

hozzá alkatrészt és az óra is jó hordhatom ,és nem kelet várnom többet .hogy el vigyék,

mert idő kérdés de el tudtam fogadni ezt helyzetet .azért gondoltam úgy inkább meg,

oldom helyzet magam úgy történt be mentem tegnap délután 5kor meg vetem azt ,

órát amit kinéztem tetszett márkás volt ,előtte egy nappal meg néztem akkor mondta,

el rakja nekem meg kértem be állítja nekem amikor megyek .pontosan megy tovább,

mert nem ki-csért volna elemet egy napot boltba volt jól ment tegnap elmentem ,

érte meg vetem ,és rosz volt órám elvolt törve rugós pöcök ami tartja kezünkön,

órát ki cserélte gyorsan ,de volt problémám hogy elem ki merült abba órába ami,

rossz volt de azt meg oldta üzletes ,de ott volt még új óra vetem és tetszett hordom,
,,
és tényleg nem nézem annyira órát hozzá szoktam ahhoz nem volt 4honapig kar órám,

vetem is egyet úgy voltam nem lehet meg javítani itthon de még is meg javították nekem,

örültem neki .de kérdeztem tőle csere órámat el hoztam ami kikapcsolt álladóan szíja és,

alkatrész pöcsök elhagytam .meg be kapcsoló rész szíjnál az elromlót meg nézte azt ,

mint tud kezdeni ki cseréli másik szíjra az nem fém azt el fogadtam hogy úgy oldják,

rögtön lett pár jó órám nem volt sok pénz meg javították új vetem .ez dolgokért,

vevés új óra javított-ások 2500ft ba volt 3óra annyi ezt nem sokalltam magamtól,

ürültem annak milyen ügyesen meg oldottam helyzet és lehet többet nem kel,

várakozni ennyit .meg oldok mindent egy magam .

figylemes meg hallgatás

úgy látszik – Jézus is gyakran átélt, ti. hogy mi, emberek, nem tudunk egymásra igazán odafigyelni. Bár a tanítás tartalma ugyanaz, mégis nem mindegy, hogy milyen lélekkel hallgatják.

Van, aki eleve bizalmatlanul áll ahhoz, amit mondani fogok. Figyeli ugyan a tanítást, de előítélettel van személyemmel és paptanári mivoltommal szemben. Bizonnyal talál kivetnivalókat stílusommal és az elmondottakkal kapcsolatban. Ez aggodalommal, szorongással tölt el engem.

Van, aki úgy ül be az órámra, hogy nem vár semmit. Az ilyen ember hátradől, behunyja a szemét, s várja, hogy mihamarabb vége legyen az előadásnak vagy prédikációnak. Ez a magatartás a leginkább romboló a társaikra nézve, és engem teljesen lebénít: képtelen vagyok elmondani, amit tudok, és amit elterveztem.

Olyannal is találkozom, aki lelkesen figyel, legszívesebben megtapsolná beszédemet, feldobódva, ragyogó szemekkel távozik a templomból vagy a tanteremből, ám néhány nap múlva arra sem emlékszik, hogy miről volt szó, sőt ha másokkal sétál az utcán, meg sem akar megismerni. Ez a magatartás inkább csak elszomorít.

Mégis mindig akad, akit nagyon elgondolkoztatnak szavaim, továbbgondolja az előadást, hozzáolvas és a maga tapasztalataival is kiegészíti a hallottakat. Amikor ilyennel találkozom, lelkes leszek, értékesnek élem meg magamat és munkámat. Az ilyen hallgató azt is kihallja a prédikációmból, az előadásomból, amit nem is sikerült megfogalmaznom, hiszen nem csak a szavak szintjén találkoztunk. Mindez valóban beépül életébe, az összefüggések erejében új fölismerései születnek, s így a tanítás magja sokszoros termést hoz életében.

Bizony így vagyok ezzel én magam is: nagy odafigyeléssel, nyitott lélekkel szabad csak mások szavát hallgatnom, hogy képes legyen kimondani, amit akar; hogy megértsem, amit ki sem tudott fejezni, és üzenete valóban gyökeret eresszen bennem, sokszoros termést hozva életemben!

Gyakorlat:

1. Nagyon fontos, hogy szívemmel és egész lényemmel hallgassam meg a másikat, hogy így megtapasztalhassa, hogy fontos számomra ő is és az is, amit mondani akar.

2. Egyes szavakon vagy eseményeken nem szabad fennakadnom. Ezeken túl kell lépnem, hogy igazán megérthessem, amit szavakban ki sem tud fejezni, s mégis meg akar osztani velem.

3. Túl kell lépni a passzív meghallgatáson: legyünk aktív résztvevői a beszélgetésnek!

nálam egy baj könnyen meg oldása

Mindenki meg szokott ijedni valamitől ha ép kár lenne valamibe ,az igen csak meg viseli,

embert ,ha olyan kár éri embert ,más lehetősége lehet hogy nincsen így kénytelen lesz,

meg fizetni vagy meg venni azt dolgot ami ép valami miatt meg hibásodik .én is ilyenről,

mondok pár mondatott ,hogy mamámhoz át járok baj-van tudok neki segíteni ha olyan,

baj lenne akkor könnyen lehet hogy meg bírom oldani mert néha vannak dolgok ,

amit egy olyan ember hogy szereti dolgokat jól át látni és meg oldani dolgot ha,

olyan baj egy ember lehet több dolgokhoz érhet ,meg oldhatja dolgot ,ha olyan probléma,,

merülne fel nem rohangálni ,csak át kel látni tisztán dolgot mi valóba baj ott hogy,,

lehet praktikusan meg oldani ügyesen és ne keljen nagyon pénzt kiadni javításra ,ha,

olyan helyzet akkor könnyen meg tudja oldani az illető aki több dolgokhoz ért annak,

nincsenek nagy akadálya maga előtt mert könnyen mindent meg old ,ő talpra estek ilyen,

emberek ők értenek meg oldani mindent .lehet hogy bennem is veszett egy ilyen ,
,
tulajdonság magamba most veszem észre .mamánál jártam átnézni ,és mondják nagy baj,

van ki van törve egyik szekrény lábba ,de én meg akartam nézni hogy mekkora baj és,

meg tudom oldani ne keljen mást be hívni oldja meg nekik pénz plusz kiadás nekik azt,
,
meg fizetni .én meg néztem akkor mekkora baj és meg láttam hogy mekkora baj annál,

szekrénynél mondtam ez nem baj fa tipli ami tartotta dolgokat az hagyta el de ezt,

én könnyen meg tudom oldani van hozzá szerszámok és meg bírom javítani úgy történt,

nem szóltak senkinek meg mondtam neki kik hétfőn végzetem segíteni való dolgaimmal akkor,

meg fogom javítani és úgy történt meg javítottam ,de láttam hogy kicsit búnyulút helyzet ,

de csavarral meg fogom erősíteni és jó fog lenni úgy történt nagyon könnyen meg bírtam,

oldani volt még kis baj ugyanúgy szekrény baj de én azt meg oldottam nem voltam el,

keseredve ezen plusz még dolog meg oldottam most több időm volt és nem rohantam,
,
sehova kivételesen ,rá szántam pár órát ,de egy fél órás munka volt késen volt az dologgal,

meg javítottam és látták hogy nincsen baj szekrénynek már oldalával meg oldottam ,

helyezett könnyen . Mentem haza dolgaimat végezni .

