fele baráti szeretet

Ma elmélkedésünket felebaráti szeretetről fogunk át elmélkedni van olyan életünkbe hogy,

segíteni kel egymáson rászorulunk egymás segítségére anélkül ha olyan helyzet akor,

nagyon nehezen de el tudja végezni dolgokat de úgy van kel segíteni neki valamibe,

igen is menjünk neki felebaráti szeretetből felé segítsünk neki ha úgy kéri segítségét nyújtunk,

neki de segítséget kér tüllünk mi szeretetből hajunk felé és segítsünk rajta mi aki naponta ,

gyakorijuk és tanuljuk evangélium szerint élünk most ma felebaráti szeretet kel át élni,.

egymásközt úgy és kel naponta gyakorolni kel egymásközt hogy segít6ünk egymáson,

úgy tudunk minden ember társunk úgy mondva felebarátom lehet az életbe úgy mondva ,

ember nem válogathatja meg az életbe hogy kit akar szeretni hanem minden ember társukat kel ,

szeretni úgy van életbe akkor segítünk rajta ha kéri felebarátja segítséget én elmerem mondom,

magamról hogy én igen csak naponta át élem felebaráti szeretet minden ember társam felé

én időmet nem sajnálva fel áldozva oda megyek ahova kérik segítségemet ők aki úgy monda ,

felebaráti szeretet át éljük naponta egymásra vagyunk utalva éljük szeretetből vagyunk ,

egymáson segítsünk rajta .hány olyan valaki van úgy gondolná hogy ő minek segítsek,

rajta ő nem fogja viszonyozni ez nem felebaráti szeret ez nekünk szeretetből kel,

egymás iránt leni segítettünk kel egymáson így teszünk oda megyünk máson,

segítettünk az már jó cseledet másik ember társunkon van olyan gondolat biztos ,

hogy mondunk valamit mondunk idegességből és rádöbbennünk később ő is,

felebarátom és szeret ő is engem nekem csak jobban kéne gyakorolni felebaráti,

szeret egymásközt akkor rá döbbenünk ő is felebarátom nekem .

Teréz anya imája

Az emberek esztelenek, következetlenek és magukba fordulnak,
mégis szeresd őket!
Ha jót teszel, megvádolnak,
hogy önzés és hátsó gondolat vezérli cselekedeteidet,
mégis tégy jót!
Ha sikeres vagy,
hamis barátokat és igazi ellenségeket szerzel,
mégis érj célt!
A jó, amit ma teszel,
holnap már feledésbe megy,
mégis tedd a jót!
A becsületesség s őszinteség sebezhetővé tesz,
mégis légy becsületes és nyílt!
Amit évek alatt felépítesz,
lerombolhatják egy nap alatt,
mégis építs!
Az embereknek szükségük van segítségedre,
de ha segítesz, támadás érhet,
mégis segíts!
A legjobbat add a világnak, amid csak van,
s ha verést kapsz cserébe,
mégis a legjobbat add a világnak, amid csak van!

meg szokás

Hány olyan ember van világon meg szokásból él mindent azt akarja követni nagyon,

jó úgy gondolja ha meg szokásból csinál valamit pedig sok mindent nem lehet meg ,

szokásból tenni lehet hogy azzal több bajt csinálok ember társaimnak hány olyan van,

ő úgy tanult valamit vezetni legyen 4kerkő vagy kerékpár úgy gondolja magába ő nagy,

merés világba meg tanul vázra fel ül mint nagyok úgy megy úton tovább ő azt gondolja ,

így jó mert meg szokta régen vagy Valakitől látta ezt követni pléd át látta követni akrja vagy,

úgy meg úton 4kerkővel mondjuk megy olyan meg szokatlanul meg ami nekünk nem meg szokott,

de neki így szokta meg de ez nagyon rossz dolog ilyen dolgot meg szokásból 4kerekűt vezetni,

ember úgy menjen úton-ami velemivel társamnak nem okozok olyan bajt amivel nem ártok ,

ember társamnak ezért úgy mondva ha közlekedünk vagy járjuk utunkat nem lehet meg szokás,

alapján-élni követni az csak rossz hoz vezet bajt okozhatunk ezzel ha így teszünk valamit ,

járjuk, utat azt nem lehet meg szokás képen alapozni dolgokat ott úgy kel menni ahogy ,

meg van írva ki szokott vagánykodni 1kézel tenni valamit ez rossz olyan helyen másnak,

bajt okozok azért nem lehet így tenni írtam1kézel az baj vége. mondjuk hány olyan ember világon,

aki úgy gondolja jót pihenne így meg tesz mindet én hogy jártam én nekem csöngés kelés ,és ,

ki nyomom tudom menni kel valahova ellenkező történt képzeljék kerestek pont akkor amikor,

