egy rosz dolog

a többszörös elfogatóparanccsal körözött, és egy egész csendőr- és detektívhadsereg elől menekülő sokszoros gyilkos kijelentette, hogy nem kapják el, és nem is kapták el, legalábbis élve nem. Az utolsó, azaz sorrendben kilencedik gyilkos tette az volt, hogy lelőtte a csendőrt, aki el akarta fogni. A csendőrt leterítette ugyan, de ő maga is kapott hét golyót, és a hét közül három halálos volt. Ezzel Kugler megmenekült a földi igazságszolgáltatás elől.

Halála olyan gyorsan jött, hogy nem is volt ideje különösebb fájdalmat érezni. Mikor a lelke elhagyta testét, alkalma lett volna a másvilág, a téren kívüli, homályos és végtelenül puszta világ furcsaságai láttán megdöbbenni, de nem döbbent meg. Az olyan ember, aki megjárta a börtönt és Amerikát, a másvilágot egyszerűen új környezetnek tartja, amelyben egy kis bátorsággal ugyanúgy lehet érvényesülni, mint bárhol másutt.

Végre elérkezett Kugler számára is az elkerülhetetlen utolsó ítélet órája. Mivel az égben állandóan kivételes állapot van, Kugler a tanács elé került, és nem az esküdtszék elé, mint ahogy azt tettei alapján talán elvárta volna. A tárgyalóterem berendezése egyszerű volt, akárcsak a földön; csak – bizonyos könnyen érthető okokból – hiányzott belőle a kereszt, amely előtt a tanúkat esketni szokták. A bírák négyen voltak, csupa öreg, szigorú és unott arcú, érdemdús tanácsos. A formaságok kissé unalmasan folytak le: Ferdinand Kugler, foglalkozásnélküli, született ekkor és ekkor, meghalt… S ekkor kiderült, hogy Kugler nem ismeri halála dátumát; mindjárt látta, hogy ez a mulasztás kedvezőtlen színben tünteti fel őt a bíróság szemében, és ezért megcsökönyösödött.

– Miben érzi magát bűnösnek? – kérdezte az elnök.

– Semmiben – felelte Kugler dacosan.

– Hát akkor vezessék be a tanút – sóhajtott az elnök.

A terembe, aranycsillagokkal teliszórt kék palástba burkolózva, egy jól megtermett, sőt egyenesen óriás aggastyán lépett be. A bírák mind felálltak, s akarata ellenére, szinte megbűvölten felállt Kugler is. A bírák csak akkor ültek le megint, amikor az aggastyán helyet foglalt Kuglerral szemben.

– Mindentudó Isten – kezdte az elnök –, az Utolsó Tanács önt tanúként idézte meg, hogy vallomást tegyen Ferdinand Kugler ügyében. Lévén ön a Legigazmondóbb, a bíróság eltekint megesketésétől. A tárgyalás gyors lefolytatása érdekében csupán arra kérjük, hogy a tárgyhoz tartsa magát, és ne térjen ki olyan részletekre, amelyek nem törvényellenes jellegűek. És maga, Kugler, ne szakítsa félbe a tanú vallomását. Mindent tud, tehát fölösleges bármit is tagadni. Kérem a tanú urat, tegye meg vallomását.

Mindezt elmondván, az elnök kényelmesen az asztalra könyökölt, nyilván felkészülve arra, hogy a tanú sokáig fog beszélni. A legöregebb szavazóbíró alvásra rendezkedett be, a jegyzőkönyvvezető angyal pedig kinyitotta az élet könyvét.

Isten tanú enyhén köhintett, és beszélni kezdett:

– Igen, Ferdinand Kugler. Ferdinand Kugler egy gyári tisztviselő fia, elrontott gyerek volt; hej, fiú, de sokat rosszalkodtál! Édesanyját nagyon szerette, de szégyellte kimutatni szeretetét, és ezért dacos és szófogadatlan volt. Emlékszel, hogy beleharaptál édesapád ujjába, amikor meg akart verni, mert rózsát loptál a jegyzőék kertjéből?

– Az adótiszték Irmájának loptam – emlékezett Kugler.

– Tudom – mondta Isten. – Irma hétéves volt akkor. Azt persze nem tudod, mi történt vele később?

– Nem.

– Férjhez ment; Oszkár, a gyáros fia vette el; megfertőzte, és Irma koraszülés után meghalt. Emlékszel Rudo Zárubovra?

– Mi történt vele?

– Tengerész lett, barátom, és Bombayban halt meg. Ti ketten voltatok a legrosszabb gyerekek az egész városban. Ferdinand Kugler tízéves korában már lopott, és minden szava hazugság volt; rossz hírű emberekkel barátkozott, például Dlabolával, a részeges koldussal, akivel ételét is megosztotta.

A bíró intett, hogy ez talán nem tartozik ide, de Kugler szégyenlősen megkérdezte:

– És… mi történt az öreg lányával?

– Mařkával? – kérdezte Isten. – Teljesen elzüllött. Tizennégy éves korában már a testét árulta, húszéves korában meghalt, és amikor agonizált, rád emlékezett. Te meg tizennégy éves korodban már részegeskedtél, és elszöktél hazulról. Apád belepusztult a bánatba, anyád kisírta a szemét, kishúgod Martička nem kapott férjet, mert senki sem akarta elvenni egy tolvaj testvérét. Martička most is magányosan és szegénységben él, és agyondolgozza magát azokért a fillérekért, amiket kegyes szívű emberek juttatnak neki.

– Most éppen mit csinál?