a tulajdonságok

Mindenkinek van olyan tulajdonságai amiért el kel fogadni amimen az illető lehet nagyon,

aranyos illető képes mindent elvégezni amire fel kérik őt ,de van olyan is néha rossz,

kedve van illetőnek nincsen nagy kedve épen szemit tenni ,de lehet az illető nagyon,

kedves és jó tulajdonsága van ,rendbe van hogy nagyon jó szíve és képes meg tenni,

amit kérnek ez is olyan dolog hogy lelkünk diktálja hogy mi hogy végezzük dolgot,

másik ember felé ha jó kedvel és örömmel teszed jót másik ember felé ezt úgy szokták,

mondani nagy lelkű ember és azok emberek tudnak jól élni mert ők szívből és szeretetből,

teszik jót másik ember társa felé ,és az illető hogy valójában milyen az ember és hogy,

tudják később ha úgy hozná sors akkor el tudja fogadni azt illetőt ami en tulajdonsággal,

létezik lehet nagyon jó szívű ,jó tulajdonsággal jött villágra .de van olyan is szereti ,

dolgokat jól csinálni ,és meg is vannak illetővel elégedve mert ő is azon színvonalba,

dolgozik hogy mindent szív ügyéből csinálja akkor tudja illető aki meg látja azt embert,

hogy lelki ismertessen végzi dolgát mert ő is szeretetből teszi dolgokat amire fel kérték,

ha úgy végzi ember szeretetből teszi dolgát az illetőnek biztos hogy meg lesznek elégedve,

mert ő nagy lelkű ember lehet és tudni lehet ezek emberek biztos jó tulajdonsággal létezik,

azok meg nagyon tudnak szívből végezni dolgokat ,azok illető az életbe biztos nagy ,

Kapos lesz mindig fel kérik embereket akik szívből és szeretetből teszik dolgokat és jól,

amire fel kérték őt .azért szoktuk mondani hogy akik szeretetből teszik ,és mosolyogva,

azoknak mindig jó kapcsoltuk van égiekkel ők tudnak minket szeretni igazán mert minden,

ami ember társunk felé teszed szívből és szeretetből tegyed ez nagyon fontos dolga,

legyen nekünk .ezek alapszik dolog igazán akik szeretnek jó tulajdonsággal létezik aki,

szeretetből végzik dolgot .próbáljunk ki egy olyan dolgot hogy hajtsunk félbe a4 lapot,

és soroljuk fel 10jó tulajdonságunkat ,10roszat ami nagyon nehéz mindenkinek ezt,

meg tenni .de érdemes meg tenni és elmondani hogy tulajdonságot hogy tudták,

össze állítani maguknak.

A szeretet annyi: – elfogadni,
nyitott szívedből többet adni!
Másokban meglátni a szépet,
s örökre hinni, hogy szép az élet.

Megértőn nézni a világra,
ápolni, kinek a lelke árva.
Tudni a rossz is csak emberi,
másképpen lát, ki felismeri.

Keresd a jót, kívánd a szépet!
Lásd meg másban az emberséget!
Bocsásd meg azt, amiben gyarló!
Szeress ha fáj is, legyél kitartó!

Azért születtél erre a földre,
hogy szeretni tanulj mindörökre.
Szívedben szóljon a szeretet ének:
“Szeretném, hogyha szeretnének”.

cél embernek

Kezdtek rájönni emberek akik nem nagyon ismertek engem hogy a hol én meg,

fordultam azon helyen hogy milyen rend és fegyelem volt ott amíg én ott vagyok,

az is lehet aki után fog jönni ,segíteni másokon annak is van egy fajta más sem,

szöge rendbe ,de amíg nem ismerjük ,meg azt illetőt aki alakít dolgokat valahol,

addig azt fogjuk látni hogy más jobban tartja rendet ,én amikor én amikor segít-kezek,

és nem igazán ismernek nagyon képes vagyok több dogba is bele kezdeni hogy,

alakuljon rend mert én egy nagyon rend mániás fajta vagyok azért van minden,

szép azon helyen bele kezdetek 2többe is egy szere ,tudom hogy nem vezet cél hoz,

ha ember egy szere mindbe bele kezd az nem szűr le jő dolgot .de nálam ez fordítva,

van elkezdtem dolgot hogy végzek dolgot itthon 2tött ,de idő kérdése és amibe,

belekezdetem dolgoknak azt értelmesen van és pontosan elvégezve . hallatom azt,

is hogy te jobb vagy pontosabban segítettel és rend is van ,melletted ha itt vagy.,

Van olyan is akik elkezdi dolgot idő kérdése az egész ő is gondolkozik rajta ,

dolgokon hogy legyen dolog elvégezve ,de ő más ütem módba végzi dolgokat,

szépen és rendezetten ,de a jó dolog elvégzéshez meg kel tanulni az illetőnek,

végzed dolgot otthon vagy meg kérnek ,ne kapkodva ha nem midig meg szokott,

ütem módba ami neked jó meg másik illetőnek is meg legyen elégedve mindenki,

hogy szépen tudsz rendet tenni ,ha olyat bíztak rád .engem nem igazán ismernek,

mennyire vagyok rend mániás itthon ha ki est kályhából hamu és hever földön,

már azt tarabbig eltűröm és és utána azt pontosan elvégzem .ha már azt állítják,

tudok rendet tartani ahol vagyok akkor legyen az is fontos legyen nekem ,meg,

mindenkinek aki rendet szereti hogy háza körül az legyen ,rend rakás fél,

egészség annak illetőnek aki nagyon szereti rendet maga körül .

meg oldok mindet könyen

Mindenki szokott tervet maga elé tenni és azt be szokták teljesíteni .na így volt nálunk,

is hogy jön valaki aki rendbe fogja rakni nappalit és ki renoválja szép legyen .jó,

van ,de ki kellet volna pakolni előtte ,de nem bírtunk később keltünk fel . és nem,

volt kis időre dolog kértek ,de mi amikor végeztünk dologgal szóltunk .de mi akkor,

nehezén túl voltunk ki találta hogy előrébb legyünk neki álltuk le venni falról ami,

nekünk nem igazán tetszett így le is kezdte venni látta hogy milyen könnyen jön,

le falról így gyorsan meg kezdte ,de úgy voltam hogy ha már túl voltunk nehéz,

dolgon pakoláson és ő meg neki állni levette falról csúnyaságot ,úgy voltam vele,

mint só fogadó gyerek neki állok segíteni hogy minél előbb túl legyünk ezen is ,

hogy könnyen jött csúnyaság le mert le akartuk venni nem idő álló el koszolódót ,

be segítem úgy nem szakadtam le kézzel ha nem használom mindig eszemet ha,

olyan dolog van át gondolom mi és szererűbb amibe könnyebb ,és neki álltunk,

ennek csúnyaságot el tüntetni nekem nem igazán tetszett az dolog amikor távolította,

kézzel és rá jött spaklival sokall könnyebb .de én végeztem dolgot kerestem utat hol,

könnyebb le venni csúnyaságot és meg találtam úgy álltam neki dolgoknak képzeljék,

el úgy csináltuk dolgokat hogy rendbe nagyon idő igényes munkát követel csúnyaság,
,
el távolítás de reggel 9órátol neki esünk 3man és meg oldottuk helyzet .meg jent,

renováló emberke csak meg lepődött neki csak szépíteni kel dolgot napaliba mert,

csúnyaságot el távolítottuk és az meg nagyon igényes munka volt neki ezzel nagyot,

segítettünk rendbe van elég fáradt volt ember utána csúnyaságot el távolítottuk de,

meg érte véleményünk szerint mert időt sportunk neki ,de magunktól vettük el időt,

úgy hogy nem néztük tévét így oldja meg dolgokat ember le mond valamikről ,más,

jó célra fel használja ,így a ember akinek könnyebbítünk dolgon és jól csináltuk dolgot,

így előrébb volt csak szépítések folynak ,de ez idő allat úgy vagyok nagy böjt be ,

egyáltalán nem nézem tévét ara fél órára nincs helye úgy sincsen érdekes műsor azon,

vagyok üres képernyők vannak nagyon sok sor hétköznapokba is soha nem érdekel ,

nagyon tévé mert időmet más célra fel használom ami másnak jót teszek ezekkel,

dolgokkal .

