a bizonyítás milyen fontos

Hányszor ember életébe az hogy bizonyítani akar valamibe és vagy sikerül neki,

meg mutatni hogy igazat ad benne dolgokba és meg bizonyítja neki hogy küzdelmes,
,

és végezni azt dologba .nem akarja bizonyítani ő meg tudja csinálni meg bíztak,

benne ép ő hiányzik akart dolog amibe tudna bizonyítani másik ember felé hányszor,

hallatom én inkább otthon pihenek és nem szemivel .én tudnék így élni ,de bennem,

fordítja van erős akart igenis bizonyítok amibe tudom el tudom végezni ha nem,

adom küzdelmet és bízónyitok dologba .nálam ép tegnap úgy érzetem most még,

jobban bízónyitok itthon neki álltam keretbe tevékenykedni ,de annyira sikerült,

bele húzni és meg mutatni hogy igenis érdemes földet művelni és nem azon töröm,

fejem dolgon hagyom keretet füvesíteni azt gondolja ember az jó úgy gondolja ugye,

embernek nem kel nagyon bizonyítani dolgokba csak annyi tenni valója hagyok,

mindent ahogy elképzeli magába és így tud bízónyi-tani ,de minden elképzel úgy,

megy de nem biztos úgy működik ő elképzeli egy cél pont neki egy kőnyű abba,

bizonyít .lehet az is amit egyik hagyja dolgot másik ellenkezik fel kereked magába,.

bizonyítani akar abba dologba .mondták hányszor füvesítjük keretünket be és nincsen,

gondunk .én meg nem az ember vagyok inkább ellenkező művelem hogy legyen dolgok,

keretünkbe így szokol jobb embernek is tud ember valamit házi termést fel mutatni,,

hány olyan ember van igenis szereti keretet művelni érdemes örül neki tud vele foglalkozni,

ilyennel .hány olyan van ember életébe amit bizonyít van értelme amit tevékenykedik,

meg mutatja másiknak nézd meg fel bizonyítékot lelket önt belé mindjárt lehet neki,

ő is ilyen tevékenykedni lehet .de akart fontos ember akarom elvégezni dolgot amibe,

bízónyi-tani akarok anélkül nem megy semmi higgyék el.

 

Az emberi gondolkodás történetében számtalan gondolattal (elmélettel)
találkozhattunk eddig. De miként lehetséges az, hogy minden „új” gondolatot
csak úgy tudunk megalapozni, ha az emberi gondolkodás történetét visszapergetve,
az előzményekért legalább Platónig vagy Arisztotelészig nyúlunk vissza?
A kibernetikát rendszerint már az ókori görögöktől származtatjuk, a lélektant
Arisztotelésztől, a geocentrikus elméletet Arisztarkhosztól és így tovább. Alapos
keresés után bárki és bármikor találhat magának „precedenst”. Az előzmények
felmutatása a kutató, gondolkodó számára mintegy önigazolásul szolgál: növeli
egyéni, személyes biztonságát a még ismeretlen dolgok ijesztő félhomályában.
Valahányszor idézetekre támaszkodunk, vagy saját elméletünk igazolására elődeink
idevágó munkáit sorakoztatjuk fel, ezzel — részben — felmentjük magunkat a
bizonyítás kényszere alól. Nem nekünk kell bizonyítanunk, hiszen ott a név,
a tekintély, amely már önmagában is bizonyít. S a bizonyítás kényszerével együtt
elhárítjuk magunktól a tudományos felelősséget is.
Az önigazolás — fordított arányban megtett út: jelenkori, kortársi pillantás
az elődők felé. De viszonozza-e a megelevenített előzmény fürkésző pillantásunkat?
Hogyan néz vissza ő, a „nagy előd” felénk, figyelmes utódai felé? Ha elfogadjuk,
hogy a valóságnak tárgyi léte van hozzánk viszonyítva, tehát önálló törvényei vannak,
a valóság oksági láncolatait csakis meghatározott feltételeket tiszteletben
tartva ismerhetjük meg. Ezért van az, hogy ha egyszer feltártuk valamely jelenség
valódi (ellenőrizhető és ismételten alkalmazható) szükségszerűségét, felismerésünk
az idő múlásától függetlenül helytállónak minősül. Az euklideszi geometria
párhuzamossági posztulátuma vagy az emelő törvényei bizonyos megszorítá-
sokkal ma is érvényesek. Érvényüket senki sem vonja kétségbe, hiszen ellenőrizhető
és reprodukálható voltuk bárki számára hozzáférhető.
De ami egy bizonyos korban mindenki számára nyilvánvaló, az nem biztos,
hogy a későbbi korok számára is megőrzi érvényét. A XIX. század első felében
például a fajok evolúcióját még az ún. katasztrófaelmélettel magyarázták. Ennek
értelmében: az élővilág fejlődése „katasztrófák” (fajok eltűnésének és újraéledé-
sének) sorozata. A darwini evolúcióelmélet aztán egy csapásra új magyarázattal
állt elő, a katasztrófaelméletet pedig mint valótlant igen hamar „elfelejtettük”.
Vannak ennél kalandosabb sorsú „elméleteink” is. Egyeseket az emberi gondolkodás
az idők folyamán „elejt”: éppen mellőzésük, a társadalmi tudat krónikus
feledékenysége teszi lehetővé, hogy időnként újra megtaláljuk vagy újr a keressük
az előzményeket. Ahhoz, hogy valamely gondolat időálló legyen, objektív formát
kell öltenie, tárgyiasulnia kell. Ha ez nem történik meg, az anyagi forma híján
maradt gondolat örökre elvész. Nincsenek előzmények, a gondolatot újr a fel kell
fedezni. Puszta tárgyi formáj a azonban nem biztosítja önműködően valamely
gondolat fennmaradását. A híres alexandriai könyvtár az ókorban például porig
égett, s elpusztulása az emberi kultúra hatalmas veszteségét jelentette. Valószínű,
hogy az ókori filozófia „korpusza” a ma ismertnél jóval nagyobb volt, a fennmaradt
szövegeknél talán jelentősebb művek is születtek. A mai gondolkodók szá-
mára mégis az írásban rögzített művek jelentenek hivatkozási alapot, egyszerűen
azért, mert a többit vagy nem ismerjük, vagy nem maradtak fenn, vagy még nem
kerültek elő. A műnek ugyanis hatásképesnek kell lennie ahhoz, hogy precedensül
szolgáljon. Hatás nélkül éppúgy nincs gondolat, mint ahogy befogadás nélkül
sincs műalkotás. (A willendorfi Vénuszhoz hasonló vagy nála sikerültebb számtalan
műalkotás készülhetett az ókorban — de mivel nem ismerjük őket [elpusztultak
vagy még nem találtuk meg], számunkra mégis ez a szobor marad a legkifejezőbb
antik műalkotás.)
2. A fentiek a köznapi tudatra is vonatkoztathatók. Meglepődéssel vehetjük
tudomásul, hogy a központi tudat híres „szívproblémájának” (szerelem, lélek
Szeretettel fordulok önökhöz idén is ha szeretne adó 1% adja beteg

Fiataloknak tovább tudjon működni alapítvány előre köszönjük gondol-ránk is

Az adományozó szelvényre ezt írja:
Mint a többi ember Közhasznú Alapítvány
Adószám: 18711516-1-13 előre köszönik szépen