gondolat barátságról

Kenyere utolsó morzsáival Tom King tisztára törölte tányérjából a rántott leves utolsó cseppjét is, aztán lassan, eltűnődve majszolta a falásnyi kenyérdarabkát. Éhesen állt fel az asztaltól, és ettől rossz kedve lett. Pedig csak neki jutott az ételből. A két gyerek már aludt a  hátha álmukban elfelejtik, hogy aznap nem volt vacsora. A felesége se nyúlt az ételhez, csak ült, és szótlanul, aggodalmas tekintettel nézte. Sovány, elfonnyadt proletárasszony volt, bár arcán még kiütközött elmúlt szépsége. A leveshez való lisztet a szomszédasszonytól kérte kölcsön. A kenyérre az utolsó pennyjét adta ki.
Tom King letelepedett az ablak melletti rozzant székre, amely nyikorogva tiltakozott a súlya ellen, öntudatlan mozdulattal a szájába dugta pipáját, és beletúrt kabátja oldalzsebébe. Csak arról jött rá, mit tesz, hogy . Feledékenységén bosszankodva eltette a pipát. Lassan, szinte tunyán mozgott, mintha súllyal nyomasztanák hatalmas izomkötegei. Óriás termetű, egykedvű ember volt, megjelenése éppenséggel nem megnyerőnek mondható. Ócska, gyűrött ruhát hordott. Cipője felsőrészét annyira elnyűtte már, hogy a bőr alig bírta meg a vaskos újratalpalást, amely különben szintén nem volt friss keletű. Foszlott gallérú pamutinge olcsó, kétshillinges áru, s pecsétjei kitisztíthatatlan festékfoltok.

idefigyelj – mondta komoran -, ha egyszer megígérted valakinek, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszel, és nem vagy ott időben, csak két mentséged lehet: meghaltál, vagy olyan beteg vagy, hogy mozdulni se tudsz! Hogy nem haltál meg, azt látom. Nos, mi a betegség, hadd hívjam a doktort?!
Elmondtam neki szorongva ott a sötétben, hogy mi történt. Nagyapám szó nélkül végighallgatott. Mikor aztán kifogytam a szóból, megszólalt. Súlyos, lassú beszéddel.
– Idefigyelj – mondta. – Vannak emberek ezen a földön, akik úgy dobálják ide-oda a szavakat, meg az ígéreteket, hogy azoknak semmi értékük nincsen többé. Mi, Wassok nem ezek közé tartozunk. Ha mi mondunk valamit, az áll, mint a sziklakő. Ha mi a szavunkat adjuk, azt tartjuk is, ha belepusztulunk is! Érted?
– Értem – hebegtem megrendülve.
– Dehogyis érted – csapott le reám a szava -, de elmagyarázom úgy, hogy megértsed. Látod itt a mellényem zsebében az aranyórát? Nagyapámtól kaptam, amikor leérettségiztem. Amikor leérettségizel, a tied lesz. Ez az óra számomra minden csecsebecsénél értékesebb. De ellophatod. Visszaadhatod, vagy megtérítheted az árát. Ellophatod valakinek a lovát, a tehenét, ökrét, vadászpuskáját. Mindenét ellophatod és visszaadhatod megint, vagy megtérítheted az árát. Csak egy valamit, ha ellopsz valakitől, nem térítheted meg soha. S ez az idő! Ha valakinek az idejét lopod, azt úgy megloptad, hogy soha jóvá nem teheted. A várakozásban eltelt időt semmi hatalom a földön nem hozhatja vissza. Nincs, eltelt, vége. Örökre elveszett, és te voltál az, aki a jóvátehetetlen veszteséget okoztad. Érted?
Értettem. Úgy megértettem, hogy attól a naptól kezdve, ha valakinek szavamat adom, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszek – akkor már ott vagyok öt perccel azelőtt, még ha vénasszonyok esnek is az égből, ahogy drága jó nagyapám szokta volt mondani. Erre neveltem gyermekeimet és unokáimat is. Nem azért, mert késni neveletlenség, hanem mert több annál. Aki öt percet késik, az öt percet ellop valakinek az életéből, amit nem tehet jóvá soha.
– A megbízható embert még ellensége is tiszteli – mondta volt nagyapám -, mert a megbízható ember a társadalom sziklaköve, amire országot lehet építeni. A többi szemét, amit elfú a szél

Búk, bánatok!
Távozzatok
Előlem messze;
Hogy szívemet,
Víg kedvemet
Semmi ne epessze.
Fejemet nem töröm:
Jobb annál az öröm.
Kár hiába,
Bolondjába
Gyötreni szívemet;
A siralom
Aggodalom,
Ekkép el nem temet
Idején engemet.
Hát vígadok,
Helyt nem adok
Már a bánatnak:
Hoppot mondok!
A búk s gondok
Nálam nem lakhatnak.
Örömmel múlatok,
Mikor múlathatok.
Ha hallik a
Víg muzsika,
Én is majd eljárom!
A vígságot,
Múlatságot
Tőlem el nem zárom.
Kicsiny az én károm!…