 

meg emlékezés eről napról

Ma az egész országba folyik a meg emlékezés az 1956fordalomról harcot küzdöttek,országba,

hogy béke legyen világba ,de ezen október 23án amikor mi ezekről el-eszetekről ,

emlékezünk meg és koszurút helyezünk el hősi hallatok helyére ők küzdöttek azért ,

dologért világba béke uralkodjon egyszer ,de ők forrton hagy küzdöttek dologért hogy,

béke legyen elesztek nagyon sokan ebe harcba ,és ők életüket adták hazáért akkor hogy,

legyen küzdtünk egyszer béke ,de amiért küzdöttek világért hogy meg szülessen meg ,

egyezés itt országba ,ezért sokan életüket vesztették .hét elején több helyen folyt meg,

emlékezés ezekről emberekről ,de mai nap országszerte folynak meg emlékezés erről,

napról sok helyen meg volt koszorúzás hősi hallottakért .de van olyan hely akik esti,

órákba tartanak meg emlékezést erről eseményről úgy hogy imádkoznak értük Szent ,

mise keretébe ,és felajánlják értük . van olyan hely ahol olyan meg emlékezés folyik,

hogy erről napról hogy ép oda illő kis műsort adnak elő iskolások amibe belefoglalják,

dolgokat erről napról és nagyon szép meg ható szokott lenni voltam pár ilyen elő adásán,

de végén ott koszorúzás hősi halottakért akik életüket adták országért . És úgy illik hogy,

meg emlékezünk erről napról minden ember emlékezést tartsa magába eről napról mi,

folyt akkor 1956 október 23madikán .

Szóval elég az, hogy éppen 56. október 22-én… Ja, a Panek Zoli-féle általam felfedezett verseket Március 15-e Kör ülése kitűzve aznap délutánra.
– A Petőfi-körbe jártál már?
– Hogyne. Petőfi-köri tag voltam, méghozzá elég korai. Ott két vonal szervezte a társaságot: a reformkommunisták és a nem kommunisták. Engem a nem kommunista vonal, tehát Lakatos Pista szervezett be.
– Lakatos Pista, a költő?
– Az, az.
– Igen, igen, ő, aki aztán az Igazságnak egyik szerkesztője lett…
– Nem volt a szerkesztője. De mindegy. És a Pistához – ezt meg is írtam a Hitelben, pár évvel ezelőtt[4] -, hogy mi 56 februárjában, ha jól emlékszem, fölmentünk a Pistához egy barátommal, és azt mondtuk neki: Pista, mi március 15-ére szervezünk egy diáktüntetést, Nagy Imre mellett. – Tehát benne volt már az ember fejében, hogy ilyesmit lehetne csinálni. Pista azt mondta: – Most még ne! Most még ne – ez a huszadik kongresszus után volt, azt hiszem, vagy akkoriban -, de lehet, hogy egyszer szükség lesz erre, köszönöm, hogy szóltatok. Október 23-án tulajdonképp… , és aztán október 6-án volt az a bizonyos fölvonulás a Rajk-temetés után, amin szintén részt vettem (és annak a történetét írtam meg a Hitelben, abban a bizonyos emlékezésben), elmentünk a Batthyány-mécsest megkoszorúzni. Tehát 22-én ez a szöveg, hogy akkor holnapra most megcsináljuk, ez valahogy természetesen jött… Ja, még a szegediek fenyegetőztek, meg a műegyetemisták is, hogy ha napokon belül nem teljesítik a követeléseiket, akkor kimennek az utcára. Mondom, ez már benne volt a levegőben valamiképpen.
De a konkrét szervezés ebből a szikrából pattant ki, ez a fantasztikus. Ezt Gosztonyi Pétertől kezdve senki sokáig egyszerűen nem vette figyelembe. Gosztonyinak kétszer írtam meg hosszan a történetet, harmadszorra az 56 javított kiadásába már belevette az én verziómat, tehát most már nem hiszi azt ő se, hogy az egészet a Műegyetem kezdte.
– Számomra, aki kartársként, gimnazistaként éltem át az eseményeket, ez soha nem volt kétséges. A Rákóczi Gimnáziumba jártam akkor, és 56. október 23-án délelőtt a faliújságra egy vagy két példányban ki volt tűzve a MEFESZ felhívása és a nem tudom, hány pontja, amit ti fogalmaztatok, ugye?
– Nem, a MEFESZ-t nem mi.
– Nem?
– A MEFESZ-t Szegeden fogalmazták. A MEFESZ az Szegeden alakult és…
– De akkor Pesten, a pesti műegyetemisták lapja volt, hát azért…
– Pesten a műegyetemisták éjjel fogalmazták.
– És másnap reggel terjesztették, délelőtt.
– Várjál. Az mindenütt ki volt ragasztva, ez igaz. Mi nem fogalmaztunk meg előre pontokat. Mi nem is tudtuk, hogy a műegyetemisták aznap éjjel pontokat fognak fogalmazni. Mi 22-én elkezdtük, ez a négy ember a szervezést, és megállapodtunk, hogy ki hova megy. És abban is megállapodtunk, hogy megpróbáljuk koordinálni estére, hány kar vesz részt a felvonulásban. Ebben biztosak voltunk. Vera megígérte a főiskolásokat, Vekerdy (azt hiszem, a jogi karon volt akkor), a Tamás megígérte a jogászokat, én azt, hogy elmegyek a Közgázra, a bölcsészek jönnek. Velünk volt még Karátson Gábor is… Szóval egy csomó ember: itt legalább 4-5 kar részvételére számíthattunk. Ez azonban majdnem meghiúsult, ugyanis a bölcsészkaron parázs vita volt a Március 15-e Körben… A gyűlést Pozsár azzal nyitotta meg – aki akkor DISZ-titkár volt -, hogy ő fölhívta az Írószövetséget, és ott Máté György azt mondta, nem lesz tüntetés. Mire én az első sorban ülve fölugrottam és bekiabáltam: “- Ha az írók nem mennek is ki az utcára, az egyetemisták kimennek.” Hát erre óriási taps tört ki. Pozsár rögtön változtatott, és azt mondta: “- Hát kérem, ha a tagság akarja, akkor legyen tüntetés. Akkor kimegyünk.” Szóval rögtön ügyesen átrendeződött.
De az embereknek aggályaik voltak. Volt, aki azt mondta, és mi lesz, hogyha belénk lőnek? És hogyha lövetnek, és mit tudom én… És honnan tudod te, Gömöri, hogy más karok is részt vesznek, és a bölcsészek nem egyedül vonulnak majd ki…? – Hát, mondom, nem tudom biztosan, de tudomásom szerint már több helyen folyik a szervezés, és akkor utolsó pillanatban bejött két ember (a Veráék), hogy a képzőművészeti főiskolások már részt is vesznek benne. Pont jókor, akkorra már ezek a kétkedők le lettek szavazva, és megválasztottak – nem tudom hányunkat, hármunkat, négyünket -, hogy a Március 15-e Kör vezetőségében fogalmazzuk meg másnapra a pontokat. Ez elég gyenge dolog volt, mert az egészet én mint lengyelbarát szimpátiatüntetést próbáltam eladni és…
– Emlékszem rá, hogy a pontokban volt lengyel vonatkozás.
– Lengyel-magyar barátság.
– Lengyel-magyar barátság?
– Másnap aztán belejöttek a Nagy Imre-pontok, amit nagyon helyesen hozzátettek. Aznap este még nem voltam benne biztos, mit és hogyan fogalmazzunk. Ebből a szempontból a műegyetemista pontok jól jöttek, mert az ember akkor már tudta, hogy ők benne vannak ennyiben. Benne vannak, mi is benne vagyunk. De, és most jön az a poén, amitől én mindig fejre állok… a műegyetemisták szerepét illetően. Reggel, 23-án bemegyek a bölcsészkarra, már óriási a sürgés-forgás, kokárdákat csinálnak a lányok. Mondom Pomogátsnak, hogy – Béla, téged is beválasztunk a szervezőbizottságba, gyere át a TTK-ra velem. (Ezt ő meg is írta valahol.) Átmentünk a TTK-ra, megnéztük, folyik-e a szervezés, visszamentünk az egyetemre, és mondják, itt van a műegyetemisták küldöttsége. Okvetlen beszélj velük. És egy mérnökhallgató jön: – “Kérlek, a pontjainkat biztos láttad?” – Mondtam, igen láttuk, de csak kint az utcán, falragaszokon. Mért nem küldtétek el nekünk? Hát, hogy nem volt idő meg minden, és mi már megszerveztük a budai oldalon a tüntetést. Mondom, igen. És hogyan? – “Ünnepélyesen, nemzeti zászlókkal, néma tüntetést. A budai oldalon.” Mondom: “- Emberek, hát nem lehet néma tüntetés. Meg vagytok őrülve! Hát nem fogják tudni…, mit fognak gondolni…? Mi pontosan azért akarunk jelszavakat, hogy tudják, itt a lengyeleket támogatjuk és demokratizálást akarunk…” Tehát minden kezdett bonyolódni, és lehetett látni, hogy itt egy lavina lesz ebből. Aznap (23-án) délelőtt volt egy nagygyűlés a bölcsészkaron, a színházteremben, ahol Kardos Tibor próbált beszélni az emberekhez, hogy milyen követelések legyenek – és ott fogalmaztuk meg lényegében a hivatalos jelszavakat végleg, és akkor ott bekiabált valaki hátulról, hogy “” – Halálos csend. Egy pillanatra. És akkor Kardos Tibor félrehajtotta a fejét, úgy, és fuvolázta, tudod, van egy ilyen pillanat… “- Ó, az előttem szóló (fejhangon), nyilván azt akarja mondani, hogy Magyarországon csak magyar egységek állomásozzanak.” És erre óriási taps. Akkor már féltünk egy kicsit, ezt bevenni nem volt hivatalos jelszó a mi szempontunkból. És nem emlékszem, benne van-e ez a bölcsészkar követeléseiben. Lehet, hogy benne van, lehet, hogy nincs, ezt nem tudnám most megmondani.