ébredtem fel délutáni pihenőből akkor kerestek én felvenni de én kinyomtam úgy gondolom azal,

,

fel vetem de később rá jöttem kinyomtam őt véletlenül lehet e olyan m eg szokás képen tenni ,

dolgokat .szokták mondni hogy ember soha ne éljen úgy és ne tegyen szemit meg szokás,

képen tenni az lehet baj vége úgy teszünk-meg szokás képen cselekszünk úgy tegye-ük dolgokat ,

ahogy kérik tei kel ne meg szokásból

szenvedésnek van értelme

Most inkább csak sorolgatni kezdjük, gyűjtögetni, mint afféle leltározásnál.

Gondoljunk itt az időjárás okozta szenvedésekre, a természeti katasztrófákra, egyáltalában védtelenségünkre, kiszolgáltatottságunkra a természeti erőkkel szemben, amelyeket több-kevesebb sikerrel megzabolázunk.

Ide tartoznak testbe zártságunk és időbe zártságunk megélése. Persze, sokan nem is tartják ezt szenvedésnek, mások meg nagyon is szenvedik. Szeretnének repülni, egyszerre több helyen lenni, nem félni az idő múlásától, múltat és jövőt átélni stb.

Mivel az anyag elhasználódik, elromlik, felbomlik, ebből következnek: betegség, öregség, halál stb.

Aztán itt vannak a legpozitívebb szenvedések: az ember fejlődéséhez, kapaszkodásához szükséges erőbefektetések. Természetesen ezt egyesek örömmel élik át, mások szenvedik is. Ne felejtsük: embernek nem születünk, emberré válnunk kell! Embernek lenni nem sors, hanem feladat. Nietzsche azt mondja, hogy az embernek állandóan felül kell múlnia önmagát. Gondoljuk meg, hogy sportban is, ha az ember kimagasló eredményeket akar elérni, állandóan edzésben kell lennie. De ugyanilyen erőfeszítések kellenek a szellemi, kibontakozáshoz. Gondolj a koncentrálásra, a gondolkodásbeli nyomon-maradásra, egyáltalán a tanulás nehézségeire…

E csoportot összefoglalva első közelítésben ezt mondhatjuk: ezen szenvedések egy részére szükségünk van a jó célok elérése érdekében. Más részüket igyekszünk elkerülni, vagyis legyőzendők és részben le is győzhetők. Amiket nem tudunk elkerülni, azokat tudomásul vesszük, mint frusztrációkat, vagy pedig szubjektív módon igyekszünk hasznosítani őket (lásd a 4. pontot!).

Noha már előbb említettük a fejlődés erőbefektetéseit, most itt más szempontból tekintjük. Hogy célrairányítottak és használhatóak lehessünk, ehhez szükségünk van állandó aszkézisra, önmegtagadásra. Hogy eme aszkézisnek ne csak a fárasztó oldalát vegyük észre, hallgassuk meg a Nobel-díjas Nikosz Kazantzakiszt, milyen lelkesítőén ír erről:

„Világéletemben úgy éreztem, ez az egyetlen kötelességem: összebékíteni az összebékíthetetlent, kibányászni magamból az ősi sötétséget és amennyire tőlem telik, világossággá változtatni. Nem ez az Isten munkamódszere is? Nem ezt kell-e tennünk nekünk is, ha az ő nyomdokaiban akarunk járni? Ellobbanó kurta villám az életünk. Sietnünk kell. – Az egész világegyetem anélkül, hogy sejtené, ezt a módszert követi: minden élőlény egy-egy műhely, amelyben a benne rejtőző Isten megmunkálja, átlényegíti a sarat. Ezért virágzik és terem a fa, ezért szaporodnak az állatok, ezért tudta a majom túllépni önkorlátait, és fölegyenesedve a hátsó lábaira állni. Ma pedig, első ízben a világ teremtése óta, az ember arra is képessé vált, hogy belépjen Isten műhelyébe, és vele együtt dolgozzék, és minél több hús lényegül át szeretetté, szabadsággá, vitézséggé, annál inkább Isten fiává válik az ember. Teljesíthetetlen nehéz feladat. Egész életemben küzdöttem, küzdök ma is, de szívemben is van még sötét üledék, mindig újra kell kezdeni a harcot… – Milyen félelmetes út vezet felfelé a majomtól az emberig, az embertől az Istenig!”

