egy régi szép emlék

Sok idő eltelt ami óta meg alakult az alapítvány így gondolatomba át ment egy két gondolt,

át futott remélem a régi dolgokat mindenki nagyon szereti én az eleje óta ott tevékenykedek,

és segédkeztem az alapítvány terültén most idén lesz alapítványunk tizenegy éve meg ,

alakult úgy gondoltam magamba amikor ép egy anyák napi képet néztem akor azon,

ép nem tudtam részt venni ép akkor máshol kelet részt venni oda hivatalos ezt anyák,

képet most kaptam tanév záron emlékezek az alapítványra ,azóta nézem képet szép,

emlék az alapítványról .úgy gondolom én mint ritkán meg forduló ember az alapítványba,

sokat ott voltam kis főnök vagyok hátulról az alapítványba ,mindig kicsit meg késve ,

törekedtem ara az alapítvány dolgokról időbe mindenki értesüljön aki észre vette,

hogy én vagyok ott de mindenről értesülök de többi egyéb dolgokat a ünnepséget,

meg szerevezése úgy alakult helyzet hogy tavaly idő csuszással tudtuk meg rendezni,

,

ünnepséget így úgy gondluk közösen lesz meg szervezve bulik azóta nagyon jól megy,

mondta amikor volt kételyem magamba ez ügybe le akarta volna venni rólam ezt ,

meg szerevezési dolgokat és máshogy helyzet közös ez nagyon szép úgy gondolom,

így alakult helyzet .és akkor gondoltam magamba ép néztem az képet kaptam át futott,

az agyamba legyen egy olyan bejezés ami vissza tekintünk egy kicsit régi múltra,

képekbe is magam gondolatomba vissza tekintek régi időre amikor ide hoztak haverokkal,

jöttem ide ép farsangi bulira hivatalos ,de mindig az agyamba menü kém volt de itt van,

11éve lassan ott vagyok velük az alapítvánnyal .amikor volt az internet helység váltás,

volt akor bennem egy ki pánik úgy de ez is elmúlt ere érdemes vissza tekinteni én meg,

tomi akkor újra indult internethelység volt nekünk dolgunk tominak nekem az elején ,

előröl kezdtük rendezkedtünk cipekedtek takarítottak ,Erzsike is bejött egy napot ,

segíteni elnök asszony férje akkor rendzeketűnk ő nekünk villanyt zárat szerelt ,

én apukám akkor öreg fa redőnyt javította egy teljes délutánba telt .kimostuk függönyöket,

felfényeztük parkettát .mikor nem maradt más teendő nyitásra internethelységbe akkor volt,

be pánikoltam a tudattól hogy elkezdődik a munka érdemi része fogadni kelet akkor

,ügyfeleket de én aki csupa köteleségtudat és meg felelni akarás még egy hétfő délután ,

2008ba is nagy kínba voltam többször elindultam de maradtam csak pánik okozta ezt ,

,

ő csinálta nem, tudja nem fog menni Tamás aki nagyon értet a számítógéphez látszólag,

nyugodtabb volt engem győzködőt hogy ne pánikoljak be ne induljuk útnak ez csak nehéz,

dolog pánikoltam de ez már múlté maradtuk csináltuk nehéz nap volt talán olvasóink ,

hallották a szívünkről zuhanó kő rabját amikor kedden délelőtt meg jelenet az első internetező,

nem tudjuk hogy alakulnak a dolgok de amit érzünk ,irántuk aki vezetik internethelységet .de ,

betegsége miatt szedet gyógyszerek hatására erősen korlátozót fiatal ember vezet egy ,

internethelységet .egy mást segítve ki egészítve egymásra támaszkodva és boldogan ,

,

perese háttérbe ott vagyunk mink is mint féltő család .ez egy nagyon szép emlék nekem,

ez internethelység nem üzemmel de az alapítvány működik tovább és ez nagyon szép emlék,

nekem ez 2008ba történt azóta ott vagyok velük 2005ba oda kerték segítségemet az közel,

11éve nekem is ott vagyok velük az alapítvánnyal ez szép emlék nekem . Váci Mihály,

gondolatával ,de nem idézve őt meg tesszük azt amiből csoda válhat .egy nagyon,

szép emlék nem azért osztom önnőkel. .

Arany – tömjén – mirha

Az utolsó óriás temérdek-nagy ember volt. Mikor járt, a felhők a bokájáig sem értek. Mikor fürdött, a tenger kicsapott a medréből és elöntött egy-egy országot.

Ez az óriás egy éjjel nem tudott aludni.

Gondolkodott

– Ha az én apám Isten fia volt, akkor az Isten öregapám nekem. Megyek és megkeresem az öregapámat.

Fölkelt.

Kihúzta a Föld tengelyét séta-pálcának. Ráakasztotta a holdat lámpásul.

Azzal elindult a sötétkék világ-mezőn a Végtelenségbe.

Ment, ment jóideig anélkül, hogy valakivel találkozott volna. Mehetett; csak apjától öröklött szárnyait kellett a járásához lebegtetnie. Ment lábon és szárnyon egyszerre, mint a futó lúd.

Mikor már egynehány százezer mérföldet meghaladott, lát ám a sötétkék világmezőnek messze távolában egy icike-picike embert. Az ember fénylett. De csak akkorának látszott, mint bokor alján a szentjános-bogárka.

Az óriás megállt, s tűnődve nézte.

– Az öregapám volna? – kérdezte sunyorgatva. – Ilyen kicsi az is? Hát csak én magam vagyok nagy ezen a végtelen világon?

Ment, ment tovább százmérföldes lépésekkel. Ment egynehány hétig szakadatlanul. Ment a világ sötétkék mezején. Egy millió mérföldet maga mögött hagyott, s akkor felpillantott.

A fényes alak a világtér sötétkék távolában most már akkorának látszott, mint valami fűszál.

Az óriás nézett.

Aztán ismét megindult még gyorsabban. Ment egy hónapig. Valami ötven millió mérföldet haladhatott.

Most már a fényes alak akkorának látszott, mint valami fa.

– Öregapám bizonyosan a világ végén álldogál, – mondotta az izzadságát törülgetve az óriás.

(Akkora cseppek hullottak a homlokáról, mint a Balaton.)

Megint ment egy esztendeig. Esztendő végén a távolban álló alak akkorának látszott, mint valami torony.

Aztán ment száz esztendőt. A századik esztendő végén már akkorának látta az alakot, mint valamely hegy, mint valamely hóval borított magányos nagy hegy. De már akkor el is fáradt. Aludt egy esztendőcskét a Mars csillagon.

Aztán ment tovább.

Hány millió mérföldet haladott meg? és hány száz esztendeig utazott? maga se tudta volna megmondani.

Az alak aközben egyre nőtt. Hegynél is nagyobb lőn, mint a Mont-blán, aztán akkora, mint az utazó óriás. Egyszercsak azt látja, hogy ő a kisebb. Az arány megfordult. A másik óriás nőtt. Hozzá képest a mi óriásunk lőn lassankint mint a torony, aztán mint a fa, aztán mint a fűszál.

De már akkor közel járt. Látta, hogy az alak mozdulatlanul áll, s hogy valami fényeset tart a kezében.

Aztán látta, hogy az a fényes valami Nap.

Akkor már káprázott is a szeme. A kalapja szélét legyűrve ment feléje tovább. Csak a lábát nézte.

Valami ezer esztendőt ment még, mikor már az alaknak a lába kisujját is oly temérdeknek látta, mint valami ködbe burkolt végtelen hegységet. Még egynehány millió mérföldet kellett volna megjárnia, hogy eléje jusson, de a Nap melege mázsányi zsírcseppeket olvasztott a bőréből.

Letérdelt hát és kiáltott:

– Uram!

A hangja mennydörgésként szállt a szellemhez a világtérben.

Borzalmas világdörgés volt rá a felelet:

– Mit kívánsz?

Ég és Föld rengett e dörgéstől, mint villa hegyén a kocsonya. A csillagok úgy remegtek, mint a rezgőfű gombjai. A távolban egy Üstökös darabokra mállva szállingózott alá.

Az óriás térde egy hétig reszketett, s a foga még azután is vacogott. Csak nagy pihenés után bírt ismét megszólalni:

– Te vagy-e az Isten, az én jó öregapám?

A szellem azonnal válaszolt:

– Nem.

Az óriásnak egy hónapig reszketett a teste és zúgott a füle ez újabb dörgéstől. A mennyboltozat ingott, mint a széltől megfujt sátor. A csillagokból sok lehullott, mint a megrázott almafáról a gyümölcs.

Az óriás csak a hónap végén szólalhatott újból:

– Hát ki vagy te, aki a világ végén állasz, és a Napot tartod a kezedben?

A szellem felele:

– A világ végén? Talán az elején?

És kis szünet után folytatta:

– Én különben Isten urunknak csak a legparányibb szolgácskája vagyok.

Az óriás egy esztendeig remegett és siketkedett e válasz hangjának erejétől, de akkor mégis összeszedelődzködött, és felkiáltott:

– Legparányibb? Hát mekkora ő, ha te vagy a legparányibb?

A szellem tűnődve nézett maga elé, s vállat vont:

– Nem tudom.

cél mindig legyen kitüzve embernél

Kicsit utazunk el gondolatba ma erről fogunk elmélkedni hányan szeretünk életbe utazni,

világot látni mi elutazunk életbe akkor ki tervezzük hova akarunk eljutni mi cél,

ahova elakarna jutni az ember célba ott ahova ki tűzte eljut erős akart kel embernek,

,

leni hogy ki tüzűt útra ahova elakarna jutni oda eltudjon jutni célhoz jusson . Úgye,

,

ember útra indul eltervezi dolgokat megnézi térképen hova szeretne el jutni és meg ki,

,

tervet út vonal akkor és biztosra akar menni eljusson céljához úgy van ember be készíti,

kocsiba navigálógós készüléket be írja készülékbe hova szeretne eljutni elmondja neki,

milyen utcán forduljon le eljusson céljához ,de itt ennél elmondja hova jusson el mit,

tűzőt ki célul meg mondja neked az berendezés meg nem fogja mondani nekünk életbe ,

hol van mennyország hova minden ember törekedne eljusson oda de készülik nem mutatja,

ki hol lenne mennyország oda nekünk eljutni és berendezés be mondja hol-cél igazit nekünk,

nem fogja bemondni hol-van mikor lefordulni igazi célunk felé mennyország hol található.,

Kereset többi útvonalat amit eltervezünk magunkba oda eljutunk egyéb készülékek nélkül,

is biztosra tudjuk célunkat de jó van segítség ha van aki hosszú útra indul tisztában kel ,

leni dolgokkal hova szeretne eljutni célul az nagy kockázat eljusson célja felé de útra ,

,

indul de ne aduk célunk vezető útvonalt soha mindig törekedünk eljussunk . térképen ritkán ,

jelzik az oroszlán a rablókat vagy időjárás veszélyeit a vándor zarándok pedig minden ,

,

modem készüléke segédeszköz ellenére tulajdon képen kivan szolgáltatva az útnak .,

magára erejére bátorságára kitartásra hagyatkozhat. Akik meg járták egyéb zarándok,

helyet egyéni fogadalmából vezeklésként Vállajuk zarándok helyeket én amikor úrtra ,

pársor hosszú útra gyalog mindig célvolt első eljussak célhoz első ilyen nag cél amit,

kitűztem magamnak gyalog indultam pár hívővel Vácra hét kápolnához gyalog voltak helyek ,

meg álltunk fel töltődni lelkileg de cél Vácra hét kápolna volt ez háromnapos gyalogos,

zarándok lat volt ez esemény 2010ben törtnét meg én azon háromnapos gyalogos zarándok,,

,

úton nagyon jó magam fel töltődtem ere jó zarándoklat de célt-soha ne adjuk fel én fáradt ,

voltam akkor célhoz akkor aljutam az volt tervem .

mire jó nevetés minden nap

Emberek hányan úgy élik életüket komolyan és szemi -féle viccet nem értenek nem is,

szeretik ha emberek tréfélkódnak velük meg történik mégis viccelődés a felé illető felé,

aki nem szereti tréfát lehet meg sértődik ilyenen én úgy vagyok naponta viccelődők emberkel,

értik és tréfát nem veszik fel amit mondok tudja nem komoly viccesen kel fel fogni és,

nevetni kel szomorún nem lehet élni ember életét komolyon és nem viccelődve éljük életünket,

sokall nehezebb így élni életüket ha nem tréfálkozunk szemi -vel csak komolyan éljük életüket,

úgy mondom ha nem viccelődik ember nem szeretik az nem m jó igen csak viccelődve,

élni mosolyogva kel élni életüket konduljunk aki komolyan éli életüket milyen nehezebb,

ember élete nem érti viccest szemikor ilyenkor az rossz alkalmazkodni kel felé úgy ,

kel tenni nem tudunk felé viccet el sütni ő aki nem szereti vicces dolgokat ép van,

környezetemben van ember aki úgy éli életet csak tévé szemi más meg komoly életet,

meg tapasztalt eddig elmondom ő nem szereti viccet ha nem vetni kezdenek olyat ő ,

azt komoly mindig illető nem viccet ,meg próbáljuk őt is rá vezetni arra mosolyogva,

élni éltünket .mert sokall könnyebb úgy élni embernek viccelődik úgy könnyeben ,

telik idő nevetve fogjuk fel dolgokat újabb viccet most hallatom van olyan ember,

h ly fizet-be ez nem komoly ne fel vegyék viccesen fel fogni én amikor találkozok ,

volt előző helyen lévő vele viccelődők ő 67születésü ő is szereti viccet úgy ,

szóltjuk viccesen egymásnak mások meg haljak ők jót nevetnek .mindig úgy élje,

ember életét mosolyogva vidáman úgy sokall könnyebb élni életüket mosolygunk,

mindig ember felé ,

Egy szép hölgy üldögél a parkban az egyik padon. Odamegy hozzá egy visszataszító kinézetű hajléktalan.
– Bocsásson meg, asszonyom, lenne kedve velem aludni?
A nő meglepetten:
– Piszok fráter, dehogy akarok én magával aludni!
Kicsit később ismét megkérdezi a hajléktalan:
– Egészen biztos, hogy nem akar velem aludni?
– Erre mérget vehet!
– Akkor viszont húzzon el az ágyamról, mert már szörnyen álmos vagyok!

szép gondolat betegség

A szerelmet a földöntúlról hozza magával az ember, ezért nevezik szentnek ezt az érzelmet. Bizony a földön csodaszámba megy az, ha valaki biztosan rátalál a párjára. Az igazira, akivel lelkében és testében ugyanegy, akiket, a példaszó szerint, egymásnak teremtett a nagy természet. Ezért olyan kevés a boldog házasság. Ezért jár az emberek legnagyobb része szerelem nélkül végig a világon. Szerelem! Az igazi szerelmet csak a nagyon kiválasztottak ismerik. ” (Krúdy Gyula)

(Egyik kedvencem): Egy ölelés (…) sokkal többet jelent két test érintkezésénél. Egy ölelés azt jelenti: nem vagy fenyegető, nem félek ennyire közel kerülni hozzád, el tudok lazulni, otthon érzem magam, védett helyen, ahol megértenek. A hagyomány szerint valahányszor szívből átölelünk valakit, egy nappal meghosszabbodik az életünk. ”

(másik kedvencem): Számtalan szép ember él a világon, milliók, akikbe beleszerethetsz. De olyan, akinek a szája tökéletesen illik a tiedhez, csak egy létezik. (Tony Parsons)
(Megéltem ezt…..)