sokat újitok dolgkba bent

Szoktak emberek újítani dolgokban ha ő az ember ép valami posztot be tölt az illető aki,

nagyon nyitni akar világ felé akkor szoktak előjönni emberbe az ünnepségek be vezetése,

ahol az illető meg fordul én amikor ki mondták közös meg egyezéssel szülök ,és elnök,

asszonyt azt dolgot hogy én valóban kis főnök vagyok ott alapítványba idő kelet nekem,

dolgokba picit változtassak, amikor rég internet helység volt akkor kezdetem ,

dolgokba picit változtatni ha helységet be rendezni ahogy én szeretném ,ez mindenkinek,

nagyon tetszett .és amikor át állt dolgok hogy mostantól alapítvány lesz ez helység .

akkor telt egy kis idő nálam amikor úgy döntöttem és be indult már nappali foglalkozás,

és ismertem dolgokat és csak pár ünnepségek voltak nálunk ,de akkor még kicsit vissza,

húzott voltam .2009be amikor úgy érztem egy kicsit változtatok dolgokon és még több,

ünnepségek lesznek nálunk alapítványba ezt dolgot is mindenkinek nagyon tetszett nekik,

és új nagy lendülettel bele vágtam .és most úgy határoztuk el hogy mindenkinek van,

egy szülinapja és egy nappali foglalkozás kertébe meg fogjuk ünnepelni havonta akinek,

van mai foglalkozás is ilyen volt épen mert egyik ifjonc ép hétfőn volt neki szülinapja,

és pedagógus Judit meg szerdán ,pénteken van foglalkozást tartani így hogy szerda van,

így ma meg ünnepeljük neki szülinapját és tortát fogunk elkészíteni neki ünnepeltnek,

és abba ő is segít-kezet konyhába el készüljön szülinapi tortája de amikor elkészült ,

akkor tortát fel tettük számot hány éves. Közbe Lenke gombolyítót Lacival és elment,

manó élő világozni de akadt probléma de az hamar meg oldották minden számítógép,

egyszer leszokott fagyni és újra indítás helyre áll számítógép na ez volt nálunk is de,

amikor meg érkeztem fogattak azzal hogy le fagyott számítógép nézem meg ,meg néztem,

játszom én vele mondta pedagógus Judit nincsen baja gépnek tudtam ,de kedvére jártam,

és meg néztem neki .de szőtt mindenki akinek fel volt vetve kert most nagyon sok,

szőni akkora ifjonc közel 4szőves el van kezdve de mindenki szépen halad vele Horváth,

zoli nagyon ki tartón sző . ő foglalkozás végig szőtt ma . de szokás dobó kocka játék,

se maradt hatot el ma hogy judit most hetet mert beteg volt kis lánya ifjoncok most,

mutatták meg neki milyen jó játékot játszottak velem múltkor most azt folytattuk,

pedagógus Juditnak nagyon tetszett elfogyasztottuk tortát ami nagyon finom volt,

el is fogyott összes. foglalkozás végén volt egy vendégünk Horváth Zoli szomszédja,

meg nézte mindenkinek munkáját kérdezte nekem mi munkám itt alapítvány közölték,

akkor felnőttek vendégel a Sanyi itt kis főnök és ő szervezi dolgokat és ünnepségek,

amik itt vannak sanyi szervezi meg volt lepődve egy kicsit ezen elmondták neki hogy,

én vagyok alapítvány kis főnöke is . délbe mentünk haza . Hogy iskolákba mai nappal,

elkezdődtek őszi szűntek mi velünk tartunk így nálunk első foglalkozás ősszi szünet,

után november 3madikán hétfő lesz .adig magamról írok itt mi történek velem érdemes,

adig engem olvasni minden nap új hírek vannak ,itt mai foglalkozást pedagógus Judit,és,

Mancika néni tartoták ifjoncoknak de később én is besegítem nekik .

Hozzávalók:

8 tojás

10 dkg liszt

10 dkg cukor

20 dkg étcsoki

12 dkg vaj

fél csomag sütőpor

csipetnyi só

Elkészítés ideje:

60 perc.