– Cérnát vásárol Vlčekék boltjában, hogy vakulásig varrjon. Emlékszel arra a boltra? Egyszer, hatéves voltál akkor, egy üveggolyót vettél ott; mindjárt az első nap elvesztetted, és sehogy se tudtad megtalálni. Emlékszel, hogy bőgtél dühödben és fájdalmadban?

– Hová lett az a golyó? – kérdezte Kugler mohón.

– Az ereszcsatorna lefolyócsövébe gurult. Még most is ott van, barátom, harminc éve már. A földön most éppen esik az eső, és a golyócska ott ugrál a hűvös, csörgedező vízben.

Kugler lenyűgözve hajtotta le fejét. De az elnök feltette a szemüvegét, és udvariasan megszólalt:

– Tanú úr, szíveskedjék a tárgyra térni. Gyilkolt a vádlott?

Isten tanú a fejét ingatta.

– Kilenc embert ölt meg. Az elsőt verekedés közben. Ezért börtönbe csukták, és ott egészen elromlott. Másodiknak hűtlen szeretőjét ölte meg. Ezért halálra ítélték, de megszökött a börtönből. Harmadik áldozata egy öregember volt, akit kirabolt, a negyedik egy éjjeliőr, az ötödik és hatodik egy öreg házaspár; baltával verte őket agyon, és csak tizenhat koronát talált náluk, pedig húszezer koronájuk volt elrejtve.

Kugler felugrott:

– Kérem szépen, hol volt elrejtve?

– A szalmazsák alatt – felelte Isten –, egy vászonzacskóban. Ott tartották az öregek a pénzüket, amit uzsorával és zsugorisággal szereztek. A hetedik embert Amerikában ölte meg; honfitársa volt, új bevándorló, és tanácstalan, mint egy gyermek.

– Hát a szalmazsákba dugták – suttogta Kugler elképedve.

– Igen – mondta a tanú. – A nyolcadik embert, egy járókelőt, azért lőtte le, mert véletlenül az útjába került, amikor üldözték. Akkor éppen csonthártyagyulladása volt, és valósággal őrjöngött a fájdalomtól. Sokat szenvedtél te, barátom! Utolsó áldozatát, egy csendőrt, néhány perccel a halála előtt terített le.

– Miért gyilkolt? – kérdezte az elnök.

– Azért, amiért mások – felelte Isten –: haragból, pénzsóvárságból, megfontoltan és ötletszerűen, néha élvezettel, néha szükségből. Nagylelkű volt, és néha segített az embereken. Jó volt a nőkhöz, szerette az állatokat, és megtartotta a szavát. Adjam elő a jótetteit?

– Köszönöm – felelte az elnök –, nem szükséges. Vádlott, óhajt valamit felhozni a védelmére?

– Nem – felelte Kugler közönyösen, mert most már minden mindegy volt neki.

– A bíróság tanácskozásra vonul vissza – jelentette be az elnök, és a négy tanácsos eltávozott. Isten és Kugler a tárgyalóteremben maradt.

– Kik ezek? – kérdezte Kugler, s fejével a távozók után intett.

– Emberek, mint te – mondta Isten. – A földön bírák voltak, hát itt is ítélkeznek.

Kugler a körmét rágta.

– Azt hittem… vagyis, hát hiszen nem nagyon törődtem vele, de… azt vártam volna, hogy ön fog ítélkezni, ön, mint… mint…

– Mint Isten – fejezte be a hatalmas öreg. – De hát látod, éppen ez az… Mivel mindent tudok, nem ítélkezhetek. Ez lehetetlen volna. Ugye nem tudod, ki jelentett fel akkor?

– Nem tudom – mondta Kugler meglepetten.

– Lucka, a pincérlány; féltékenységből.

– Bocsásson meg – bátorodott fel Kugler –, de ön elfelejtette megmondani, hogy Chicagóban agyonlőttem azt a nyavalyás Teddyt.

– Á, dehogy lőtted agyon – magyarázta Isten –, Teddy felépült a sebéből, és ma is él. Én tudom, hogy besúgó, de egyébként jó ember az, barátom, és nagyon szereti a gyerekeket. Ne hidd, hogy valaki minden ízében aljas lehet.

– Tulajdonképpen miért nem ön… miért nem te magad ítélkezel, Isten? – kérdezte Kugler elgondolkozva.

– Azért, mert mindent tudok. Ha a bírák igazán minden, de minden körülményt ismernének, akkor ők se tudnának ítélkezni; csak mindent megértenének, de úgy, hogy belefájdulna a szívük. Hogy is ítélkezhetnék én fölötted? A bíró csak a gonosztetteidről tud; de én mindent tudok rólad. Mindent, Kugler. És ezért nem ítélkezhetek fölötted.

– Akkor miért ítélkeznek… ezek az emberek… az égben is?

– Azért, mert az ember az emberé. Én, mint látod, csak tanú vagyok; de a büntetésről, tudod, a büntetésről emberek döntenek… az égben is. Hidd el, Kugler, így van ez rendjén; az emberek nem érdemelnek más igazságszolgáltatást, mint az emberit.

Akkor újra beléptek a bírák, és az Utolsó Tanács elnöke érces hangon kihirdette az ítéletet: – Ferdinand Kugler kilencrendbeli előre megfontolt gyilkosság, emberölés és rablás bűntettéért, tiltott visszatérés vétségéért, jogtalan fegyverviselésért és rózsalopásért életfogytiglan tartó pokolbüntetésre ítéltetik. A büntetés kitöltését azonnal megkezdi. Kérem a következő esetet. Itt van Frantiček Machát vádlott?