ragaszkodás

akaratunk rosszra hajlóvá vált, és folytonosan ki vagyunk téve a kísértésnek, amely arra akar rávenni bennünket, hogy elszakadjunk az élet forrásától, Istentől. Krisztus halála és feltámadása óta azonban az a kijelentés is érvényes, hogy „most van itt az alkalmas idő, most van itt az üdvösség napja”. Vagyis a rossz napok egyszerre alkalmas, szent idővé válhatnak számunkra, ha értelmünket és akaratunkat arra használjuk, hogy megtaláljuk és megragadjuk a szentség új meg új lehetőségét, az Istenhez való kötődés soha nem volt és soha meg nem ismétlődő módját. Ezt jelenti az Apostol szava: ne mint esztelenek, hanem mint bölcsek éljünk e világban, felhasználva az időt, amely üdvösségünkre adatott.

Két gyakorlati tanácsot is ad Szent Pál a továbbiakban: az egyikkel óv a rossztól, a másikkal buzdít a jóra. „Ne részegedjetek le bortól.” Ez nem csupán az alkoholfogyasztásban való mértékletességre vonatkozik, hanem mindenfajta mámorba menekülésre, amellyel az ember az elveszített Paradicsomért próbálja kárpótolni magát. Itt a földön vállalni kell azt a feszültséget, amely legmélyebb vágyaink kielégítetlenségéből (és kielégíthetetlenségéből) fakad, azt a lelki vákuumot, amit semmi be nem tölthet ezen a világon. „Magatok közt zsoltárokat, szent dalokat és lelki énekeket zengjetek!” Ez az a gyakorlat, amely Isten jelenlétébe von, és meg is őriz benne, tudatosítva bennünk ajándékait és ígéreteit, kialakítva szívünkben a hálaadás lelkületét. Fontos ez egymás közt is: férj, feleség, gyerekek, szerzetesi család, imaközösség, hittancsoport összekovácsoló és megtartó ereje a közös imádság, istendicséret. A hálás szív ujjong és énekel, s a lelki örvendezés megóv a léhaság, az eltompulás kísértésétől.

Nekünk is Jézus elé kell járulunk, mint a gazdag ifjú, aki lelkesen, tettre készen lépett Jézushoz. De nem szabad megállni ott, ahol ő megállt, hanem mindennap meg kell harcolnunk a harcot a kisebb jó ellenében a legjobbért. Valamennyi elképzelésünkben, jó elhatározásunkban, áldozatunkban van valami jó, de ha ehhez a jóhoz ragaszkodunk, nem jutunk el a végső jóhoz, Istenhez. Ezért ha Jézus megkérdezi: „Miért kérdezel engem a jóról? Csak egyvalaki a jó”, ezt feleljük: „Azért kérdezlek téged, Uram Jézus, te az élő Istentől való vagy, aki a legfőbb Jó, aki minden jónak forrása, s aki nélkül semmi jó nincsen, s így te tudod a legjobban, hogy mi az, ami még hiányzik nekem, hogy a végső jót elérjem.”

Jézus a gazdag ifjúnak a Tízparancsolatot idézi (pontosabban csak a felebarátra vonatkozó parancsokat, mert az Isten iránti kötelességek teljesítését magától értetődőnek veszi). Ez azonban még csak az alap – ami persze szintén nincs Isten kegyelme nélkül, ahogy az Olvasmányból is kitűnik –, az igazi odaadás, a természetes jó helyett a természetfölötti jó választása csak ezután következik. Erre a lépésre azonban a gazdag ifjú, hiába volt törekvő, jóravaló, ráadásul erkölcsileg is feddhetetlen, nem tudta magát rászánni. Pedig számára nem opcionális lehetőség, hanem az üdvösség feltétele volt, hogy a gazdagsághoz való ragaszkodását elengedje, s úgy szegődjön Jézus nyomába. Mert elég csupán egyetlen területen megengedni a földies ragaszkodást, az egész életünket megmérgezi, és megakadályozza, hogy a jóval szemben a legjobbat válasszuk.

Urunk Jézus, a Te szentséges megtestesülésed, megváltó halálod és dicsőséges feltámadásod óta a rossz napok az üdvösség napjaivá lettek számunkra, mert kezdenek kinyílni az örökkévalóságra, amelyből születtek. Adj nekünk kegyelmeddel mélységes vágyakozást, csillapíthatatlan szomjúságot az örökkévalók után, és szítsd fel bennünk az istendicséret szellemét, mely mindennapjainkat összeköti a kiapadhatatlan forrással, a Szentháromság egy Isten meg nem fogyatkozó, örök életével.