Elkészítés menete:

Piskótát készíteni nem nagy ördöngösség, könnyű ugyan elrontani, de ha odafigyelsz, nem lesz semmi gond. Első lépésként a tojásokat válaszd ketté. A fehérjéhez add a csipetnyi sót, majd verd kemény habbá, aztán tedd félre. A sárgáját keverd habosra a cukorral. A csokit a vaj társaságában olvaszd meg vízgőz felett, majd folyamatos keverés mellett add a sárgájához

egy újdonság be vezetése alapítványba

Emlékeznek ara el kezdtem be vezetni egy dolgot pont táblázatot eredményükért ,de ez,

kicsit 1honapig pihent érzetem valamit ,de rossz érzés volt meg beszéltem dolgokat ez,

ügybe 3fontos emberel és újra indul meg változott egy kicsit pontozó táblázat nálunk,

alapítványba mert pedagógus Marika néni meg kért engem mint kis főnök hogy ,

készítsem el pontozó táblázatot ami rég volt annyit változtassunk hogy szorgalmat,

segítő képességet fogjuk pontozni ,én ennek dolognak mondtam nemet ,kis főnök,

vagyok de nekem is engedelmeskedni kel mindenbe ez embernek legnehezebb ,

dolog elmondom maguknak tegnap időpontom orvoshoz délután és végzet vizsgálatot,

velem közli hogy magát tovább küldőm orvoshoz hogy menjenek el cardilogiára ,de,

nekem semmi kedvem nem nincsen ,de mint beteg embernek ,engedelmeskedni kel,

mindenütt embernek kötelessége másik ember társa felé engedelmeskedni ,azért,

engedelmeskedtem pedagógusnak bent orvosnak is én mindig engedelmeskedek,

nekünk .bent mindenkinek lassan kedve akad megint szőni de egyenlőre,

fel kel vetni szövéshez szövő keretet de ezt elvileg holnap szerda fog mert akkor,

már pedagógus Judit lesz velük meg Mancika néni .pénteki játékos foglalkozó nagy,,

sikere volt meséltem pedagógusnak tetszett értékelték .konyhai segítő késég is újra,

kedvet kapnak rá ifjoncok tegnap karfiol levest készítetek Erzsike ,és Zsanett ,

segít-kezet pedagógus Mancika néninek bent szőttek játszottak meg érkeztem,

mindenki ürült nekem neki kezdtem meg enni én is meg ettem levest ami nagyon,

finomra sikerült el is fogyott összes és folytattuk dobó kockai játékot ,de edig én,

fejembe számoltam nekik ki hányat dobtak most nem lehet most nekik kelet meg,

mondni hányat dobtak ők .memória játszottak velem de ezt dolgot kicsit meg,

fogom nehezíteni több emberel fog memória játszani szerdán , ha időm engedi ez,

játékos hangulat nagyon jó sikerült látta pedagógus Marika néni meg Mancika,

néni is hogy el vannak velem is .nagy örömet okoztam Lacikának mert egyik játék,

troli busz szét volt jöve vége de láttam szombaton ott voltunk hogy meg bírom,
,
javítani csak haza kelet vinnem mert otthon van nekem kis műszerész csavar húzom,

ki csavartam bele igazítottam amit kelet helyre és vissza csavartam amit kelt,

kés volt troli és meg látta Lacika jó troli újból nagyon örült neki .és jó kedv,

egészen délig el tartott mentünk haza .értesítem pedagógus judit hogy mi a terv,

hogy pontozni kel szorgalmat ez újdonság nálunk ezt szeretné pedagógus Marika,

néni pedagógus Judit tetszett ötlet mondta pontozni fogjuk én ki fogom értékelni,

valamikor .

Hozzávalók

35 dkg karfiol
2 db Knorr Tyúkhúsleves-kocka
10 dkg sárgarépa
2 evőkanál olaj
1 evőkanál liszt
0,5 dl tejföl
aprított petrezselyemzöld
só, bors, fűszerpaprika, babérlevél
Delikát ételízesítő

Elkészítés

A friss karfiol leveleit szedjük le, mossuk meg alaposan és szedjük rózsáira. A répát pucoljuk meg és vágjuk karikákra.
Egy lábosban forrósítsuk meg az olajat, dobjuk rá a karfiolt (a mélyhűtöttet fagyott állapotban) és a répát, pirítsuk kevergetve.
Öntsük fel 1,5 l vízzel, forraljuk fel. (Ha babérlevéllel készítjük, azt is most tegyük bele.) Tegyük bele a leveskockákat.
Amíg közepes lángon fedő alatt fő, mossuk meg és aprítsuk fel a petrezselymet.
Ellenőrizzük a zöldségek puhaságát – ne főzzük túl! Ha kész a leves, keverjük bele a tejfölt és szórjuk hozzá a petrezselymet. Ízlés szerint tegyünk hozzá borsot.
Kóstoljuk meg, ízlés szerint tegyünk hozzá sót, Delikát8-at vagy akár fehérborsot. Szórjuk bele a petrezselymet.

Tipp: Készíthetjük fűszerpaprikával: ekkor a zöldségek párolása után húzzuk le a tűzről az edényt, szórjuk meg 1 csapott ek. paprikával, keverjük jól el.

türelem gyakorlása

Az oktatás és a nevelés szorosan összetartozó fogalom. Aki e két tevékenységet vállalja, nagy felelősséget vesz magára, legyen az szülő, pedagógus vagy bárki más. Ehhez a felelősséghez szeretnék nyugdíjas pedagógusként néhány jótanáccsal szolgálni.

Első tanácsom az, hogy nem kell mindig azt keresni, mit nem tud a tanítvány, sokkal inkább azt értékelni, amit már tud. Fel kell figyelni jó tulajdonságaira, valamilyen kiemelkedő képességére és arra építkezve biztatást adni és bizalmat előlegezni számára.

Második tanácsom, hogy amikor önálló feladat megoldása vár a tanulóra, és azt tapasztaljuk, hogy „téblábol”, azaz elakadt, segítséget kell nyújtanunk. Egyénenként, csendben, észrevétlenül lehajolni hozzá és biztatni, bátorítani. Sokszor egy kicsi segítség is elég ahhoz, hogy elindulhasson a megoldás felé.

Harmadik figyelmeztetésem az lenne, hogy soha se tegyünk megalázó, lekicsinylő megjegyzést tanítványainkra, mert az élet nagyon gyakran rácáfol ítéleteinkre. Az ismeretszerzésben nehezen boldoguló tanulók egy része a nagybetűs életben gyakran kiváló teljesítményt produkál egy-egy szakterületen, illetve szakmában.

Tudnia kell minden nevelőnek, hogy amint a fán nem érik meg egyszerre minden gyümölcs, úgy a tanulók sem érnek meg az iskolai munkára egy időben. Ahogy van korán érő és későn érő termés, úgy van ez az emberi lényeknél is. Ehhez a megállapításhoz sajnos, csak tapasztalatok útján jut el az ember. Ezért kell nagy türelmet tanúsítania szülőnek és pedagógusnak egyaránt.