“Ha valaki találkozik az igazival, azt egyszerűen tudja. Másra sem tud gondolni. Ő a legjobb barátod és a lelki társad is egyben. Alig várod, hogy vele élhesd le hátralévő életed. Senki és semmi más nem fogható hozzá. ” (Így jártam anyátokkal c. film )

Van olyan Szeretet, ami egy, oszthatatlan: ez az, amit az iránt az egy iránt érzel, aki a társad az életben. Aki a lelked párja, akinél a szíved van. Ezt a szeretetet, ami összeköt vele, mással nem tudod megosztani. Még ha akarnád, akkor is képtelen lennél rá. Mert csak az övé. Ez a legnagyobb, legkülönlegesebb szeretet, az élet legnagyobb ajándéka és köteléke.

“Amikor az ember találkozik azzal, akinek közelségétől az első pillanattól kezdve hevesebben kezd verni a szíve, akinek a hangja zeneszó a számára, akiért meg tudna halni, s tőle elválni akár csak egyetlen napra is kín, az az igazi szerelem.

“Az igaz szerelem nem könnyű, de harcolni kell érte, mert ha egyszer rátalálsz, nem cserélnéd el semmiért. ” (Egyszer volt, hol nem volt című film)

“Egyszer azt olvastam, hogy a szerelem olyan, mint a rózsa: a virágszirmokat csodáljuk, de a tüskés szár tartja magasan és életben. Szerintem a házasság is ilyen. Ahogyan az apám mondta, azok a legértékesebb dolgok az életünkben, amelyekért megküzdünk. És végül, ha jól végezzük a dolguk, a szárat többre fogjuk értékelni, mint a virágot. ” (Richard Paul Evans )

“Csak a szeretetet lehet vég nélkül osztogatni úgy, hogy közben mégse fogy el.” (/Anne Morrow Lindberg)

“Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves az arca, elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk.”

” Akit szeretünk, azt soha nem ismerjük meg igazán. Nem azért, mert kiismerhetetlenebb, mint más, hanem azért, mert többet akarunk tudni róla.”

Aki szeret, az nincs többé egyedül, mert az, akit szeret, mindig jelen van. Aki szeret, az már nem akar többé a saját élete központja lenni. Engedi, hogy életének más legyen a középpontja, és ezt nyereségnek és boldogságnak érzi. Feladja önmagát. Olyan lesz, mint egy nyitott kéz, amely kapni akar. Aki szeret, annak van bátorsága ahhoz, hogy olyan legyen, mint akinek szüksége van valamire.

Legosibb emberi vágyak egyike, hogy valakinek hiányozzál, ha este nem mész haza.

 

“Te valaki vagy a világban, de valaki számára Te vagy a világ.” – Szophoklész

…az embernek érzelmekre is szüksége van, mert gyengédség és szeretet nélkül az élet csupán afféle lélektelen gépezet. –

“Az ember egy napon rádöbben arra,
hogy az életben igazán semmi sem fontos.
Sem pénz, sem hatalom, sem elorejutás, csak az,
hogy valaki szeresse őt igazán.”

 

alázat

Egyszer egy Celestino nevű barát elhatározta, hogy remete lesz, mégpedig a metropolis kellős közepén, ahol legnagyobb a szív magánya, s legerősebb a Sátán kísértése. Mert csodálatos a keleti sivatagok, a kőből, homokból és tűző napból való sivatagok ereje, a leggőgösebb ember is rádöbben ott a saját kicsinységére, szembenézve a teremtés mérhetetlenségével s az örökkévalóság szakadékaival; de még hatalmasabb a nagyvárosi pusztaság, a nyüzsgő sokadalom, a sietés, a kerekek, az aszfalt és neonreklámok pusztája, no meg az óráké, melyek mind együtt járnak, egy ütemre, s mind együtt mondják ki, ugyanabban a pillanatban ugyanazt az ítéletet.

Nos, e bús sivatag legkietlenebb pontján élt Celestino atya, az Örökkévalóság imádásának eksztázisában; de mivel híre terjedt bölcsességének, messze földről is fölkereste a sok zaklatott, dúlt lelkű ember, ki tanácsért, ki hogy meggyónjon neki. Isten tudja, hogyan, valami ősrégi teherautóroncsot talált egyszer egy elhagyott kovácsműhely mögött, ennek a szűk s immár teljesen ablaktalan vezetőfülkéjét használta gyóntatószék gyanánt.

Egy szép napon úgy estefelé, minekutána hosszú-hosszú órákon át hallgatta a számtalan bűn többé-kevésbé bűnbánó számbavételét, s épp távozni akart őrkunyhójából, egy sovány, keszeg alak körvonalai bontakoztak ki hirtelen az esti homályból. Alázatos, vezeklő testtartással közeledett a gyónó.

A késői vendég már ott is térdelt az imazsámolyon – csak akkor, az utolsó pillanatban vette észre a remete, hogy pap az illető.

– Mit tehetek érted, papocskám? – kérdezte tőle szokott türelmes, megbocsájtó hangján.

– Gyónni jöttem – szólt amaz, s tüstént belefogott bűnei felsorolásába.

Mármost Celestino atya rég megszokta, hogy el kell viselnie azoknak a személyeknek – többnyire nőknek – a bizalmát, akik afféle hóbortból járnak hozzá gyónni, s a lehető legártatlanabb cselekedetek aprólékos elmesélésével untatják. Ám olyannal, aki ennyire híjával lett volna a bűnnek, nem esett még találkozása soha. A gyarlóságok, melyekkel a papocska vádolta magát, úgyszólván nevetségesek voltak; csupa súlytalan, jelentéktelen semmiség. Mindazonáltal a remete, ismervén az embereket, jól tudta, hogy a neheze még csak most következik, a papocska kerülgeti, mint macska a forró kását.

– Rajta, fiacskám, szedd össze magad. Későre jár, s őszintén szólva kezd hideg is lenni. Térjünk a lényegre!

– Nincs bátorságom, atyám… – hebegte a papocska.

– Mit követhettél el, mondd, mi a csudát? Amúgy igazán rendes fiúnak látszol. Nem hinném, hogy gyilkoltál volna. S a gőg sarával sem igen mocskolhattad be magad.

– Pedig épp erről van szó… – sóhajtotta amaz, alig hallhatóan.

– Gyilkosság?

– Nem. A másik.

– Gőg? Lehetséges volna?

A pap bűnbánóan bólintott.

– Beszélj hát, ki vele, édes lelkem. Noha igencsak nagy volt a mai fogyasztás, nem merült ki teljesen az Úristen kegyelme, azt hiszem, számodra bőségesen elegendő, ami még maradt a raktáron.

Az ifjú pap végre nekiveselkedett:

– Nos halljad, atyám. A dolog igen egyszerű, de irtózatos is egyúttal. Nemrég szenteltek pappá. Alig néhány napja léptem hivatalba, a számomra kijelölt parókián. És hát…

– Ej no, beszélj, fiacskám, mondjad! Ígérem, nem fogom leharapni a fejed.

– És hát… amikor meghallom, hogy „tisztelendő úr”-nak szólítanak… akár hiszi, atyám, akár nem… tudom, nevetségesnek hathat… nos én olyankor boldog vagyok, igen, valami nagy-nagy melegség árad szét a szívemben…

Szó ami szó, igazán nem nagy bűn; a hivők többségének, beleértve a papokat, eszébe se jutna meggyónni. Váratlanul érte így ez a vallomás a remetét is, nem volt rá felkészülve. Szóhoz se jutott egy ideig (ez se fordult még vele elő).

– Hm… hm… értem… nem szép dolog… Ha nem is maga a Sátán az, aki a szívedet melengeti, de kis híja… Szerencse, hogy magadtól rájöttél… S a szégyenkezésed jó jel, remélhetjük, hogy nem esel vissza ebbe a vétekbe… Igazán szomorú volna, ha hagynád, hogy megfertőzze a fiatal lelkedet… Ego te absolvo.

Vagy három-négy esztendő múlva – Celestino atya tökéletesen megfeledkezett közben a fura esetről – újra jelentkezett a pap; gyónni jött megint.

– De hiszen téged láttalak már, ha nem tévedek.

– Nem tévedsz, atyám.

– Mutasd magad… Az ám! Te vagy az, aki… aki élvezte, ha tisztelendő uramozzák. Így van?

– Így – válaszolta a pap, aki ezúttal tán kevésbé látszott papocskának; valamelyest méltóságteljesebb volt az arckifejezése. Különben fiatal volt, meg éppoly sovány is, mint az első alkalommal. És éppúgy fülig pirult.

– Ó, ó… – diagnosztizálta kapásból, s béketűrő mosollyal Celestino – ennyi idő alatt se tudtunk megjavulni?

– Rosszabb a helyzet, rosszabb.

– Ej, ej, végül még megijesztesz. Beszélj hát.

– Nos… – fogott bele irtózatos erőfeszítéssel a pap – sokkal, sokkal rosszabb, mint múltkor… Én… én…

– Bátorság, fiacskám – buzdította Celestino, két tenyere közé fogva a pap kezét. – Lásd, magam is szorongok már, ne kínozz tovább.

– A helyzet a következő: ha megszólít valaki, s azt mondja, „monsignore”, én… én…

– Jólesik, igaz?

– Sajnos.

– Elégtételt érzel, melegséget a szívedben?

– Pontosan.

A remete gyorsan, egy-két szóval elintézte az ügyet. Első alkalommal még meglehetősen érdekesnek látta, afféle különleges esetnek. Most már csöppet sem érdekelte. Szegény hülye lehet ez, gondolta, afféle „szent”, akivel tréfálkoznak az emberek, ugratják. Igazán nem az a fickó, akit váratni kell, hadd sóvárogjon jó sokáig a feloldozás után! – Néhány perc múlva el is küldte, Isten hírével.

Megint eltelt vagy tíz esztendő, a remete ugyancsak vén volt már, amikor a papocska újra jelentkezett. Persze ő is öregedett közben, még soványabb lett, még sápadtabb, a haja őszbe csavarodott. Celestino most meg sem ismerte. De alighogy beszélni kezdett, hangjának színe mégiscsak fölébresztette a szunnyadó emléket.

– Ó, te vagy az a bizonyos „tisztelendő” meg „monsignore”! Vagy tévednék talán? – kérdezte Celestino szokott lefegyverző mosolyával.

– Jó az emlékezőtehetséged, atyám.

– Mennyi idő is telt el azóta?

– Majdnem tíz esztendő.

– És tíz esztendő alatt mit sem változott a helyzet?

– Rosszabbodott, jaj, rosszabbodott.

– Hogyhogy?

– Lásd, atyám… most… valahányszor úgy szólítanak, hogy „kegyelmes uram”, én…

– Nem is kell, hogy folytasd, fiacskám – szólt Celestino birkatürelemmel. – Mindent értek. Ego te absolvo.

Közben ezt gondolta: sajnos az évek múlásával egyre naivabb lesz ez a szegény pap, mind együgyűbb, korlátoltabb; az emberek meg annál nagyobb kedvvel űznek tréfát belőle. Ő pedig, a szerencsétlen, hagyja magát ugratni, még tetszik is neki. Fogadni merek, öt-hat év múlva azzal jön majd gyónni, hogy amikor „eminenciás uramnak” szólítanak, és a többi, és a többi.

Ami pontosan be is következett. Egy évvel előbb, mint várta.

S ismét eltelt – azzal az ijesztő gyorsasággal, amely mindannyiunknak ismerős – jó néhány esztendő. Celestino atya már olyan vén volt, olyan elaggott, hogy reggelenként karjukban vitték a hívek a gyóntatószékig, este meg vissza, az odújába.

El kell-e most mesélnünk, töviről-hegyire, mint jelentkezett újra egy szép napon a papocska? S hogy megöregedett ő is, sápadtabb, szikkadtabb és görnyedtebb volt, mint valaha? S hogy még mindig ugyanaz a lelkifurdalás kínozta? Nem, erre nyilván semmi szükség.

– Szegény, szegény papocskám – üdvözölte őt szeretettel az agg remete -, itt vagy hát megint, hogy meggyónd a régi bűnödet, azt a bizonyos gőgöt?

– A lelkembe látsz, atyám.

