kelj fel járj

Nézzük először az antropólógiai értelmezést. A felhívás nem tár elénk semmiféle határozott irányt vagy célt. Tulajdonképpen csak azt mondja, hogy jobb felállni, mint kuporogni, és járni is jobb, mint bénának lenni. Aki a felszólítást kapja, annak saját erejéből kell felállni és elindulni. De előbb szükséges volt, hogy egy másik ember szava szabaddá tegye. Sőt arra is szükség volt, hogy a felszólításon túl bizalmat teremtsen maga iránt, s hogy a beteg merje megérezni azt, amit remélni sem mert, és így a lehetetlent is lehetségesnek tartsa. Éppen ez a lényege a nevelő feladatnak: talpra állítani az embert és elindítani az úton. A latinban a nevelés szó az „educatio”, igazában kivezetést jelent, s ez az ember titkára utal. A gyermekben már ott van a lehetőség, az ígéret. Ezt nem lehet technikai eszközökkel és politikai tervezéssel kibontakoztatni. A gyermeket nevelni egyúttal azt is jelenti, hogy felismerjük lelki bénaságát, és olyan cél felé vezetjük, amelyet magától nem érhetne el, de mégis törekszik felé. A feladat tehát az, hogy olyan valóságokat egyesítsünk egymással, amelyeknek az egyesülése nincs előre adva, s amelynek szintézisét nem is tudjuk megvalósítani. Ilyen valóságokat kell összeegyeztetni: egyén és közösség, hagyomány és újdonság, besorolás egy határozott kultúrába és nyitottnak maradni az emberi egyetemesség felé. Ma ezeket az ellentéteket olyan világban kell legyőzni, amely az embert egészen igénybe veszi, totalitásra törekszik, s ugyanakkor hatásával ránehezedik az egyénre. Ezért jó, ha a nevelés első lépése valami olyanféle lesz, mint amit Péter a templom „ékes” kapujánál a béna tudtára adott, hogy tudniillik nem adhat pénzbeli segítséget. A nevelőnek sincs határozott, egyértelmű, érthető fogalma az emberről s nem is akarja azt előre megszerezni.

Ezen túlmenően van egy másik előfeltétele is. A mai világban meg lehet tapasztalni egy sor törést, amelyek a jövőt megkérdőjelezik: a törést az ember és a természetes környezete között, a törést a nemzetek között, a nagy különbséget a gazdag és a szegény államok között, és végül még a fejlett államokban is a különbséget a különféle kulturális, társadalmi és egészségügyi modellek között. Az ellentétek ütközése elkerülhetetlenül törést okoz, ha az ember az ellentét egyik tagját kisajátítja magának. Akkor az egyént kijátssza a közösséggel szemben, vagy megfordítva, a szabadságot állítja szembe a természettel, esetleg az egyéni érdeket túlhangsúlyozza a közösséggel szemben, vagy éppenséggel fordítva. Az ideológiák ezeket a törésvonalakat nemcsak meghagyják világunk arcán, hanem el is mélyítik. Ha az embert jellemző ellentéteket szétszakítják, akkor az embereket tépik szét vagy különítik el egymástól. A nevelésben a második előfeltétel tehát az lenne, hogy ezeket az ellentétes vonásokat tudomásul vegyük még akkor is, ha az feladatunkat lényegesen megnehezíti. Hiszen az ellentétek egyesítése meghaladja erőnket. „Az emberek szüntelenül felülmúlják egymást.” Az ember a maga identitását csak akkor nyeri el, ha azt egy magánál nagyobbtól kapja meg. És éppen itt jelentkezik igazán a keresztény öntudat felelőssége.

De térjünk vissza újra Péter megszólításához: „Kelj fel és járj!”, s értelmezzük azt egész teológiai jelentőségében. Az Apostolok Cselekedeteinek elbeszélésében a béna ember erejét a halálból feltámadt Krisztus nevében kapja vissza, mégpedig a templom kapujánál, hogy a templomba bemehessen és dicsőíthesse Istent. Ha nevelési reményünk a gyermek és a világ esetében nem megy tovább a templom küszöbénél, akkor az csak erőtlen és törékeny remény marad. Ez a lelkiismeret jogainak elárulása volna, és a szív csendes, be nem vallott várakozásának kisemmizése. Hiányzanék belőle az egység titokzatos központja, amely magának az embernek a titkát is megoldaná, mint ahogy húsvét reggelén a kő elhengeríttetett Jézus sírjának bejáratától. Igazi hiány az volna, ha nem venne tudomást arról az ajándékról, amelyet Isten Jézus Krisztusban nekünk adott.

Elismerjük, hogy semmiféle tapasztalati vagy elméleti fogalom nem képes a nevelési folyamatot igazán leírni, és semmiféle előre megadott út nem merítheti ki annak menetét. Viszont így válik világossá, hogy az ember hivatása csak Istennél találhatja meg beteljesedését. Keresztény lelkiismeretünknek nyitva kell tartani azt a rést, amely megóvja attól, hogy valamilyen ideológiába vagy totalitásba sodoródjék. Meg kell őrizni azt az állandó igényt, amely a nevelőnek megtiltja, hogy abbahagyja fáradozását, vagy kishitűen elveszítse kedvét. Neki állandóan csiszolni kell a paradox élét. Sőt tovább menve: Mivel az ember titka, amely az egész nevelési munkát polarizálja, csak a teremtő Istenből magyarázható, azért őt, mint végső értéket nem lehet kiiktatni a nevelésből. Az Egyház pedig azt ä feladatot kapta, hogy minden ellentét mögött álló egységet és annak a történelmen végigvonuló hatását szemléltesse. Ezért kell, hogy egészen át legyen hatva Jézus nevének erejétől, és azt továbbadhassa mindazoknak, akik új ismeretre és erőre vágynak, akár tudatosan, akár tudatalatt. Így Jézus nevében közeledhetnek Istenhez, hogy nála megtalálhassák boldogulásukat és üdvösségüket.