Végezetül még egy fontos tanács: Ha a pedagógus nem tud optimista lenni, jó eredményeket sem tud produkálni, sem a nevelésben, sem pedig az oktatásban. E néhány gondolatot stafétabotként szeretném átadni utódaimnak, kollégáimnak.

le modás gyakorlása

Nagyon fontost dolgot kéne gyakorolni embereknek aki fűg valamitől és szemi kincsér,

nem akar dolgokból lemondani mert jó és hasznos ember életébe és azért is nem lemondani,

dolgokról .pedig ha lemondunk egy édességről az magunkat erősítjük azzal hogy ,

késen vagyunk egy kísértő dolognak ellenállni a csokinak ,hányszor olyan otthon,

űl vagy ép vásárol valamit meg lát valamit neki meg tetszik neki gyorsan kedve van,

meg venni de lehet hogy ara épen nincsen keret-rá de motoszkál fejünkbe hogy ezt,

dolgot igen is meg kel venni nagyon jó de mi akkor azt átgondolnák dolgokat most,

nem veszem meg inkább erről dologról lemondok erősítem ezzel dologgal ön kontrollt,

magamba .hány olyan helyzet ember életébe gondoljunk bele valami kísértő dolog elő,

jön fejünkbe hogy ezt tenni kéne de valamikor nem érezzük magunkalat talajt erősnek,

akkor hajlamosak vagyunk nem ellenállni ennek le mondani erről kísértésnek . Meg,

lát valamit ember valahol ami ép rombolná dolgokat ami most megy mai világba,

nagyon szennyezi világot ,de nekünk az legyen célunk magunk előtt ilyent nem,
,
kell senkinek nem érdekeljen gyorsan le kel mondani ilyenről még kísért ilyen ajánlott,

ilyenkor imádkozni és késértő dolgok elemnek tüllünk .van olyan ember függ műsortól,

neki az nagyon tetszik és semmiképen nem hajlandó lemondani erről pedig jó tenne,

magát ezzel erősíti ön kontrollt magába és így erősödik akarta is embereknek ha lemond,

valamiről ami ép neki jó lenne de úgy határozta el lemondok ezekről jót teszek másnak,

ezzel le mondok egy programi csatornáról ép önt le kötné de lemondtam aról és azt,,
,
időt rájuk szánom és már gyakoroltam azt lemondtam valamiről és jót tetem valaki,

fele le mondtam egy csatorna műsor adásról ,így volt időm egy kicsi másik ember,

felé hogy jót cselekedjek ,de ez dolog soha nem fog létre jönni embereknél ha nem,

gyakoroljuk lemondást magunkba ,akkor nagyon el határozatnak kel lenünk ha lemondást,

el kezdjük magukba ,mert van olyan pillant kísért dolog tegyük meg de nekünk igenis,

helyt kel állni lemondani .most nyugodtan nézhetném tévét de lemondtam erről nem érdekel,

de ígértem hogy valami bent rossz játék de láttam hogy meg tudom javítani így azt időt,

arra szánom időm volt ara lemondtam valamiről hasznomra vált de jót tetem másik,

embereknek ,de ez lemondások nélkül soha nem fog menni én tudom mindenki aki,

nem gyakorolta lemondást kezdje alapokon haladjon fejeb majd lemondások ügyébe.,

hogy kel segíteni máson tanács

Néha vannak dolgok amiért nem igazán érdekli minket ,meg nem köt-le minket de meg,

bíztak vele ezzel dologgal így elkel végezni azt dolgot ha tetszik ha nem mert mi,

mint ember azon helyen ahol végzed dolgod ott nem játszhatod el azt dolgot nekem,

dolog nem érdekel és nem tetszik így nem látom el mert nincsen ehhez kedvem,

végül meg teheti ember ha olyan kedve lenne egyszer kézszer meg teheti ,de ez,

az biztos hogy következmény jár azt tudom előre nem volt ilyen estem életembe,

meg nem hallatom ilyenről ,de ami késik az nem múlik mai világba mindent meg,

lehet oldani és kitalálni valamit hogy dolgokat más lása el az akinek kedve van,

ehhez azokra tudnak alapozni ember aki örömmel kedvel ,és szeretettel végzi el,

dolgokat amire meg bízták embert. Én ha segít-kezek én nem húzódok el szemitől,

meg kértek segít-kezek rajtuk .pedig biztos ki lehetne találni dolgokat hogy el kerüljem,

ezeket ,de ez nem rám Valik nincsen ilyen ember közbe aki ezt dolgot ki találná,

de lehet földön élnek ilyenek de én nem velük még de szerintem jó is .hogy ilyenekkel,

nem találkozok pedig elmondom hogy dolgokat bárki elvégez azt örömmel kel mindet,

tenni és végezni látni fogja 4-5ember is azt ő amit előző ember végzet az mindig,
,
kedvel és jó hangulattal végzem el mert nagyon fontos dolog ez így végezzék mindenki,

tehetőid el mert aki örömmel teszi azt dolgot más látja rajta fogják látni emberek ,

körötte vannak őt dolgok le köti teljesen másképp érzi magát az illető aki örömmel ,
,
segédkezik máson egy fél egészség annak embernek örömmel teszi dolgokat bárhol,

meg fordul .de mindig jusson eszünkbe az dolog örömmel kel végezni dolgokat amivel,

meg bíztak fél egészség embernek .mi lenne én most nem ilyen lennék milyen rossz,

dolog lenne és más ember lennék .az meg senkinek nem lenne jó azért ajánlom mindenkinek,

hogy örömmel végezze el dolgokat amire mások fel kérnek .

hogy kel segíteni máson

Néha vannak dolgok amiért nem igazán érdekli minket ,meg nem köt-le minket de meg,

bíztak vele ezzel dologgal így elkel végezni azt dolgot ha tetszik ha nem mert mi,

mint ember azon helyen ahol végzed dolgod ott nem játszhatod el azt dolgot nekem,

dolog nem érdekel és nem tetszik így nem látom el mert nincsen ehhez kedvem,

végül meg teheti ember ha olyan kedve lenne egyszer kézszer meg teheti ,de ez,

az biztos hogy következmény jár azt tudom előre nem volt ilyen estem életembe,

meg nem hallatom ilyenről ,de ami késik az nem múlik mai világba mindent meg,

lehet oldani és kitalálni valamit hogy dolgokat más lása el az akinek kedve van,

ehhez azokra tudnak alapozni ember aki örömmel kedvel ,és szeretettel végzi el,

dolgokat amire meg bízták embert. Én ha segít-kezek én nem húzódok el szemitől,

meg kértek segít-kezek rajtuk .pedig biztos ki lehetne találni dolgokat hogy el kerüljem,

ezeket ,de ez nem rám Valik nincsen ilyen ember közbe aki ezt dolgot ki találná,

de lehet földön élnek ilyenek de én nem velük még de szerintem jó is .hogy ilyenekkel,

nem találkozok pedig elmondom hogy dolgokat bárki elvégez azt örömmel kel mindet,

tenni és végezni látni fogja 4-5ember is azt ő amit előző ember végzet az mindig,
,
kedvel és jó hangulattal végzem el mert nagyon fontos dolog ez így végezzék mindenki,

tehetőid el mert aki örömmel teszi azt dolgot más látja rajta fogják látni emberek ,

körötte vannak őt dolgok le köti teljesen másképp érzi magát az illető aki örömmel ,
,
segédkezik máson egy fél egészség annak embernek örömmel teszi dolgokat bárhol,

meg fordul .de mindig jusson eszünkbe az dolog örömmel kel végezni dolgokat amivel,

újra nagy érvényesülésem foglalkozásba

Héten kicsit változtak dolgok mert pedagógus Judit lánya beteg így neki álltam intézkedni,

és keresni embert hogy meg legyen mai foglalkozás tartva így már hét elején fel kértem,

elnök asszonyt hogy segítsen pedagógus Mancika néninek foglalkozást tartani el is vállalta,

örömmel mondtam neki hogy én végzek reggel segítségemmel ahova kelek sietek ide,

foglalkozásba ,de hogy elnök asszony jó érezte magát így úgy gondolkozott velünk ,

marad délig .ma ilyen igen csak rendkívüli helyzet volt nálunk mert 3man tartottuk,

foglalkozást nekik reggel 8tól 10ig játék volt dominós szövést folytatták elnök,

asszonnyal közbe elmentek Zsanett ,Erzsike Mancika néni vásárolni ami kelet nekünk.,