– S most mivel hízelegnek neked az emberek? Gondolom, „őszentségé”-nek szólítanak immár.

– Így van, pontosan így – ismerte el a pap, a lehető legszenvedőbb hangon.

– S valahányszor így szólítanak, valamiféle kellemes érzés tölt el, öröm, már-már boldogság?

– Sajnos, sajnos. Meg tud-e vajon bocsájtani nékem az Isten?

Celestino atya csak somolygott magában. Meghatotta ez a kitartó naivság, csökönyös ártatlanság. Egy pillanatra elképzelte a szegény, alázatos, nem túl okos papocska sivár életét valami Isten háta mögötti parókián, a hegyekben, tompaeszű, rosszindulatú emberek között. Szomorú egyhangúságban telnek a napok, hónapok, évszakok, esztendők, ő mind mélabúsabb, környezete pedig mind kegyetlenebb. Monsignore… kegyelmes úr… eminenciás úr… most meg már őszentsége. Gátlástalanul űznek csúfot belőle immár, alpári, otromba tréfálkozásuk nem ismer határt. S lám, ő nem sértődik meg, sőt, a megszólítások, ezek a tündöklő, nagy szavak valamiféle gyermeki boldogsággal töltik el a szívét. Boldogok a lelki szegények, állapította meg magában végül a remete… Ego te absolvo.

Míg egy nap, halálát érezvén közeledni, a vénségesen vén Celestino atya életében először a maga számára kért valamit. Vigyék el Rómába valamiképpen. Mielőtt örökre lehunyja a szemét, szeretné látni, ha csak egy pillanatra is, a Szent Péter bazilikát, a Vatikánt, a Szentatyát.

Megtagadhatták-e a kérését? Hordágyra fektették, s elzarándokoltak vele a kereszténység fővárosába. S mivel Celestino órái immáron meg voltak számlálva, rögtön föl is cipelték a Vatikán lépesőin, s bevitték egy terembe, ahol máz vagy ezer zarándok tartózkodott. Itt lerakták egy sarokba, hadd várjon ő is.

Vár, vár Celestino atya, végre látja, hogy oszlik a tömeg, utat csinál, az óriás terem túlsó végiben kissé hajlott hátú, vékony fehér alak tűnt fel. A Pápa!

Hogy néz ki vajon? Milyen az arca? Celestino atya világéletében vaksi volt, akár a vakondok, s most kimondhatatlan borzalommal állapította meg, hogy otthon felejtette a szemüvegét.

De szerencsére közeledett a fehér alak, egyre nagyobb lett, míg végre ott állt előtte, igen, pontosan az ő hordágya előtt. Celestino megtörölte keze fejével könnyben úszó, rövidlátó szemét, s lassan felült. Ekkor megpillantotta a pápa arcát. És fölismerte.

– Ó, te vagy az, szegény papocskám, szegény, szegény kis papocskám! – kiáltotta az öreg, nem bírván úrrá lenni felindultságán.

S a Vatikán ódon fenséggel átitatott falai közt íme a következő jelenet játszódott le – először a történelemben: a Szentatya s egy Isten tudja, honnan idezarándokolt vénségesen vén, ismeretlen barát, egymás kezét fogva együtt zokogott.

Kezdetben volt egy barlang

Kezdetben volt egy barlang. Ebben a barlangban élt Káin és Ábel.

Együtt laktak és együtt jártak vadászni: tucatszám vonszolták haza az elejtett antilopokat. A sípcsontjukból késeket csináltak: ezekkel a késekkel osztották meg egymás között testvériesen a hatalmas húshegyeket; ezekkel tisztították a bőrt, amelyet azután bekentek csontvelővel, hogy sima legyen: Így nem volt gond az öltözködéssel sem.

Igen ám; csakhogy az asszonyokat is az Úr áldása kísérte: a kis család nagycsaláddá gyarapodott. A barlang egyre szűkebbnek bizonyult. De sebaj: volt a közelben egy másik is.

Ennek a szomszéd barlangnak azonban volt már egy lakója: itt élt a rettegett kardfogú tigris. Ezért aztán egy szép napon a Káin-család és az Ábel-família apraja-nagyja fölkerekedett. A bátrabbak a barlang nyílásához kúsztak és hatalmas tüzet gyújtottak előtte. Amikor pedig a tigris riadtan felugrott a vackáról, fergeteges kő- és lándzsazápor fogadta. Ebben az egyenlőtlen küzdelemben ott is hagyta a kardfogát. Így aztán a megüresedett odúba beköltözhetett Káin és népes családja.

E sikeres akcióból megtanulták, hogy eredményesebben fognak vadászni, ha a jövőben is összedolgoznak. Hiszen például a két nemzetség együttesen már körülállhatott egy vadlóménest, fölkergethette a hegyre, ott aztán a megrémült őslovak egymás után vetették magukat a szakadékba. Káin és Ábel testvériesen megosztozott a zsákmányon. Később már a mamutot is megtámadták.

Arra is rájöttek, hogy a gyapjas teve zsírjával, melyet a púpjában találtak, meg lehet világítani a barlangot. De hogy az odúk még otthonosabbak legyenek, az ügyesebbek pattintott tűzkővel csodálatos vadászjeleneteket véstek a rideg barlangfalakra. Egy szó mint száz: az élet napról napra kellemesebbé vált. Áldották is érte az Úr nevét: hogy megadta azt a testvéri egyetértést, azt a békét, amelynek mindezt köszönhetik.

Ebben az időben történt, hogy a Sátán elunta magányos életét az elnéptelenedett Paradicsomban. Fölkerekedett hát, hogy megkeresse az embereket. Így bukkant rá Káin barlangjára.

– Mondd, Káin – szólította meg a patriarchát –, nem félsz te Ábeltől?

– Ugyan, miért félnék az én atyámfiától?

– Hát… te tudod… de napról napra növekszik a kőhegyűdárda-készlete… A nyílhegyeit meg szarvasagancsból készíti, és olyan erősek, hogy akár a hegyi elefánt bőrét is átlyukasztják.

– Ez csak természetes? Hisz nem lehet akármilyen nyílvesszővel elefántra vadászni!

– Igazad van – válaszolta a Kígyó –, csak úgy eszembe jutott. Aztán az Ábel-barlang felé vette az útját és elmondta ugyanezt Káinról.

Káinnak és Ábelnek aznap éjjel nehezen jött álom a szemére. Másnap reggel Káin összehívta fiait, és e szavakat intézte hozzájuk:

– Gyermekeim! Nincs a világon átkozottabb dolog, mint a széthúzás és pártoskodás. És nincs nagyobb kincs annál, mint amikor az emberek között egyetértés és béke uralkodik. Aki nem a békét szolgálja, az ellensége az életnek, ellensége az emberi boldogságnak.

– Úgy van! Jól beszélsz! – helyeselt a családi tanács.

– Mert képzeljétek csak – folytatta –, mi történne, ha az emberek háborúzni kezdenének. Ha munkájuk jelentős részét arra kellene fordítaniuk, hogy a másik nemzetséggel szemben nyilakkal és lándzsákkal fegyverkezzenek fel? Egyeseknek éjjel-nappal talpon kellene lenniük, hogy az esetleges támadások ellen őrizzék a barlangot. Nem is szólva arról, hogy ha két pártra szakadnánk és külön-külön járnánk vadászni, tetemes hátvédet kellene hagynunk, hogy az ellenség hadműveleteit is figyelemmel kísérhessük. llyen körülmények között bizony alaposan megcsappanna a zsákmány.

– Éhen pusztulnánk – tette hozzá az egyik fiú.

– És közben kiirtana bennünket a kardfogú tigris – tódította a másik.

– Nos – folytatta Káin –, sajnálatos értesüléseket szereztem arról, hogy Ábelék ilyesmiben sántikálnak. Úgy hírlik, nagy mennyiségű fegyvert halmoztak fel…

– Micsoda? – hördült fel a család, – Tűrhetetlen! Nem hagyhatjuk, hogy lábbal tiporják a békét! Akár az életünk árán is megvédjük!

– Én is így gondoltam – vette át ismét Káin a szót. Ez minden békeszerető család kötelessége. Mi azonban semmi esetre sem fogunk háborút kezdeményezni, sőt azon leszünk, hogy családunk egyetlen tagja se keveredjék ellenséges viszályba Ábel fiaival. Nagyon sajnálnám, ha Ábelék ennek ellenére megtámadnának bennünket, mert ebben az esetben csak fegyverrel tudnánk helyreállítani a békét. Az ilyen eljárás pedig már a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető békének. De bárhogy töröm is a fejem, ennél jobb módszert nem tudok kitalálni. Si vis pacem, para bellum: aki komolyan békét akar, időnként kénytelen keményebb eszközökhöz nyúlni, hogy az izgágákat megrendszabályozza. Mindenesetre nagyon elszomorítana, kedveseim, ha a dolog idáig fajulna.

Bizony, ezek a kilátások nemcsak Káin patriarchát, hanem egész házanépét is lehangolták. Néhányan építő ötlettel álltak elő: mi lenne, ha összejönnének Ábelékkal, hogy békésen elrendezzék az ügyet? Mások viszont kételkedtek az effajta tárgyalások sikerében:

– Mivel – úgymond – ha Ábelék tényleg ellenünk fegyverkeznek, ez esetben okvetlenül tagadni fogják. Azt mondják majd, hogy a kardfogú tigris ellen készülődnek. És ha mi arra kérnénk őket, hogy ne tegyék ezt, azt gondolnák, hogy biztosan épp azért kérünk ilyesmit, mert mi magunk akarjuk őket megtámadni; tehát annál inkább készülnének a háborúra, még ha eddig eszük ágában sem lett vgolna erre gondolni. Alighanem az lesz tehát a leghelyesebb, ha senkinek sem kszólunk a dologról, titokban azonban mennyiségileg is, minőségileg is bővítjük az arzenált, hogy népünk békéjét minden eshetőségre készen biztosítsuk.

Ebben aztán megállapodtak.

Ez idő tájt az egyik fiú fölfedezte a sisakvirág mérgét. Ha ezzel a méreggel bekeni az ember a nyilhegyét, a legjelentéktelenebb sebtől is perceken belül elpusztul akármelyik vadállat. Micsoda nagyszerű fegyver: ezentúl már nem kell tartani a kardfogú tigristől!

Az első pillanatban nagy volt az öröm: annyi bunda lesz ezentúl, hogy akár az egész barlangot kibélelhetik vele, a mécsesből pedig soha nem fogy ki az olaj! Káin azonban az öregek bölcsességével rögtön átlátta a helyzetet és következményeit.

Elrendelte, hogy a dolgot szigorúan titokban kell tartani. A közös vadászatokon tilos a mérget használni, nehogy Ábelék és is megismerjék. Viszont a barlangnak egy félreeső zugában mindig legyen egy fazék, amelyet megtöltenek vele, hogy szükség esetén kéznél legyen: ez a legjobb biztosíték arra, hogy mindenféle jogtalan támadásnak elejét vegyék.

A rendeletet mindenki helyeselte, csupán az egyik fiú, Hénoch csóválta a fejét:

– Hogy mi lesz ennek a vége? Egyre aggasztóbbá válik ez az egész ügy.

Addig-addig, hogy éppen erre a nagy biztonságosdira fázunk rá. A sisakvirág titka természetesen előbb-utóbb kiszivárgott. Ábelnek szöget ütött a fejébe. Egyszer aztán négyszemközt is megkérdezte Káintól, miért halmoznak fel ennyi veszélyes mérget.

– Jól tudod – felelte Káin –, hogy valamikor ebben a barlangban lakott a kardfogú. Ki tudja, hátha egyszer visszatér a fajtája.

Ábel mélyen elszomorodott: mégis igaza lenne a Kígyónak? Pedig annak idején rá se hederített!

Sürgősen összehívta házanépét, és beszámolt nekik a helyzetről. Többen azt javasolták, hogy biztonság kedvéért fokozzák a nyílvesszőtermelést. Mások viszont attól tartottak, hogy ez rossz vért szül, mert Káinék félreérthetik, s azt gondolják majd, hogy az Ábel-család akarja megtámadni őket. Elsősorban maga Ábel patriarcha hangsúlyozta, hogy továbbra is föltétlenül ápolni kell a jóviszonyt a Káin-atyafisággal, a légkör megromlásának még a látszatát is kerülve.

Ezt az álláspontot mindannyian fenntartás nélkül elfogadták. Valamennyien felindították magukban a testvéri szeretet érzését a Káin-család iránt.

Végül is úgy döntöttek, hogy biztonság kedvéért azért ők is megtöltenek egy fazekat méreggel, és a nyilakra is több gondot fordítanak, mint eddig, de a dolgot szigorúan titokban tartják, hiszen ők végeredményben a testvéri jóviszonyt ápolják, s ez az egész fegyverkezési história csak arra való, hogy senki meg ne bonthassa a testvéri egyetértést.

És Ábel arzenálja rövid időn belül a Káinét is túlszárnyalta.

Amikor Káin erről tudomást szerzett, megbizonyosodott régi félelméről. A család tanácskozásra gyűlt össze, és megállapította, hogy az Ábel-nemzetség valóban a béke ellen tör, s alighanem támadásra készül. Ezért be kell szüntetni a közös vadászatokat, hogy az esetleges incidensnek még a lehetőségét is kizárják. Ezentúl Káin fiai egyedül jártak vadászni, de csak a család egyik fele, mert a többiek a barlangot őrizték és fegyvereket készítettek, hogy a békét biztosíthassák. És mindannyian kínosan ügyeltek arra, nehogy valamelyik izgága fráter hajba kapjon egy Ábel-törzsbélivel, s ezzel a testvéri jóviszonyt megbontsa.

Hát így történt. A zsákmány természetesen megcsappant, az osztozkodásnál szükségszerűség, hiszen máskülönben veszélybe kerülne a családi tűzhely és a mindennapi antilophús.