Nagyon síhetem segítségemet elvégezni hogy újból egy kicsit érvényesüljek velük,

kapcsolatosan ,be fejezte elnök asszony dominós játékot Fecóval Lenkével, Lacival,
,
én amikorra meg érkeztem nagy gubanc volt Bagó Zoli szövésébe ,de próbáltam,

kicsit érteni hozzá és gubancot ami volt szövésbe meg oldottam neki de elmondom,

nem tanultam ezt dolgot se pedagógusokat elnézem hogy segítenek ifjoncoknak,
,
el tanulom taktikát és tudok segíteni én is szövésbe át vettem foglalkozásba segítek,

nekik neki játszani Lacival ,Fecóval ,Lenkével ,dominózni voltak pillantok amikor kicsit,

egy mást meg szorongatták egy mást játékba mindig jó lett vége győzelem ,.2játék,

után neki álltam velük dobó kockázni és közbe meg kelt mondani ki hányat dobot,

össze írtam egy lapra meg mondtam ki győzőt .készen lett fél1kor paradicsomos káposztába,

ma Erzsike segít-kezet ,de hallatom hogy egyre jobban mindenki kiveszi részt konyhai,

munkába volt foglalkozás amikor Horváth Zoli mosogatta el evés után dolgokat ,de ma,

ezt nem vetem észre nagyon bomlik fel egyes dolgok fel ,de időm engedi majd vissza,

fogom állítani mindenki segít-kezén konyhába ahogy rég volt . Mert ma korában jöttem,
,
és játszottunk jót fejlesztettük magunkat memorizál játszottunk is ,meg ettük paradicsomos,

káposztát elnök asszonynak kedve akadt velünk evet jót nagyon finomra sikerült ,

paradicsomos káposzta mind el fogyott ma úgy alakult helyzet nem volt nagy,

kedve senkinek mosogatni így kénytelen voltam én mint kis főnök el mosogatni,

és rendet rakni foglalkozás után konyhába még fel mostam mint hétvége lévén,

nagyon jó éreztük magunkat délbe mentünk haza.
Paradicsomos káposzta
Hozzávalók:

1 szép nagy fej káposzta
1 közepes vöröshagyma
1 liter házi paradicsomlé
3-4 evőkanálnyi sűrített paradicsom
1 evőkanálnyi – ízlés szerint lehet több – cukor
só, frissen őrölt bors
1 teáskanálnyi őrölt kömény
1 evőkanálnyi pirospaprika
olaj, vagy valamilyen zsiradék

Elkészítés ideje:

40 perc.
Elkészítés menete:

A káposztával kezdd! A külső leveleit szedd le, a torzsát vágd ki, majd vágd nagyjából egységes méretű csíkokra az egészet, mosd át jó alaposan, majd tedd egy kicsit félre. A hagymát kockázd fel, majd egy mélyebb edényben, ahol majd jól elfér minden, némi olajon kezdd el dinsztelni. Ha már szép üveges, mehet hozzá a káposzta, majd a fűszerek, a kömény, a bors, ízlés szerint só, aztán a pirospaprika.
Ha mindent hozzáadtál, öntsd fel a paradicsomlével, és keverd hozzá a sűrítményt is. Fedd le, és hagyd párolódni a káposztát, nagyjából 15 percig.

Amikor ez letelt, kóstold meg, hogy megpuhult-e eléggé, ha már jó, akkor le is veheted a tűzről. Ekkor rakd bele a cukrot ízlésednek megfelelő mennyiségben, keverd jól el, és már kész is vagy.

a sürgős dolgom otthon

Néha vannak olyan helyzetek ember életébe hogy van egy meg szokott kerék vágásból,

túl kel lépni és csinálni kel másikat ami hirtelen közbe neki így volt nálam ez,

tegnapi nap folyamán jött fa előtte nap úgy alakult helyzet fa vágónál tárgyaltam ,

vele másnap 11óra kűrül jön jó is így ahol segít-kezek reggel azt elvégzi és nem ,

tudtam le menni foglalkozásba segít kezezni itthon dolgaim akadtak közel 60máza,

fát kelet össze vágni és mindegyiket nekem kellet fa vágó embernek adogatni,

ez igen csak kemény dolog estére el is fáradtam ,mert igen csak egyszer mindet,

meg kelet oldani gyorsan szülöm így szerette volna és sikerült neki kedvébe ,igen ,

csak nem jó formába találtak mert fáradt voltam már délutánra ,ki találta gyorsan,

pakoljuk el ezt gyorsan meg oldottam nekik ki pakoltam el kelet vinni dolgot el,

vittem hogy ezzel meg legyen elégedve ,de végre úgy mondva sikerült neki kedvébe,

járnom és mindet egy nap meg tudtam oldani amit kért .és úgy mondva nagy,

ürült neki de úgy mondva nagyon fáradt voltam de végre mindent sikerült meg,

oldani este 9órakor fejeztük be munkálatokat ,de már igen csak délután volt rajtam,

egy nagyon nagy fáradság de kitartóan végégig segít-kezdtem szüleimnek .de kicsit,

foglalkozzak tegnapi foglalkozásba ami történetek mert be számolnak nekem mint,

kis főnöknek mit csináltak az nap megint nagyon kevesen voltak sokaknak dolguk,

akadt . Végre egyre többnek akad majd szőni kedve tegnapi szőttek ifjoncok meg,

készültek őszi dekorációval ablakra ami nagyon szép lett mámorai játékkal játszottak,

ifjoncok meg mese olvasás volt hiányoztam nekik mondta pedagógus Marika néni,

este amikor össze futottam vele foglalkozást nekik pedagógus Marika ,Mancika nénik,

tartották ifjoncoknak most nagyon Könnyűt készítetek meleg szendvicset készítetek,

nagyon jó sikerült el is fogyott összes . Pénteki foglalkozást pedagógus Mancika ,néni,

és elnök asszony segít neki reggel 8tól délelőtt 10ig utána le váltom őt és én is,

segít-kezem foglalkozásba mint régen úgy lesz holnap megint alig várom holnapi,

napot vissza térek kicsit meg szokott kerék vágásba .

orvoshoz mentem

 

Orvoshoz mentem, időszakos vizsgálatra: szokásommá vált ez, amióta betöltöttem a negyvenet.

Az orvos, Carlo Trattori, régi barátom, kívül-belül ismer már.

Szürke, ködös őszi délután, nemsokára beesteledik.

Alighogy belépek a szobájába, Trattori fürkésző pillantást vet rám, majd elmosolyodik:

– De hiszen te remek bőrben vagy! Szinte rád se lehet ismerni… kivált, ha belegondol az ember, milyen nyúzott volt a képed még alig néhány éve is.

– Így van. Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen jól éreztem volna magam.

Rendszerint akkor megy az ember doktorhoz, ha nincsen jól. Most viszont azért kerestem föl a barátomat, mert jól vagyok, sőt remekül. S valami új elégtételfélét is érzek Trattori irányában: mindeddig neurotikusnak ismert, szorongásosnak, századunk valamennyi fő lelki betegségétől megpróbált szerencsétlen alaknak.

De most jól vagyok. Néhány hónapja egyre jobban. Immár nem fordul elő, soha többé elő nem fordulhat, hogy a reggeli ébredéskor, amikor a nagyváros szomorú, halotti szürkesége beszivárog a redőnyök résein öngyilkos tervek foganjanak az agyamban.

– Megvizsgáljalak? Van értelme? – mondja. – Ezúttal potyán jutnék a honoráriumhoz.

– Hát, ha már itt vagyok…

Levetkőzöm, végigfekszem a vizsgá1óasztalon, ő megméri a vérnyomásomat, meghallgatja a szívemet, tüdőmet, megvizsgálja a reflexeimet. Nem szól egy szót se.