Ezt mindenki megértette és helyeselte is, csupán Hénoch morgolódott.

– Nem megmondtam, hogy egyre jobban belegabalyodunk ebbe a nyomorult ügybe? Lényegében Káin is, Ábel is egymás ellen uszítja a fiait. Mindketten emberbőrbe bújtatott farkasok, akik szennyes érdekeikért még a fiaikat is készek lemészároltatni.

Hénochhal többen egyetértettek, és Káin vérző szívvel látta, hogy fiainak ereje gyöngül a külső veszéllyel szemben. Ezért kezdetben szelíden figyelmeztette Hénochot tévedéseire, később azonban már kénytelen volt keményebb eszközökhöz is nyúlni, mivel a jó szó nem használt.

Hénoch barátai ennek láttán mindinkább megbizonyosodtak arról: hogy Káin annyira görcsösen ragaszkodik a hatalomhoz, hogy ha a helyzet úgy hozná, hajlandó lenne érte akár a családját is kiirtani.

Ugyanez történt Ábeléknál is: a család fele vadászott a többiek meg a békét őrizték. Az elégedetlenkedőket itt is megbüntették.

Káin és Ábel végül is belátták, hogy ők maguk hiába törekszenek a békés egymás mellett élésre, ha az a másik állandóan új fegyvereken töri a fejét. Még ha szemtől szembe jószándékát bizonygatja is, talán csak azért teszi, hogy titkos terveiről elterelje a figyelmet. Mély szomorúsággal kellett megállapítaniuk, hogy a békét már csak úgy lehet megmenteni, hogyha kedvét szegik a békebontónak. Sőt titokban egy kicsit már várták is az alkalmat, amely végre kenyértörésre viszi a dolgot. Annál is inkább, mert sokan nem veszik elég komolyan a külső veszélyt, és ezzel belülről gyengítik a család ütőképességét. Ezeket csak akkor lehet felrázni, ha saját bőrükön apasztalják a helyzet komolyságát.

tanévzáró buli 2rése

Folytatjuk tanév záró bulit az alapítványba meg ettük finom bográcsba készült paprikás,

krumplit ifjoncok azon voltak jó kajálsz után menjünk ki pályára focizni ,de úgy van ,

az illető aki jó lakot ételből nem szívesen megy ki pályára le mozogni kaját hanem,

úgy mint egyes emberek aki evet jó lakot az egy kicsit nyújtózkodik én is így voltam ,

vele képen láttak ép evés után hátra beton pihentem mint aki jó végzete dolgát felnőttek ,

és alapítvány tagok meg az ifjoncok neki ültünk meg ünnepleni az Erika születés napját,

közösen ünnepeltük meg köszöntöttük fel szüli napja alkalmából készíttet az egyik felnőtt tortát,

neki közösen oldatuk neki meg gyújtottuk szám gyertyát elfújta pusziztatunk fel köszöntötök öt,

,

ifjoncok szülinapi tortából ettünk közösen még felnőttek kaptak belőle megvolt szüli napi ,,

,

köszöntés ,.volt egy vendégünk az elnök asszony lánya meg nagyobik fia meg unokája is itt,

volt köszöntöttük együtt ünnepelte tanév záró bulit ami labdarúgással folytattuk többiek,

később neki álltak kötél húzásnak én is játszottam velük kötél húzásba mint régi szép időbe,

együtt játszatom utána volt kis süteményezés amit be hoztunk otthon késztetünk az ettünk,

volt szülök és alapítvány tagok én mint kis főnök volt meg beszélés ami nagyon fontos,

volt kel egy másik pedagógus segít majd foglakozásokon szeptembertől úgy alakult helyzet,

pedagógus Marika néni sok dolga otthon így ő majd néha tud majd ve segíteni foglakozáson,

szeptembertől azért másik pedagógus meg beszéltük az alapítvány dolgokat ifjoncok jót,

játszottak pályán kötél húzás jó sikerült mindenki nagyon jó magát ifjoncok pedagógus,

készített ajándékot ami úgy néz-ki becsomagolva papírok egymásba jó pár aki ki bontotta,

végét az ajándékot kapott egy csoki egyéb édességek voltak benne végül minden ,

ifjonc kapott tanév záró ajándékot tartott kaptak ifjoncok Papirral . aki ritkán,

fordul elő mint én az képet kapott ajándékot ami anyák napi közös fotó ábrázolja,

rólunk p3pedagógus kapott ajándékot tőlünk minden ifjonctól kapott 3pedagógus ,

,

egy .,egy szál virágot .meg köszöntük nekik velünk foglalkoztak ebe az évbe sok időt,

ránk szántak fejlődjünk sokat jó felé . tanév záró nagyon-jó sikerült most játékvolt egyéb,

szórakozás volt hang tanév záron már nem volt tanév záró köszöntök mint régen nálam,

most sorakoztunk ki kapcsoltunk nagyon-jó sikerült tanév záró én is jó magam mit régi,

szép időbe jó magam tanév záró buli délután 3óra után fejeztük be tanév záró bulit ,

náluk ami nagyon jó sikerült meg állapodtak nyári időbe 2htenten szombaton két less,

össze jövetel az alapítványba meg beszüljük dolgokat ami kel jó magunkat .,

Hozzávalók:

  • 20 dkg füstölt szalonna
  • 2 kg krumpli
  • 2 fej hagyma
  • 1-2 szál szárazkolbász
  • 2 paradicsom
  • 3 paprika
  • pirospaprika
  • bors

Elkészítés: A szalonnát felkockázzuk, lepirítjuk, rádobjuk a hagymát, üvegesre fonnyasztjuk. Hozzátesszük a felkarikázott szárazkolbászt, pár percig pirítjuk, majd lehúzzuk a tűzről. Hozzákeverjük a pirospaprikát, beleforgatjuk a karikákra szelt krumplit, hozzáadjuk a feldarabolt paradicsomot és paprikát, visszatesszük a tűzre. Felöntjük annyi vízzel, amennyi ellepi, sózzuk, borsozzuk, és kevergetés nélkül sűrűre főzzük.

 

 

 

 

 

 

 

Hordozd kereszted!

 

A mai vasárnap evangéliumában Jézus azt a kérdést teszi fel tanítványainak, hogy mit gondolnak róla az emberek, illetve mit hisznek róla maguk a tanítványok. Ez utóbbi kérdésre válaszolja Péter apostol a saját és a többiek nevében azt, hogy Jézus az Isten Fölkentje, azaz ő az Isten által fölkent Messiás. Érdemes észrevennünk, hogy mielőtt feltenné kérdéseit, meghallgatná Péter hitvallását és tanítaná őket messiási küldetéséről, Jézus imádkozik. Az evangéliumokban többször találkozunk azzal, hogy Jézus imádkozik a mennyei Atyához, s ezt mindig életének valamely döntő pillanatában teszi, például az apostolok kiválasztása vagy a szenvedés vállalása előtt. Az imádkozás során, a mennyei Atyával való beszélgetés közben ismeri meg az Atya akaratát, mindazt, ami az ő küldetése. Most talán éppen azt érti meg imájában, hogy messiási küldetése a szenvedés és a halál vállalását jelenti, illetve azt beszéli meg az Atyával, hogy ezt a titkot elmondhatja-e, feltárhatja-e apostolainak. Ha Jézus számára ennyire fontos az imádkozás, akkor bizonyára nekünk is érdemes a mennyei Atya útmutatását megkérdeznünk.
Az evangéliumi részlet másik fontos eleme az, hogy Jézus a Jeruzsálemben rá váró szenvedésről és halálról beszél tanítványainak. Lukács evangéliumában ez az első alkalom, hogy erről jövendöl nekik, amelyet két hasonló követ. Látjuk, hogy tanítványai csak lassan értik meg, hogy mit jelentenek szavai. A szenvedés megjövendölésének leírásából kiolvassuk, hogy az evangélista akkor jegyzi le mindezt, amikor már beteljesedtek ezek a kijelentések. Ezt egyértelműen jelzi a harmadnap történő feltámadásra való utalás. Miért beszél Jézus több alkalommal tanítványainak szenvedéséről és haláláról? Egyrészt apostolai és tanítványai nem értik, hogy miért kell Mesterüknek szenvednie, és nem értik azt sem, hogyan valósulhat meg Isten országa, Jézus messiási uralma akkor, ha meghal. Az apostolok értetlenségének és érzéketlenségének jele, hogy ők evilági uralomról álmodnak és evilági hatalmat akarnak maguknak, Mesterük viszont a szenvedés és halál vállalásában szeretné megmutatni isteni hatalmát. Egy másik szempontból is jelentős a szenvedés háromszori megjövendölése. Ebből látható, hogy Jézus tudatosan készül arra, ami rá vár, nem menekül el az emberi gyilkos szándék elől. Elfogadja a szenvedést, elfogadja a halált, de nem csupán mint a felé megmutatkozó emberi rosszindulat és elutasítás jelét, hanem mint Isten akaratát. A mennyei Atya azt akarja, hogy a Fiú szenvedéssel és halállal váltsa meg a világot.
A Jézusról szóló hitvallás és a szenvedés megjövendölése után az Úr kijelöli tanítványai útját: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap, és úgy kövessen.” A tanítványi élet velejárója a kereszthordozás, enélkül, senki sem mondhatja magát Krisztus követőjének. Mindennapjaink során sokszor érezzük, hogy nem tudjuk utolérni magunkat. Teendőink egyre csak szaporodnak, újabb és újabb feladatok tornyosulnak előttünk, s azt érezzük, hogy ennek sosem lesz vége. Máskor eltölt minket a félelem, hogy jelentéktelen dolgokra pazaroljuk időnket és energiánkat, de semmi fontosat nem tudunk magunk után hagyni, ha távoznunk kell az életből. Rendezetlen életünkben akkor tudunk végre rendet tenni, ha helyes irányba állítjuk azt és a végső célra tekintünk. Ez nem más, mint az üdvösség elnyerése, amely csak úgy lehetséges, ha hordozzuk életünk keresztjét. Ha nehéznek tűnik, emeld fel fejed, hogy újra meglásd a végső célt!

értékes vaGY

foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsi falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette őket és ugyanabban a faluban laktak.

A foltmanók egész életükben, minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricával, és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták, és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra.

A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak.

A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal.

Némely foltmanónak az egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, amikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.

Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott.

Pancsinelló is egy ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köré gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el.

Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idő után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sőt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán ezért, mert látták, hogy már úgyis olyan sok van rajta.

– Sok szürke pontot érdemel – mondogatták egymásnak. – Ő aztán tényleg nem jó foltmanó!

Egy idő után már maga Pancsinelló is elhitte ezt.

– Nem vagyok jó foltmanó – gondolta.

Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát.

Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag, sem pont. Egyszerűen famanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat – csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!

– Én is ilyen akarok lenni! – gondolta Pancsinelló. – Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!

Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges az, hogy neki nincs egyetlen matricája sem.

– Ó, nem nagy ügy! – válaszolta Lúcia. – Egyszerűen csak mindennap meglátogatom Élit.

– Élit?

– Igen, Élit, a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében.

– De miért?

– Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!

Ezzel a matrica nélküli famanó megfordult és elment.

– Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem? – kiáltott utána Pancsinelló.

De Lúcia ezt már nem hallotta meg.

Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé, és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók, csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. „Ez így nincs rendjén” – suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez.

Felkapaszkodott a hegytetőre vezető keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe.

Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az ő karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé.

Ekkor meghallotta a nevét.

– Pancsinelló! – hallatszott egy mély, erős hang.

Pancsinelló megállt.

– Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg!

Pancsinelló lassan megfordult, és ránézett a nagydarab, szakállas mesterre.

– Te tudod a nevemet? – kérdezte a kis manó.

– Persze, hogy tudom! Én alkottalak!

Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra.

– Hm… – szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. – Úgy látom, gyűjtöttél néhány rossz pontot!

– Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!

– Gyermekem, előttem nem kell védekezned. Én nem foglalkozom azzal, hogy mit gondolnak rólad a foltmanók.

– Tényleg?

– Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik ők, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit ők gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!

Pancsinelló felnevetett.

– Én értékes?! Ugyan mitől? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked?

Éli Pancsinellóra nézett, rátette kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt:

– Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem.

Pancsinellóra még soha senki nem nézett így – különösen nem az, aki alkotta őt. Nem is tudta, mit mondjon.

– Mindennap vártam, hogy eljössz! – folytatta Éli.

– Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák – mondta Pancsinelló.

– Tudom. Mesélt rólad.

– Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?

A fafaragó nagyon kedvesen beszélt:

– Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb az, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod.

– Micsoda?

– A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevesebbet aggódsz a matricák miatt. Érted?

– Hát, még nem nagyon…

Éli elmosolyodott.

– Idővel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelőre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem.

Éli letette Pancsinellót a földre.

– Ne felejtsd el – mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé –, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!

Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta:

– Azt hiszem, komolyan mondja!

És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.

bíztatás

Most nézzük meg, hogyan szeret minket Isten, a Szentíráson keresztül

A Szentírás első könyve a Teremtés könyve. És ott az első megnyilatkozása ennek a szeretett Istennek az, hogy mondá Isten: legyen világosság, aztán égitestek, hegyek, völgyek, tengerek, élők, fák, legyen ember! Hogy tartozik ez a szeretethez? Az első elmélkedésünkben láttuk, hogy Istent a maga végtelen gazdagsága arra vezeti, azaz a végtelen gazdagsága, az ő jósága azzal jár, hogy nem csak tartalmi jó, végtelen érték-kincstár, hanem dinamikus jó is: az élteti az egész isteni életet, mind a három személyt, hogy közölni, adni, teremteni, létesíteni. Szeretetéből – önzetlen, elfogulatlan, tiszta, gyermekinek mondható szeretetéből – teremt, nem keres semmiféle önző szándékot. Szeretetből teremt, tehát Isten szeretete először úgy nyilatkozik meg, mint teremtő erő, létesítő erő, és minden mozzanatnál oda mondja a Szentírásnak az ősi szerzője azt is, hogy „látta Isten, hogy jó”. De jó, amit teremtettem! De szép, de nagyszerű! És azt befogadja a gondjába, és az embernek is átad mindent.