– Nos? – kérdem.

Trattori vállat von, válaszra se méltat. Csak néz. Úgy, mintha nem ismerné már unásig a képemet. Végre mégis megszólal:

– Azért áruld el: mi van a képzelődéseiddel, a klasszikus képzelődéseiddel? Az agyrémeiddel? Nálad meggyötörtebb pasast még életemben nem láttam. Csak nem akarod elhitetni velem…?

Leintem, határozottan, energikusan:

– Tabula rasa. Tiszta lap. Tudod te, mi az a semmi?

Még az emléke sem kísért! Mintha más ember volnék.

– Mintha más ember volnál… – visszhangozza Trattori vontatottan, gondolataiba mélyedve.

Odakint közben megsűrűsödött, összeállt a füstköd. Öt óra van még csak, de lassanként sötétedik már.

– Emlékszel?… – mondom – emlékszel még, hogy éjjel egykor, kettőkor is rád törtem olykor, hogy kiönthessem neked a lelkemet? Te meg hallgattad a nyavalygásomat, pedig olyan álmos voltál, majd lefordultál a székről. Szégyellem magam, ha csak rágondolok is. Milyen hülye voltam, csak most látom, milyen rettenetesen hülye voltam.

– Hm, ki tudja.

– Tessék?

– Semmi. Hanem válaszolj, de őszintén: most boldogabb vagy, mint akkor?

– Boldogság! Micsoda nagy szavak!

– Na jó, mondjuk… elégedett, derűs, jókedvű?

– Hát persze hogy jobb kedvű vagyok most.

– Mindig panaszkodtál, hogy a családban, a munkában, az emberek között magányosnak érzed magad, elszigeteltnek, elidegenedettnek… Egyszóval mindez a múlté?

– A múlté bizony! Először történik meg az életemben, hogy… hogy is mondjam?… hogy végre úgy érzem: beilleszkedtem a társadalomba.

– Teringettét! Gratulálok. Ennek pedig biztonságérzet a következménye, ugye? Tiszta lelkiismeret.

– Ugratni akarsz?

– Eszem ágában sincs. És mondd csak: rendszeresebben élsz, mint azelőtt?

– Nem tudom. Talán.

– Tévét nézel-e?

– Majd minden este. Irmával szinte sose járunk el hazulról.

– Hát a sport érdekel-e?

– Nevetni fogsz: kezdek szurkolóvá válni.

– És melyik csapatnak szurkolsz?

– Természetesen az Internek.

– Pártállásod?

– Miféle pártállásom?

– Hát a politikai.

Fölállok, odamegyek hozzá, a fülébe súgok egy szót.

Mire ő:

– Minek ez a titokzatoskodás? Mintha nem tudna róla mindenki.

– Megbotránkoztattalak?

– Ugyan. Mindennapi dolog ez már a polgárság, körében. És a kocsi? Szeretsz autót vezetni?

– Rám se ismernél, ha most látnál a volánnál. Tudod, milyen csiga voltam azelőtt. Nos, múlt héten négy óra tíz perc alatt tettem meg az utat Rómától Milánóig. Stopperral ellenőrizve… De szabad tudnom, mi ez a vallatás? Trattori leveszi a szemüvegét. Ültében az asztalra könyököl, kezét összekulcsolja.

– Akarod tudni, mi történt veled?

Döbbenten nézek reá. Csak nem valami szörnyű betegség tüneteit fedezte föl rajtam?

– Hogy mi történt velem? Nem értelek. Találtál valamit?…

– Találtam. Végtelenül egyszerű dolgot. Meghaltál.

Trattori nem valami tréfás kedvű ember, a rendelőben meg éppenséggel nem szokott viccelődni.

– Meghaltam? – hebegem értetlenül. – Hogyhogy meghaltam? Valami gyógyíthatatlan betegség?…

– Csudát betegség. Nem azt mondtam, hogy meg kell halnod. Csak azt, hogy meghaltál.

– Miket beszélsz összevissza? Hiszen az imént magad jelentetted ki, hogy az egészség élő szobra vagyok!…

– Egészségesnek egészséges vagy. Mint a makk. De meghaltál. Hozzáhasonultál, hozzáidomultál a társadalomhoz, testestül-lelkestül beleilleszkedtél, beleolvadtál, eggyé váltál vele, immár nyugalom az osztályrészed, lelki egyensúly, biztonságérzet. Hulla vagy.

– Á, így érted? Még jó. Metafora, hasonlat… Alaposan rám ijesztettél!

– Nem is annyira metafora. A testi halál örök jelenség, végeredményben igencsak banális. De van más halál, s olykor még rosszabb. A személyiségről való lemondás, utánzás, a mimikri tökélyre emelt készsége, meghódolás a környezetnek, önmagunk föladása… De hát nézz körül. Beszélj az emberekkel. Nem veszed észre, hogy legalább hatvan százalékuk halott?

S ez a százalékarány évről-évre csak növekszik. Kihunytak, legyalultak, igába hajtottak. Mind ugyanazt kívánja, ugyanarról beszélget, a gondolata is egy és ugyanaz valamennyinek. Undorító tömegkultúra.

– Mesebeszéd. Most, az egykori szorongások, lidércnyomások nélkül sokkal inkább érzem, hogy élek, mint valaha, sokkalta élőbb vagyok most, amikor megnézek egy meccset, vagy amikor tövig nyomom a gázpedált.

– Szegény Enrico. Áldottak a te egykori szorongásaid.

Hát ebből elegem van. Most már igazán idegesít ez az ember.

– Nos, ha meghaltam, mivel magyarázod, hogy sose adtam el annyi szobrot, mint épp ebben az utolsó esztendőben. Ha olyan agyalágyult volnék, mint ahogy mondod…

– Nem agyalágyult. Halott. Hatalmas országok vannak manapság, melyeknek egész lakossága halott. Több száz millió hulla. Dolgoznak, építenek, terveznek, kitalálnak, szörnyűségesen sokat tesznek-vesznek. És boldogok, elégedettek. De halottak, szegénykék.

Mikroszkopikusan parányi kisebbség a kivétel: ezek azt csinálnak, amit csinálni akarnak, azt szeretik, amit szeretni akarnak, s abban hisznek, amiben hinni akarnak. A többi: akár azok a bizonyos jobblétre szenderült bennszülöttek az Antillákon: a varázslók föl- föltámasztják s kihajtják őket a földekre dolgozni. Ami pedig a szobraidat illeti, épp a siker, amiben csak most van, egykor annál kevésbé volt részed, igen, pontosan a sikered bizonyítja legjobban, hogy meghaltál.

Alkalmazkodsz, számítgatsz, tájékozódol, lépést tartasz; letörted a tüskéidet, levontad a zászlóidat; a bolond, a lázongó, az ábrándokban ringatózó ámított és önámító Enrico benyújtotta lemondását. Ezért tetszel most a közönségnek, a tömegnek, a halottak tömegének.

Fölugrok. Nem bírom tovább.

– És te?! – kiáltok rá dühösen. – Magadról miért nem beszélsz?

– Én? – ingatja szomorúan a fejét. – Hát persze. Meghaltam én is. Sok-sok éve már. Hogyan bírna ellenállni az ember egy ilyen városban? Hulla vagyok bizony magam is. Csak hát nekem maradt egy kis résem… talán a szakmai becsület tartatta meg velem… s ezen a szűk kis résen még sikerül kilátnom a világra.

Most már igazán beesteledett. A szépséges ipari füstköd ólomszínre váltott. Az ablakon át épp csak hogy kivehető immár a szemközti ház.