Itt segített engem egy nagyon fontos meglátáshoz egy német dominikánus atya, Josef Pieper: megláttam, hogy a teremtő szeretet a mi oldalunkon hova bújik meg bennünk, hol rejtőzik, a mi teremtő szeretet-képességünk hol van, miben van.

Ez a Josef Pieper miután megállapítja, hogy a német nyelvben csak egyetlen szó van a szeretetre – magyarban is tulajdonképpen –, azt elemzi, hogy mi történik, mikor én kimondom valamire azt, hogy „szeretem”. Mint például ezt a berendezést, ezt a kis készüléket, vagy barátomat, testvéremet, szüleimet, feleségemet szeretem. Mi történik akkor? Mi megy végbe? Mi van a szóban? A legkülönbözőbb dolgokra tudom kimondani, hogy szeretem; még Istenre is, az egész világra. Mit rejt ez a szó valamennyi esetben?

S akkor negatíve megállapítja, hogy nem az eszemhez tartozó valami ez elsősorban, amikor azt mondom: szeretem. Ez egy hozzáállás. A hozzáállásunk ugye az akaratunkhoz tartozik. Az akaratunknak a megnyilatkozása ez, onnan jön elő ez a szó, ott van a fedezete. Az akaratunkról nem tehetünk, hogy ilyen, azt nem mi alkottuk, annak a szerkezetét a teremtő adta meg, hogy képes az akaratunk ezt kimondani, vagy akaratunkra támaszkodva ezt kimondjuk. Az akaratunk természete olyan, hogy én valamihez így hozzá tudok állni, és ezzel a szóval, hogy „szeretem”, olyasmi megy végbe, mint mikor a gyerek kitárja a karját és megöleli az édesanyját vagy édesapját. Az akaratunkban is egy ilyen ölelő gesztus rejtőzik. Amikor azt mondom, „szeretem”, beveszem az akaratomba, beveszem a gondomba, mert jónak találom; de jó! Látta Isten, hogy jó, mindarról, amit teremtett, bevette a gondjába, akaratába.

A szeretet ehhez a képességünkhöz tartozik, itt jelenik meg az életünkben, belénk programozva. És azért merte Isten ránk bízni ezt a teremtést, amiről ő látta, hogy jó, mert ezt a képességet ő belénk teremtette, hogy mink is tudjuk látni valamiről, hogy jó, és mink is be tudjuk venni a gondunkba, szeretetünkbe.

Tehát valamennyire minden szeretetnyilatkozatunk mögött ott van az a valóság, hogy bevesszük a gondunkba és azt mondjuk rá: de jó, hogy van. Persze mindegyikünkben más szinten, más módon helyezkedik el ez az akarati képesség és másra és másra tud irányulni és más az intenzitása.

Akkor jöttem erre élményszerűen rá, mikor én ezt a Pieper-könyvet németül olvastam, épp akkor Kelet-Németországban volt az utam és sokat tartózkodtam vonaton – Magdeburgból Erfurtba, az két óra gyorsvonaton, ha nem több. Akkor olvastam és fedeztem föl, ceruzával mindent jeleztem, aláhúztam; borzasztó nagy fölfedezésnek éreztem ezt.

Amikor hazajöttem, itt, a ház előtt, itt, ebben a virágos részben dolgozott az egyik nővér, tűző napon, dél felé. Szalmakalapot vett föl a nap ellen, vékony, hosszú kapával kapálgatott. Rászóltam, hogy hát a vérnyomása is ingadozó, szíve is rossz… s akkor rám nézett, a hosszú kapanyélre kicsit támaszkodva, s azt mondja: atyám, szeretem a virágokat. Képzeljétek el, én ezzel a fölismeréssel, hogy a szeretet hol lakik bennünk, hallom ezt, s rettentő elszégyelltem magamat. Mert magamban mindjárt az volt, hogy én is szeretem a virágokat. De milyen különbség van ennek a nővérnek a virágszeretete meg az én virágszeretetem között! Én szeretem, mikor már megvannak készen, gyönyörködik az ember bennük; az illatát élvezem, ő meg már gondoskodott róla, hogy a rothasztóból komposzt kerüljön a virágágyakba, azokat előkészítette, aztán elültette vagy magról, vagy szerzett palántát, ismeri az egészet, megtervezte, öntözi, kapálja… hogy vette gondjába ő, hogy szereti a virágokat ő – és hogyan szeretem én, aki csak egy pár virágnevet tudok mindössze, és hozzá se nyúltam a virágkerthez…

Nagyon bevilágított nekem akkor. Az vigasztalt, hogy én is beveszek valamit a gondomba. Az én szeretetem másra irányul… És ugye mikor ezt így felfedezitek, azonosítjátok magatokat a Pieper bácsinak ezzel a nagyszerű meglátásával, kifejtésével, akkor – gondolom – nálatok is felmerül, hogy hogyan áll az én szeretet-képességem, ami az akaratomba, létembe van írva, és mire vonatkozik, milyen gonddal, milyen intenzitással, odaadással veszem én be azt az én lényembe, amit én szeretek.

És vessétek föl azt a kérdést is, hogy Isten a maga részéről – mikor ő a teremtő szeretet és ránk bízza a világot – milyennek akarja bennünk ezt a szeretet-képességet, ennek a rendjét. Szent Ágoston azt mondja, hogy ha a szereteted rendben van, akkor egész lényed rendben van.

Van Istennek valami útbaigazítása arra vonatkozólag, hogy milyen legyen a szeretetünk? Van. Úgy hívjuk ezt, hogy főparancs. A főparancsban meglepetve fedeztem föl, mikor ezt én megláttam, hogy hát első helyen Isten azt akarja, hogy a mi gondunkban Isten maga legyen benn. Mintha parancsba adná, hogy végy be engem a te szeretetedbe, szeresd a te Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből. Ez volt a második meglepetésem, én azt hittem, hogy szeretem Istent. És rá kellett jönni, hogy hú, de sok hiányzik még. Mennyi mindent bevettem én, ami kiszorítja őt, nem ad helyet neki! Az ajándékot jobban szeretem, mint az ajándékozót! Próbáljátok meg ezt is fölvetni az elmélkedésetekben!

Aztán hogy akarja rendben tartani Isten ezt a szeretet-képességünket? Második helyen mindjárt azt mondja, hogy szeresd a felebarátodat, az embertársaid! Ki az embertársad? Aki bajban van! Az Úr Jézus megmutatta az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéddel: szeresd azokat, akik rászorulnak valamiképpen a segítségedre, akik terád szorulnak! Ne azokat, akik tündökölnek, gazdagok, jólétben élnek, amúgy is megállnak a maguk lábán, hanem szeresd a felebarátodat; s azt érezd felebarátodnak, aki bajban van, aki rád szorul. Nézz körül a környezetedben, és szeress tulajdonképpen mindenkit, mert mindenki válhat felebarátoddá, rád szorulóvá. De mi van ebben a parancsban? Az, hogy szeresd, hogy vedd be a gondodba, amennyire csak tőled telik. Az van benne, hogy ne fagyos hideg vagy nemtörődés, vagy mi közöm hozzád, kopj le, nem érdekelsz, ne ez sugározzon belőled az emberek felé, hanem próbáld meg ezt a tudományt, ezt a művészetet, hogy éreztetni valakivel vagy nem is valakivel hanem mindenki mással, de legfőképpen aki felebarátod, éreztetni ezt az elfogadást: „de jó hogy vagy”. Tehát nem a kritikát, nem a fintorgást, a szemrehányást, hogy mért vagy ilyen, mért nem másképp, amilyennek én elképzelnélek. Ne az elutasítás, haragtartás, hanem ez az elfogadás sugározzon belőlem: de jó, hogy vagy, melletted állok, rád szavazok, gondomba veszlek, amennyire tőlem telik.

Szeresd felebarátodat, mint magadat! A szeretet rendjében harmadik helyen ott vagyok én is. Isten azt kívánja, hogy én magamat is vegyem be a szeretetembe, a gondomba, amennyire csak szükséges, amennyire csak az én javam kívánja. Igen, mert mi meg tudjuk azt tenni, hogy magunkat gyötörjük, sebezzük, károsítjuk, olyan dolgokat csinálunk, amik nem jók nekünk se. Álmatlanságba gyötörjük magunkat, hajszoljuk magunkat sokszor olyan dolgokkal is, amik valahogyan becsvágyból valók, és így tovább… mindenki maga tudja. A dohányzók, akik valamilyen elképzelés alapján azt gondolják, hogy az a jó nekik, vagy akik túloznak valamit; ételt, italt, iszákosságot vagy bármi előfordul; ezt nem részletezzük.

Szeressük magunkat: „de jó, hogy vagy”! Akarjuk, hogy igazán jó legyen, Isten szándéka szerint, és a legjobb nekünk az, ha szeretetben élünk. Ha ez a szeretet-erő megvan bennünk, ez az akaratunk gyökerébe beleültetett képesség kivirágzik bennünk, akkor jó. Ha ez tölti el az egész lényünket és ez rendezi a gondolkozásunkat, viselkedésünket, ez a teremtő szeretet. Lassan rájöttem arra, hogy milyen fontos dolog, hogy ez meglegyen bennünk és köztünk, milyen végtelen bölcs és mennyire emberismerő a mi Urunk, Teremtőnk, hogy ezt kívánja tőlünk, hogy így éljünk egymás mellett, ezt az elfogadást és szeretetet hordozva. De jó, hogy vagy, vagyis akarom, hogy legyél, bontakozzál, meglegyen a létedhez ennivalód, ruhád, lakásod, a szükséges dolgok, a kultúrádhoz szükséges dolgok, hogy fejlődj, ne forradjanak beléd az adottságok… nagyon sokat jelent ez a teremtő szeretet.

És arra is rájöttem, hogy a leges legelső, amire szükségünk van ebben az életben, ez, mert a Jóisten úgy teremtette az édesanyákat, hogy belőlük a kicsi felé, még mielőtt megszületnek, már a szívükből, lényükből áradjon ez a „de jó, hogy vagy”. Nem a tiltakozás, nem a teherhordozás, hanem az áldott állapot, ez az anyai boldogság, hogy már itt vagy! Milyen jó, hogy nem vagyok egyedül, hogy te vagy. És azt mondják orvosok, pszichológusok, hozzáértők, hogy az élet első három éve milyen döntő ilyen szempontból, hogy ez a legnemesebb, legmagasabb rendű besugárzás valóban áradjon a gyermekeink felé, mert ha valakinek az életéből ez kimarad, akkor az egész életében ez hiányzik neki: a teremtő szeretet. És ha valaki nem kapja ezt meg, felnőtt korára is valahogy elárvul, elmagányosodik, úgy érzi, hogy ő nem kell már senkinek, mert nem tud használni, nem tud szolgálni senkinek, hogy ez teljesen elveheti az életkedvet, még öngyilkosságba is kísértheti ezen a ponton az embert a sátán. És vannak, akik engednek, mert úgy érzik, hogy ők már semmire sem jók, nem veszik észre, hogy Isten viszont akarta őket és állandóan mondja nekik „ne félj, ne csüggedj, jó hogy vagy, én tudom, azért adtam neked a léted, mert az nagyon jó, annak óriási, végtelen kilátásai vannak”. Ez a teremtő szeretet. Ezen alapszik aztán a további.

Nézzük meg a Szentírásból, a kinyilatkoztatásból a szeretetnek a további megmutatkozását Isten részéről, ahogy bemutatkozik. Persze párhuzamosan az Isten szeretetének megmutatkozásával vele szemben már ott van az az ember, akit ő megteremtett, és akiről ő látta, hogy jó. Szabad akarattal. Az az ember, aki viszont rosszul lát sokszor, és jónak gondol olyant, ami nem jó. És be is engedünk az életünkbe nem jó dolgokat, mint már az első embereket is így jellemzi a Szentírás: gyanakodtak Istenre, hogy eltiltja őket valamitől; hátha pont az teszi őket olyanná, mint az Isten. Így hallatlan sértés született az ember részéről Isten felé: nem hiszek neked, nem hiszem el, amit mondasz, hogy az a jó, amit te jónak mondasz; az a jó, amit én gondolok! És ezt a sugalmazást választja, a gonosz sugalmazását; fantasztikus, hogy az ember be tud venni ilyen égbekiáltó hazugságot: nem jó, amit a Teremtő jónak mondott.

Mi van akkor? Akkor az az egyetlen pillanat, amikor az ember ezt kimondja, elsötétíti a világot, a Paradicsomot mindjárt számkivetés helyévé változtatja. Mert a gyanakvással, ha nem hiszek, nem hiszem el, hogy Isten jó és jót akar, megszakad a kapcsolatunk; óriási változás következik be: lehetetlenné válik a szeretet ezen az alapon. Akkor az már valamilyen ellenségeskedés, legföljebb meghunyászkodás, reszketés az Isten előtt, bűntudat – és ez kiviszi az embert a Paradicsomból.

Itt jelentkezik a legnagyobb probléma Isten számára is velünk: kénytelen bennünk azt látni, ami nem jó. Káin megöli Ábelt, borzasztó rossz. És hogy egy emberen keresztül bejött a világba a bűn, és mennyi bűn minden téren! Istennek minden parancsát áthágja az ember; olyan ez, mint egy árvíz, amelyik visz. Mutatta a tévé egyszer az árvizet, hogy mennyi mindent visz az árvíz, tuskókat, tönköket, háztetőket, gerendákat, fuldoklókat, állatdögöket, mindent, ez az emberi világba betört rossz, bűn, ami mindnyájunkat belülről szomorít, sebez, bánt, nyugtalanít, és mennyi félelmet hoz a bűn, és mennyi kínt, meg a halál is. Óriási problémája Istennek velünk ez, a mi szabad akaratunkon keresztül beengedett rossz a világban.

És most mi lesz, aki szeretet maga, teremtő szeretet, akarja, hogy legyünk, és magát a létünket azért jónak tartja még most is, meg tudja különböztetni a létünktől a rosszat. Mit csinál? Itt a legcsodálatosabb az Isten szeretete: hogyan veszi fel a küzdelmet a betört rosszal? Hogyan nem pusztítja el magát az embert, hanem megkülönböztetve tőle a rosszat, a rosszal szemben veszi föl a harcot? Az embert felszólítja, hogy „térj meg, a te görbe utadból egyenesedj ki!”

Persze az emberek – ezt a Szentírás hozza érthetően, világosan – a maguk elképzelését tulajdonították aztán Istennek is, Káin is azt gondolja, hogy most már őt is megölheti bárki, és Isten gondjába veszi Káint, a gyilkost, jelet tesz rá, hogy ne bántsák. Aztán Szodoma és Gomorra: Ábrahám alkuszik Istennel és Isten enged. Tízig megy Ábrahám, „ha tíz igaz lesz, akkor megkegyelmezel?” Megkegyelmezek! S nem megy tovább. Ez megdöbbentő helye a Szentírásnak, mert Isten továbbment, mutatják a továbbiak, hogy egy igazért, az Úr Jézusért mindenkinek kész megkegyelmezni. Ábrahám nem merte kérni, nem mert tovább alkudni.

A továbbiakban megint ez az emberi látásmód türemkedik ki, mintha Isten megbánta volna, hogy embert teremtett a földre, és mintha el akarná törölni a vízözönnel az embert. Dehogy! Isten éppen azon munkálkodik, hogy bárkát készítsen, megmentse az embert, és ami menthető. És minél közelebb jön Isten hozzánk, annál világosabban ragyog benne az irgalom, a jóság, a megbocsátás, a fölszólítás, hogy térjetek meg, hagyjátok ott azt a szerencsétlen bűnt, nem érdemli meg, hogy sokat vele legyetek, szabaduljatok tőle! Ha az akarata az embernek egyenesbe jön, kiigazodik, már nincs is bűn, mert csak az akaratunkban van a bűn. Legfeljebb a következményei ott vannak, szenvedjük azokat. De térjetek meg és húzódnak hozzá a bűnösök és együtt eszik velük és mutatja nekik a szeretetét: de jó, hogy vagytok, ne féljetek!

A biztatás és a megbocsátás. Aki pedig nem tér meg, megmarad a sötét úton, megátalkodik, mint az ő nemzetében is. Ellene fordultak, legjobb akaratát félremagyarázták, fölszabadítani akarta őket a törvénynek a rettenetes igája alól, a szombatnak ez a hamis fölfogása alól, és így tovább. Borzasztó teher volt az ószövetségi népen a törvény, és nem vették észre, ragaszkodtak a törvényhez, amit nem is tudtak megtartani. És a törvény nevében ítélték halálra mint istenkáromlót.

Itt mutatkozott meg legvilágosabban, hogy nemcsak irgalmas Isten, nemcsak megbocsátó. Még a legelvakultabb ember esetében, aki igazságtalan, gonosz tud lenni, még ott sem megy át Isten gyűlöletbe, elutasításba, hanem elviseli, elvállalja az emberi életének a föláldozását. Az embersége halálán és keresztre feszítésén keresztül jelezve azt, hogy az ő szeretete minden rossznál nagyobb. A rossz méri az Isten szeretetének a nagyságát, de nem tudja megmérni, mert végtelen a szeretete, a rossz pedig nem végtelen.

Itt a megváltó szeretet megmutatkozása, a Szentírásnak legnagyobb része különböző helyzetekben, különböző oldalakról ezt mutatja meg. A bennünket oktató, fölkaroló, tanító, segítő, gyógyító, megbocsátó, irgalmas, önmagát feláldozó megváltó szeretetet mutatja meg, és ahogy Isten megtesz bennünket a teremtő szeretete munkatársaivá, úgy fölkér bennünket a megváltó szeretete munkatársainak is.

egy régi emlék

Ember aki tud az úgy van illető segít egy meg történt estről szeretnék elmondani jövők,

haza ép egyik dolgomat intézetem de volt röpke meg beszélés elnök asszonnyal az alapítvány,

ügybe hogy ünnepség tanév záró buli az volt bennem délután lenne az tanév záró ünnepség,

ez gondolatomba fel merült ép beszélgetünk közlik hogy tanév záró ünnepség főzéssel,

egyéb programokkal nem délután kezdünk ha nem reggel kezdjük e l most szombaton ,

tanév záró ünnepséget mert most szombaton délután fél5kor máshol kel legyen pedagógus,

Juditnak kisebbik lánya most nép tánca amire hivatalos az egész alapítvány így azért,

gondolták úgy az alapítvány tagok szülök hogy reggel kezdjük el majd most szombaton,

tanév záró bulit el mondom picsit igen elvagyok foglalva itthoni dolgokkal így nem,

igazán vagyok bent idén jó ha második alkalom hogy velük vagyok bulizok első ,

farsang volt rövid idő volt nagyon most úgy próbálom ütemezni meg próbálok legelején,

érkezni érezzék velük vagyok .hányszor halom vissza azt gondolják el hogy rövid időre,

be futok jé ritka ember van alapítvány életébe újból előkerült úgy van egész alapítvány,

,

tagok hiányolnak mert szeretnek engem mint kis főnöket ürülnek is valamikor meg,

,

látnak rövid időre akkor nagy öröm velük vagyok hányszor van kirándultak én meg,

itthon voltam fejükbe én voltam gondoltak-rám hiányzik kis főnök hol lehet mit,

csinál nem jött velünk erre kirándulási napra és mindig úgy jöttek haza hogy jó kedv,

és mesélik el nekem menyire tetszett nekik az kirándulás bizakodnak akkor hogy legközelebb,i

kiránduláson részt veszek időm nem igazán engedi .de most úgy mondták nekem legalább,

egy bulin vegyek részt ezért nagyon kérnek próbálok eleget kéréseknek időm engedi ,

tudja alapítvány is nincsen időm ere kis időt szánok velük legyek kicsit most lesz idő,

kicsit velük leszek bízom akkor elmesélem milyen velük bulizni fel eleveníteni dolgokat,

ami szép az alapítvány életébe érdemes velem tartani elmondom majd buli után milyen,

együtt bulizni az alapítvánnyal ,

 

sikerült meg állapodni hol legyen buli

Múlt hétvégén szombaton sikerült döntést hozni gyors telefonal meg beszélték szülök.

és pedagógus hogy jövő szombaton legyen ünnepi tanév záró buli az alapítványba ,de úgy,

gondoltuk hogy bulit a plébánia udvarba akarnák meg szervezni tanév záró bulit kicsi,

főzését és egyéb szab-idő programot szeretnék egy olyat Terveztünk amíg készül enni való,

az alapítvány ifjoncai kötél hozást egyéb programot szeretnék be ütemezni ezen tanév záró,

ünnepségen hétvégén amikor ép tisztáztuk dolgokat hol legyen buli úgy gondoltuk plébánia,

udvarba van is gond hogy ott van pálya ahol mi játszani szeretnék ott nem tudni mikor ,

szabad pálya így elkezdtünk le tisztázni jó e következő szombatra pálya érdeklődni kezdtem,

ezt csak vasárnap tudtam le tisztázni de ő se tudta hogy most dolga ott neki ifjoncaival,

dolga lehet jövő szombaton ott kért pár nap időtt meg beszélik közösen van nekik dolguk ott,

ez ép most szerda került döntésre hogy szabad lesz pálya tarthatjuk ott tanév záró buli,

át futott gondolatunkba tarthatjuk bulit a iskola udvarba vagy kint a vadászházba ha,

nem lenne szabad plébánia udvara hogy az közel iskola udvar ott legyen buli ,de ma végre,

sikerült értesítetek minket szabad plébánia udvara tarthatjuk ott bulit egy dolgot nekem is,

meg beszélni a egyik emberel aki vendég szokott lenni nálunk nyisson ki nekünk most szombat,

ki kaput hagy tartsuk bulit ez holnap meg beszélve .most hétfői foglalkozás egyebe ide év,

utolsó foglalkozása volt legközelebb szeptember elején foglalkozás itt addig lesz össze ,

jövetről is írva itt meg magamról fogok írni magunknak nyár folyamán egész nyáron várom,

önnőket napi hírekkel itt most hétfőn el látogatunk könyvtárba ot találkoztunk könyvtárossal,

meg beszéltük hogy kel viselkedni egyéb dolgokat beszéltük meg könyvtárba illő minden,

ifjonc találat magához könyvet Zoli autós könyv érdekelte nagyon mesét olvastunk kaptunk,

színezőt Juliska néni-hozta színeztünk egy jót Juliska néni ő már segítő lenni alapítvány ,

részén .beszélgetünk a könyvtárból jövet benéztünk az alapítvány elnök asszonyhoz .,

Hogy most hétfőt igen elvette időt könyvtár így egy könnyűt késztetünk el konyhába,

Mancika néninek Zoli segített hogy elkészüljön zsíros kenyér ami nagyon finomra sikerült,

el is fogyott összes ..rendet raktunk terembe most hétfői foglalkozást pedagógus Judit,

Mancika néni tartották foglalkozást ifjoncoknak délbe mentünk haza .

Hozzávalók:
1 szelet kenyér,
sertészsír,
hagyma,
só,
pirospaprika.

Elkészítés:
A kenyeret megkenem a zsírral, ráfektetem a vékonyra szeletelt és gyűrűire szedett hagymát, megsózom, majd megszórom pirospaprikával.

nincsen meg álapodás

Múlt hét szerdai foglalkozásozta nem sikerült meg állapodni ünnepséggel kapcsolatosan ,

mikor legyen tantávzáró ünnepség az alapítványba volt meg beszelés dolgokba velem,

hogy én is hivatalos vagyok úgy osztom időm picit legyen ere időm mert közbe,

,

ünnepség közbe amikor készül a enni való akkor fontos meg beszélni valónk van hírek,

szerint változás történik az alapítvány életébe és ezt dolgokat akkor tudjuk meg beszélni,

ha együtt lesz alapítvány tagok meg beszéljük amit kel én amikor volt pillant időm egyik,

nap össze futottam az alapítvány vezetőivel de nem sok idő volt meg tárgyaltunk egy,

röviden mondta nekem nagyon fontos együtt legyünk én is ott legyek ünnepségen mert,

változást kel meg beszélni az alapítványról amiről én mint kis főnök illő tudnom nagyon,,

fontos meg beszélni ez amit meg beszélni az alapítvány buliján olyan dolog ami olyan,

kuratóriumom és tagok és vezető az alapítvány kis főnök meg beszélik a változást az,

,

alapítvány életébe van igen nyomost-ja lelkünket az elnök asszony nekem ,ezt meg,

beszélni közösen az alapítvány tagokkal csak ünnepség keretben meg beszélni de idő pont,

múlt pénteken se tudták meg beszélni kevés szülővel tudott találkozni a pedagógus most,,

,

is ellet halasztva meg beszelés hátha telefon rövid meg beszelés szülőkel meg tudjuk mikor,

lesz lehet másnap meg lesz meg lesz idő pont jelezni fogom múlt pénteki napon ellátogatunk,

Judit tanárnő házába kipróbáltuk hangszereket ,kicsit nézelődtünk udvarukba .mesét olvastunk,

Mátyás Királyról igaszagosztó ember mindig volt Mátyás király meséje mindig meg ható,

volt emberek felé .felköszöntöttük Mancika nénit névnapja alkalmából .Erzsike kötényét,

meg varrtuk . Konyhában segített Mancika néninek Zoli ,Zsanett krumplis tészta elkészítésében,

ami nagyon finomra sikerült el is fogyott összes . el mosogatunk rendet raktunk terembe ,

múlt pénteki foglalkozást pedagógus Judit, Mancika néni tartották foglalkozást ifjoncoknak ,

délbe mentünk haza

HOZZÁVALÓK

1 kg krumpli

25 dkg tészta

1 fej vöröshagyma (nagyobb)

1 kanál zsír vagy 2 ek olaj

2 kk pirospaprika

bors

csemegeuborka

A hagymát kockára vágva világosra pirítom a zsíron, hozzáteszem a pirospaprikát, a kockára vágott krumplit, felöntöm annyi vízzel, hogy ellepje, ízesítem sóval, borssal és főzöm.

Amikor már puha, összetöröm krumplitörővel, de úgy, hogy darabok maradjanak azért benne, ne legyen teljesen pépes.

Közben kifőzöm a tésztát, de nem teljesen puhára, hogy a krumpli szaftjából még tudjon beszívni nedvességet, vagyis

finom ízeket.

A tésztát a tört krumplihoz keverem, és lefedve hagyom állni fél óráig. Tálaláskor a tányéron még megszórom borssal. A savanyú uborka kötelező hozzá.

figyelmes meg halgatás

Tanárként, igehirdetőként magam is megtapasztalom azt, amit – úgy látszik – Jézus is gyakran átélt, ti. hogy mi, emberek, nem tudunk egymásra igazán odafigyelni. Bár a tanítás tartalma ugyanaz, mégis nem mindegy, hogy milyen lélekkel hallgatják.

Van, aki eleve bizalmatlanul áll ahhoz, amit mondani fogok. Figyeli ugyan a tanítást, de előítélettel van személyemmel és paptanári mivoltommal szemben. Bizonnyal talál kivetnivalókat stílusommal és az elmondottakkal kapcsolatban. Ez aggodalommal, szorongással tölt el engem.

Van, aki úgy ül be az órámra, hogy nem vár semmit. Az ilyen ember hátradől, behunyja a szemét, s várja, hogy mihamarabb vége legyen az előadásnak vagy prédikációnak. Ez a magatartás a leginkább romboló a társaikra nézve, és engem teljesen lebénít: képtelen vagyok elmondani, amit tudok, és amit elterveztem.

Olyannal is találkozom, aki lelkesen figyel, legszívesebben megtapsolná beszédemet, feldobódva, ragyogó szemekkel távozik a templomból vagy a tanteremből, ám néhány nap múlva arra sem emlékszik, hogy miről volt szó, sőt ha másokkal sétál az utcán, meg sem akar megismerni. Ez a magatartás inkább csak elszomorít.

Mégis mindig akad, akit nagyon elgondolkoztatnak szavaim, továbbgondolja az előadást, hozzáolvas és a maga tapasztalataival is kiegészíti a hallottakat. Amikor ilyennel találkozom, lelkes leszek, értékesnek élem meg magamat és munkámat. Az ilyen hallgató azt is kihallja a prédikációmból, az előadásomból, amit nem is sikerült megfogalmaznom, hiszen nem csak a szavak szintjén találkoztunk. Mindez valóban beépül életébe, az összefüggések erejében új fölismerései születnek, s így a tanítás magja sokszoros termést hoz életében.

Bizony így vagyok ezzel én magam is: nagy odafigyeléssel, nyitott lélekkel szabad csak mások szavát hallgatnom, hogy képes legyen kimondani, amit akar; hogy megértsem, amit ki sem tudott fejezni, és üzenete valóban gyökeret eresszen bennem, sokszoros termést hozva életemben!

Gyakorlat:

1. Nagyon fontos, hogy szívemmel és egész lényemmel hallgassam meg a másikat, hogy így megtapasztalhassa, hogy fontos számomra ő is és az is, amit mondani akar.

2. Egyes szavakon vagy eseményeken nem szabad fennakadnom. Ezeken túl kell lépnem, hogy igazán megérthessem, amit szavakban ki sem tud fejezni, s mégis meg akar osztani velem.

3. Túl kell lépni a passzív meghallgatáson: legyünk aktív résztvevői a beszélgetésnek!

még mindig nincsen meg álapodázás

Amikor volt 2alaptvány taggal megbeszélésem mikor lesz ünnepség az alapítványba mondták,

hogy hét közepe fele meg tudják majd beszélni az alapítvány szülőkel hogy mikor legyen ,

,

ünnepség de majd jelezni fognak ha sikerült meg tudni mikor lesz .aki követi az alapítvány,

bejegyzést észre lehetett venni hogy kicsi változás történt nálunk egyenlőre foglalkozási,

heteket ami meg maradt nyár szünetig pedagógus Judit ,Mancika néni fogják tartani mert,

pedagógus Marika néninek sok dolga otthon így ők vállalták el hogy meg tartják foglalkozás,

az ifjoncoknak .de volt meg beszélésem az elnökkel közli hogy amikor lesz buli és együtt,

leszünk egy kicsit igen csak meg kel beszélni dolgokat mert nyári szünet végén hírek ,

,

szerint változás történik az alapítvány életébe elvileg aki segítő nálunk heti 1alkalomal ,

volt bent foglalkozásokon ő is segít majd szeptembertől foglalkozásokon nálunk egyéb,

változás lesz az alapítványnál egyenlőre nem tudok semmit sajnos mert idő nem engedte,

úgy volt most szerda ami elmúlt úgy volt lehet sikerül le tisztázni dolgokat mikor buli,

de hogy kevés szülőkel találkozott pedagógus így nem tudták meg beszélni ami kelt sikerül,

időbe be számolni önöknek ép volt meg beszélésem hogy nyári szünetig nem sok van ,

foglalkozásig jövő hét szerda és elkezdődik nyári szünet az alapítványba így foglalkozás,

szünetelni fog szeptemberig magamról fogok írni nyár ideje alatt megy tovább napló és,

nem lesznek szünetek inden nap várom új hírekkel olvasókat itt ép beszélgetem az elnök,

asszonnyal ő már nagyon szeretne találkozni velünk nagyon fontos meg beszélni van felénk,

meg várja mikor lesz buli és meg egybe idő pont se le tisztázni mikor lesz ha meg tudom,

időbe jelezni fogom . Időm nagyon kevés nekem is így pontozó egész évbe nem sikerült,

vissza vezetni nem időm ere de ha úgy lesz hogy meg tárgyalom pedagógusokkal kel,

pontozó akkor ősszel amikor indul tanítás lesz pontozó is kelni fog azt mondják nekem.,

Héten szerdán beszélték volna meg foglalkozás elején dolgokat kevés szülővel találkozót,

,

pedagógus Judit így nem tudták meg beszélni . kimentünk templom kertbe bújócskázni ,

labdáztunk behozták varró gépet varrtunk is be kapcsoltuk számítógépet játszottunk ,Fecó,

később jött foglalkozásra mert vérvételen volt Dávidéktól kaptunk borsót Lenke ki fejte,

konyhában segített Zoli Zsanett borsó főzelék elkészítésben ami nagyon finomra sikerült el is ,

fogyott összes Zoli fűszerezte Zsanett tálaltat Lackó mosogatót délbe mentünk haza .

A borsót az olajon megpároljuk, rászórjuk a finomra vágott petrezselymet és sóval ízesítjük.

  1. Lehintjük liszttel és pirospaprikával, összeforgatjuk, majd felöntjük tejjel (körülbelüli mennyiséget adtam meg hozzá, attól függően, ki mennyire hígan vagy sűrűn szereti). Néha megkeverve, pár perc alatt összemelegítjük.

füge fán

ZAKEUS vámos volt, és apró termetű.

Szerencsétlen párosítás. Ha valaki „vámos”, vagyis, enyhén szólva, nem minden eljárásában tökéletesen feddhetetlen, vagy olyan foglalkozása van, amihez a közvéleményben – joggal, nem joggal – bizonyos megvetés tapad; egyszóval, ha valaki „bűnös ember” (mint Zakeus mondja rövidesen magáról), akkor legyen hozzá kellő ereje, izma, ökle, kellő testi fölénye a többiekkel szemben, akik igazában lenézik, de mert erősebb náluk, úgy tesznek, mintha tisztelnék. Vagy legyen legalább kellő hatalma, mozgósítható szolgákkal, poroszlókkal, pecérekkel, és mindennek birtokában kellő föllépése: olyan kihívó és fennhéjázó, hogy nem mernek se pisszenni a jelenlétében, se pusmogni a háta mögött.

Ez a Zakeus azonban „alacsony termetű volt”; és hiába volt gazdag, hiába volt „feje a vámosoknak”: amikor meghallotta a Jerikóba bevonuló tömeg zsibongását és kijött a házából és megállt az út mentén, „mert szívesen látta volna Jézust szemtől szembe”, azért még senki sem csinált helyet neki, hogy láthasson, és semmiféle ügybuzgó hang nem emelkedett, hogy így kiáltson: „félre, félre, tágítsatok innét, nem látjátok, hogy a gazdag Zakeus közeledik, az erős és hatalmas Zakeus, aki látni akarja szemtől szembe Jézust!” Ezzel az aprócska emberrel, ezzel a kíváncsi törpével nem törődött senki. Ügyet se vetettek rá. Illetve nyilván akadtak, akik mégis vetettek rá némi ügyet. Nézzétek, a gazdag Zakeus, az inci-finci nábob! Azzal bizonyára jól oldalba bökték a tolongásban, ráhágtak a lábára, bosszúból, amiért gazdag és vámos és ráadásul apró termetű; addig taszigálták, csak mintha véletlenül tennék ebben a tülekedésben, míg egészen ki nem szorították az út legszélére, s onnan is tovább, az árokba. Onnét aztán még kevésbé láthatta szemtől szembe Jézust.

Senki nem tudósít róla, miért akarta minden áron Jézust látni. Talán nem is tudta senki; ezt elfelejtették megkérdezni tőle. Valószínű, hogy ha megkérdezik, Zakeus maga sem tudott volna válaszolni. Esetleg úgy felelt volna, mint a gyerek, ha faggatják: csak. És ezzel az együgyű felelettel Zakeus mégis a lehető legbölcsebben felelt volna.

Mert miért jut eszébe hirtelen egy vámosnak, hogy szemtől szembe lássa Jézust? Miért szalad ki hirtelen a házából, hagyja ott egy teljességgel érthetetlen pillanatban az üzletét, a vagyonát, a kincseskamráját, a terített asztalát? Valami azt mondja benne: okvetlenül látnom kell. Nem csak messziről, mint egy fölvonuláson, vagy egy színházban. Szemtől szembe kell látnom. Nem vagyok méltó rá, hogy a hajlékomba jöjjön, ilyen esztelen vakmerőséget álmodni sem mernék, de ami a látását illeti: látnom kell, lehetetlen, hogy ne lássam, egész életem azon függ, hogy lássam. Szemtől szembe. Hogy belenézzen a szemembe, és én az övébe. Ajtót-ablakot tárva-nyitva hagytam; lehet, hogy közben kirámolják a házamat, kirabolják a kamrámat, mindenemből kifosztanak. Mindegy. Az a fontos, hogy szemtől szembe lássam.

De hiába ágaskodott, „a tömeg miatt nem láthatta”. Néha mintha csak azért volna Jézus körül ez a „tömeg”, hogy ne láthassák tőle Jézust azok, akik szemtől szembe látni akarják. A „tömeget” látják; a „tömeg” eltakarja előlük Jézust: Zakeus áll az árokparton, és sem Jézust nem látja, sem azokat, akik ott vannak egészen közel hozzá, olyan közel, hogy lépésüket önkéntelenül az ő lépéséhez igazítják. Ezeket egyelőre nem látni. Csak azokat, akik önhitten és magabiztosan vonulnak, büszkén és vállasan, időnkint oldalt pillantva, az ilyen árokszélen rekedt aprócska Zakeusok felé, gúnyosan és fölényesen, amiért ezek a Zakeus-fajták csak az árokparton szoronganak, amiért nem nőttek elég nagyra, akkorára mint ők, s amiért aprócska Zakeus létükre mégis látni akarják Jézust. Ráadásul szemtől szembe.

Jézus vonul a pusztában, Jézus vonul Galileában, Szamáriában, a Jordán pártján, egyik Jerikóból a másikba, a világ végezetéig, és körülötte a „tömegben”, a tömeg legkülső gyűrűjében változatlanul, Jerikóból Jerikóba ott vonul mind a világ végezetéig ez az élő elutasítás, a kevélységnek, az erénygőgnek ez az élősövénye, ez a tüskéivel kifelé fordult élő kerítés, ez az élő fal, amelytől nem látni Jézust.

Azt mondják, ha nem szóval, akkor a szemükkel, a járásukkal, a válluk mozgásával, az ajkuk biggyesztésével: „Bűnös vagy, Zakeus, maradj a helyeden, ne tolakodjál előre, a mi utunkra, a mi soraink közé. Sose furakodjál te, gyarló vámos, az igazak seregébe. Sose akard te szemtől szembe látni az Urat. Nem vagy méltó a látására; ha jól meggondoljuk, még a mi látásunkra sem vagy méltó. Húzd meg magad, te szégyentelen kis Zakeus. Miféle szemtelenség dolgozik benned, hogy azt képzeled, ilyen könnyű az út a magadfajtáknak az Úrhoz? Nem, barátocskám! először a mi saruszíjunkat kell megoldanod, a mi lábunkat megmosnod. Egyelőre azonban nem érünk rá megengedni neked, hogy megoldd a sarunk szíját és lemosd a lábunkról a port. Előbb azt is ki kell érdemelned, Zakeus. Addig várj a sorodra, lehetőleg minél távolabb innét”.

Zakeus azonban olyan rettenetes erős szomjúsággal kívánta szemtől szembe látni Jézust, hogy elengedte füle mellett azoknak a szálfanagy igazaknak az intelmét, akiktől nem láthatta Jézust. Esztelen kívánkozásában elfeledkezett róla, milyen nevetséges, amikor egy ilyen kis törpe szaladni kezd; nem is szalad, hanem inkább gurul, akkora port verve maga körül, hogy a szálfanagy igazak botránkozva húzzák ki magukat még félelmesebben szálfanagyra – és olyan sebesen, mint a labda, melyet egy kéz ellenállhatatlan erővel elhajít egy távoli, biztos cél felé. Szóval mindenről elfeledkezett, kivéve Jézust, és azt, hogy szemtől szembe lássa Őt, és kivéve azt a fügefát az út szélén, a fordulóban. Futott mint a nyúl, aztán kúszott mint a majom, és egyszer csak fönt volt a fügefán. „Hogy láthassa, mert arra kellett elmennie.”

És már jött is, már oda is ért, már föl is tekintett; és föltekintettek a többiek is. A legszélsők fölháborodva Zakeus pimaszságán; a belsőbbek elnéző mosollyal; a legbelsők, akik közvetlen közel voltak Hozzá, szeretettel. Zakeus pedig ült a fügefa tetején és nézte Jézust, szemtől szembe.

Nézték egymást, szemtől szembe, csöndben. Akkor Jézus így szólt: „Zakeus, szállj le hamar, ma a te házadban kell megszállnom.”

Zakeus pedig „sietve leszállt és boldogan fogadta”.

számadás életről

Ez idő tájt fogamzott meg elmémben az erkölcsi tökély elérésének merész és nagyralátó terve. Úgy kívántam élni, hogy ne vétsek soha, s legyőzzem a természeti hajlam, szokás és társaság kísértéseit. Mivel tudtam, vagy legalább azt hittem: tudom, mi jó s mi rossz, elgondolkodtam, miért is ne cselekedhetném mindig az egyiket, s miért ne kerülhetném el a másikat messzi. Azonban hamarosan látnom kellett, hogy nagy fába vágtam a fejszémet. Míg minden igyekezetemmel egyik hibámat tartottam szemmel, észrevétlen becsusszant a másik; a szokás rajtaütött a figyelmetlenségen; a hajlandóság néha erősebbnek bizonyult a meggondolásnál. Végül megbizonyosodtam afelől, hogy magammal kötött elvi megállapodásom, mely szerint az erkölcsösség egybevág legszemélyesebb érdekeimmel, nem elegendő ballépéseim megakadályozására; megcsontosodott rossz szokásokat kell letörnöm, majd jókat megszereznem és elplántálnom, mielőtt viselkedésem egyenletes helyességében megbízhatnék. E célból a következő módszert dolgoztam ki.

Az erényeknek olvasmányaim során elém került listáit hol szűkebbnek, hol bővebbnek találtam, aszerint, hogy a különbféle szerzők több vagy kevesebb eszmét sűrítettek egy-egy erény címszavába. Mértékletességen például némelyek csupán az evésivás mértékletességét értették, mások kiterjesztették egyéb élvezet, étvágy, hajlam, testi avagy lelki szenvedély, sőt a kapzsiság és nagyralátás megzabolázására is. Jómagam a betekinthetőség okáért úgy határoztam, hogy inkább több címszót alkalmazok, s kevesebb eszmét sűrítek egy-egybe, mintsem kevesebb címszót zsúfolt tartalommal; ilyenformán tizenhárom erény címszavába gyűjtöttem mindazt, amit magam elé mint szükségest vagy kívánatost tűztem, majd minden címszóhoz mellékeltem egy-egy rövid utasítást az erény mibenlétéről.

Az erények címszavai s a hozzá fűzött utasítások így hangzottak:

  1. MÉRTÉKLETESSÉGNe egyél a tunyulásig, ne igyál a részegségig.
  2. CSÖNDCsak úgy szólj, ha a magad vagy a mások javát szolgálod; kerüld a fecsegést.
  3. RENDLegyen meg minden holmid helye; legyen meg minden tevékenységed ideje.
  4. HATÁROZOTTSÁGHatározz, mit kell tenned; hiánytalanul tedd meg, amit elhatároztál.
  5. TAKARÉKOSSÁGCsak úgy költekezz, ha a mások vagy a magad javát szolgálod; ne pocsékolj.
  6. SZORGALOMNe veszíts időt; hasznos dolgon munkálkodj mindig; mellőzz minden fölös tevékenységet.
  7. ŐSZINTESÉGBántó módon senkit félre ne vezess; jámboran s méltányosan gondolkodj, s ha szólsz, ekképpen szóljál.
  8. IGAZSÁGSenkit igaztalanul meg ne sérts; iránta való kötelességed el ne mulaszd.
  9. MÉRSÉKLETKerüld á végleteket; de légy türelmes a legvégső határig azok iránt, akik megsértenek.
  10. TISZTASÁGNe tűrd sem tested, sem ruhád, sem környezeted tisztátalanságát.
  11. NYUGALOMÁllj ellent az apró bosszúságnak; a hétköznapi és elkerülhetetlen hibák ne zavarjanak.
  12. MAKULÁTLANSÁGRitkán élj a kéjjel: céljának egészségedet vagy a nemzést tekintsd; csömörig, erőd fogytáig, mások vagy a magad békéjének, jóhírének rovására ne űzd.
  13. ALÁZATKövesd Jézust és Szókratészt.

Lévén szándékom mindezen erényekből életmódot formálni, úgy véltem, nem volna tanácsos, ha figyelmemet egyszerre osztom meg valamennyi között, hanem egyenként építem őket életembe; s mikor az egyik már véremmé vált, akkor térek a másikra, és így haladok tovább, míg végére nem járok mind a tizenháromnak. Minthogy pedig némely erények előbbi elsajátítása könnyítheti dolgomat a továbbiakban, e célszerűségi sorrend szem előtt tartásával formuláztam meg az erények lajstromát. Elsőül állítottam a Mértékletesség-et, mert az elmében hűvös tisztaságot teremt, mely olyfontos, ha résen kell állnunk megcsontosodott szokásaink szüntelen vonzása és az örökös kísértések ellenében. Emez erény teljes birtokában könnyebb megfelelni a Csönd parancsolatának. Vágyam az volt, hogy tudásom is gyarapodjék, míg erényeimet öregbítem, és meggondolván, hogy a beszélgetések során több tudományra tehet szert az ember a füle, mint a nyelve útján: igyekeztem tehát letenni a fecsegés, szójátékfaragás, tréfálózás szokásáról, mely csak a semmirevaló társaság előtt kedves, épp ezért az erények sorában második helyre a Csönd-et tűztem. Ettől s a soron következő Rend-től reméltem, hogy több időt biztosítanak mind erénytervezetem valóra váltásához, mind tanulmányaimhoz. Ha pedig a Határozottság egyszer véremmé válik, megerősíti majd akaratomat a további erények birtokba vételéhez; Takarékosság és Szorgalom megszabadít megmaradt adósságaimtól, majd jóléthez és anyagi függetlenséghez segítvén megkönnyíti az őszinteség és Igazság gyakorlását, etc., etc. Majd eszembe vettem, hogy Püthagorasznak az Arany Versek-ben adott tanácsához híven önvizsgálat volna szükséges naponként; ehhez pedig a következő rendszert dolgoztam ki.

Kötöttem egy kis könyvet, melyben minden erénynek külön lapot nyitottam. A lapokra hét-hét hosszanti vonalat húztam vörös tintával, egy-egy hasábot tehát a hét minden napjának. Majd tizenhárom vörös vonalat húztam, megjelölvén mindeniket egy-egy erény kezdőbetűjével. E keresztvonal mentén, a hét megfelelő napjánál kis fekete ponttal jelölhettem, milyen hibát találtam a napi önvizsgálat során.

Egy lap képe:

búcsú

Gyakran megéljük, hogy valaki a házból elmegy, elutazik valahová. Önkéntelenül az érdekel bennünket, hova megy. Mert ez a világ ugye annyira meghatározott, annyira pontosan valahol, valami van, hogy közvetlen követhetjük azt az utat, amit az illető megtesz, és el is mehetnénk utána, hogy mi is ott legyünk, ahol ő van.

Egy kivétel van, ha valaki aztán egészen elhagyja ezt az érzékelhető valóságvilágot. Mert innen ki is lehet menni, az egészből, a teremtett valóságból kilépni, elmenni. Ezt a lépést titok veszi körül. Ezt nem lehet kitapasztalni, hogy utánamegyünk és megnézzük, hova ment – és visszajövünk.

Mikor az Úr Jézus búcsúzik az apostolaitól, akkor kitűnik, hogy Ő egészen másképp van ebből a szempontból. Mert Ő most csak visszamegy oda, ahonnan jött. Az egyetlen kivétel köztünk, aki mielőtt jött volna, vagy itt lett volna köztünk, már volt, már van. És úgy lépett ide közénk, úgy öltözött ennek a teremtett világnak a szövetébe, a mi emberi természetünkbe, hogy előtte létezett, és most ezzel együtt megy csak vissza oda, ahonnan ide belépett.

Az apostolok számára ez a pillanat rendkívül fontos volt. Az Úr Jézus számára persze a mennybemenetel már a föltámadásával megtörtént, ezt a két mozzanatot nem lehet kettéválasztani. De úgy intézte az Úr Jézus, hogy az apostoloknak ezt 40 napon keresztül kibontsa. Ez pedig, amelyet leír Lukács, az a nap, amelyen az Úr Jézus érzékelhetővé tette előttük azt, hogy Ő most innen elmegy, átmegy. Az apostolok, tanítványok számára ez döntő, nagy élmény volt.

Gondoljuk el, hogy minek jutottak ők birtokába azzal, hogy Jézussal megismerkedtek, a közelébe kerültek! Mi tárult föl előttük, mi született meg bennük, a lelkükben! Az egész emberiségben egyedül állnak ezzel az ismerettel, ezzel a tudással, látással! Mi forrhat bennünk most, amikor Jézus ezt a napot elhozta számukra? Micsoda robbanásig feszült világ az ő belső világuk!

Olyan természetes, hogy Isten szava ma az ő kérdésükkel kezdődik: hát most mi lesz? Ők úgy vannak itt, mint aki valami nagy fölfedezés birtokába jutott – egyedüliként az emberek között. Fontos számukra, hogy mi legyen a következő lépés, mert még kavarog bennük minden fölismerés, minden élmény Jézussal kapcsolatban. A régi és az új, Izrael országa és Jézus országa, a mennyek országa. S így kérdezik, hogy most mi legyen.

Ez volt a mennybemenetel pillanata a tanítványoknak, és ez Jézus minden tanítványának, minden keresztény nemzedéknek az életében is ott van. Mi is telve vagyunk Jézus megismerésével. Mi is hordozunk valamit magunkban, amit milliárd ember nem ismer, és nem hord magában. Egyikünkben fényesebben, másikunkban még kavargóan ott vannak ezek a nagy tudományok, ezek a nagy fölismerések Jézussal kapcsolatban.

Ez az ünnep kell ahhoz, hogy tisztuljon, ami bennünk van: a hitünk, reményünk, szeretetünk.

Jézus számára mit jelent a mennybemenetel? Az Ő számára, aki jött ide és fölöltötte az emberi természetünket isteni létező, isteni személy létére? És nem csak fölöltötte a Boldogságos Szűztől és ezzel közénk lépett, édesanyja lett, rokonai lettek, testvérei lettünk mindnyájan, akik az emberi természetet hordozzuk. Ő is hordozta ezt: ebben az emberi természetben járt körül jót cselekedve, így dolgozott, működött közöttünk, fölismerte a helyzetet, hogyan is áll velünk a dolog.

Emberi természete miatt minden teher is ránehezedett, ami az emberi természettel együtt jár. A rovott múltúság, a büntetett előéletűség, mindaz a megterheltség, ami ránehezedik az emberi természetre az Atyával szemben. Ezt a bemocskoltságot Ő mind érezte, és hatalmas tettével megtisztította az emberi természetet. Olyat tett, aminek következtében egész más lett az emberi természet Isten előtt: megváltott lett.

Jézus ezt az emberi természetet megtisztította, ezzel az emberi természettel a birtokában támadt föl, törte át a halállal lezárt utat – és a Szentháromság életébe átkerült az emberségével is. Jézus számára ez hallatlan nagy diadal. Az emberi természetet támadó láthatatlan hatalmasságok legyőzését jelentette ez. És azt is, hogy végérvényesen birtokában van az emberi természet dicsőségesen, megtisztulva, ragyogón, számunkra elmondhatatlanul, megközelíthetetlenül szépen, nagyszerűen. Jelentette azt, hogy az emberiség fejeként, igazi királyaként átveszi a hatalmat minden fölött: mint ember az egész teremtett világ fölött.

Ezt jelenti Jézus számára a mennybemenetel: új létmódot vesz föl, új kapcsolatba lép a világgal, a Szentlélekben van jelen a világ számára. Új jelenlétet ölt: a Szentlélekben való jelenlétet.

Innen adódik, hogy mit jelent a mennybemenetel a mi számunkra. Azt jelenti, hogy nekünk Jézus a Szentlélekben jelen van. Az apostolok föltették a kérdést: most mi lesz. Erre a kérdésre a mi számunkra is mindig az a felelet: maradjatok a városban, öltözzetek föl ebbe a Szentlélekbe; az én szentlelkes jelenlétemet vegyétek át.

Tulajdonképpen nem is volna szabad kereszténynek még működni, beszélni, papnak elfoglalni a helyét, mielőtt a Szentlélekben meg nem keresztelkedik, át nem hatja az a tűz, amit Úr Jézus hordozott magában. Azért van az a sok kalamajka, összevisszaság, mert éretlen, Szentlélekben meg nem újult emberek tesznek-vesznek, keverik a dolgokat. De Isten még őket is fölhasználja.

Talán tisztulni fog ilyen szempontból az egyház élete. Talán eljön majd az idő, mikor a fölszenteléshez követelmény lesz, hogy addig legyen a csöndben, addig imádkozzon, ameddig nem öltözik föl Szentlélekbe. Akkor majd mehet, akkor egy napja is több eredményt fog hozni, mint egy egész zűrzavaros élet.

Mindnyájunk számára ez az első számú teendő: a Szentlélekbe öltözködés. És tudni azt, hogy nem mi vagyunk a fej, a vezér. Nem a tanítványok dolga az idők és időpontok meghatározása. Tudni, hogy van vezérünk, királyunk, fejünk; a mi dolgunk csak a fejhöz igazodni, a Szentlélek hatását fölfogni minden nap, minden imánkban. Így kezdjük az imádságot, lecsendesedve, fölfogva: Te mit mondasz, Jézusom, Szentlelked által nekem?

Ezért döntő ez a mai ünnep, mert az egyetlen nap, amikor az igazi programot mindnyájan megkapjuk az Úr Jézus szájából.

És valahogy minden nap lejátszódik ez a mennybemenetel. Az Oltáriszentség titkában minden nap szemünk előtt van, hogy Jézus fölemelkedik, és felhő takarja el, az a kis kenyérszín, és új kapcsolatba lépünk Vele és egyesülhetünk a szentáldozásban ezzel a Jézussal. És akkor Ő velünk, általunk működhet egész nap, erőbe öltöztet bennünket mindennap.

Legyen hát ez a nap számunkra egy ilyen erőbe öltözés, hogy mi is, mint az apostolok igen nagy örömmel menjünk haza innen. És éljünk és énekeljünk, és mondjuk azt az alleluját. Mert az apostolok ezt fölfogták. Ha ők búcsúztak volna az Úr Jézustól, akkor szomorúan kellett volna hazamenniük, hogy elvált tőlük. De fölfogták, hogy ez az elkülönülés nem olyan búcsúzás, mint itt szoktunk búcsúzni a földön, hanem olyan, hogy még inkább a mienk, az övék lett, mint addig.