Természetesen a célirányos feszülés ellentéte még több szenvedést okoz. A hebehurgya, rendszertelen életvitel. Ami által kiszámíthatatlanok leszünk saját magunk és mások számára. A kapkodás, a következetlenség.

Ugyancsak magunknak okozunk szenvedéseket a rombolást okozó szenvedélyekkel: dohányzás,  Itt a mértéken túli használat rombolja szervezetünket,

Főleg fiataloknál jelentős tényező a különböző vakmerőségekből származó károsodások.

Talán az előbbieket és még az utóbbiakat is összefoglalhatjuk ezen mondat segítségével: A bűnös életmódból származó megbetegedések. Az előbbieken kívül ide tartozik a hajszolt életvitel,  az önző, másokkal nem törődő élet, pihenés-, ritmus- és harmóniamentesség. Ezek azok, akik szabadságukat önmaguk ellen fordították. Ráadásul még lázadoznak is Isten vagy mások ellen. Saját butaságukat vagy gyengeségüket igyekeznek mások nyakába varrni. Sorolhatom tovább: mohóság, birtoklási vágy szabadon engedése, előrelátás hiánya. Nincs távlati terv. Önkibontakoztatás elmulasztása.

Itt álljunk meg egy pillanatra! Az ember önkibontakoztatása tehát feladat, annak elmulasztása pedig bűn. De olyan bűn, amely magával hozza a betegséget is. Hallgassuk csak meg a svájci orvost, hogyan ír eme összefüggésekről:

„Itt válik világossá egy lényeges és fontos különbség az állat és az ember között. Az állat nem felelős cselekvéséért. Az ember azonban szabadságot kapott, azaz megszabadult ettől a cselekvéskényszertől. A embernek tehát az élet, mint valódi feladat adatott meg. Ha ez így van, akkor az a lehetőség is fennáll, hogy saját magát és életét elhibázza. Elhibázni pedig akkor fogja magát, ha nem él igazán. Igazi életen itt azt értem, hogy mindannak teljességét, ami képességekben és lehetőségekben benne rejlik, a lehető legtökéletesebben kibontakoztatja. A „lehető legtökéletesebben” szó figyelmet érdemel. Mert alig van olyan ember, aki mindannak teljességét, amit képességekben magában hordoz, kibontakoztatná. Mindenkinek választania kell valamilyen vonatkozásban. De a valóságos és igazi élet dinamikus folyamat, és halálunkig mindig újra és újra lehetőségeink megvalósítását követeli meg tőlünk. Ez a jellegzetes emberi állapot valami, ami az embert döntő módon megkülönbözteti az állattól.Így képességeink kibontakoztatása az ember számára természet-törvény, amelynek követésére hivatott. Ha nem fejtjük ki képességeinket, ez a megbetegedésmindannyiunkban szunnyadó lehetőségét szabadítja fel. Ha a halál éppen olyan fontos, mint a születés, akkor tulajdonképpen magától értetődő, hogy a természetben azok az összefüggések is adva vannak, amelyek a halálról gondoskodnak. A betegség lehetősége mindannyiunkban ott szunnyad. Abban, hogy milyen betegségbe esünk, valószínűleg egész sor egyéb tényező is szerepet játszik: öröklött tényezők, mindenkori környezetünkből, életmódunkból és más külső körülményekből fakadó tényezők.

A betegség a természet módszere, amellyel a halálról gondoskodik. Az ember mindig betegségben hal meg. Az a gyakran alkalmazott hasonlat, hogy az ember élete gyertya módjára huny ki, a kórboncnokok tapasztalatai szerint legalábbis rendkívül ritkán valósul meg a gyakorlatban. Valamilyen betegségnek mindig része van a halálban. így a C csoportba tartozó összes betegségnek, amelyről most beszélünk, alapjában véve egységes végső okuk van, nevezetesen a kibontakoztatás akadályoztatása.” (Arthur Jores: A természettudományos szemlélet határai az orvostudományban, Orientierung, Zürich, 1967. VI. 30.)

Összefoglalva e pontot, azt mondhatjuk, ezek a szenvedések részben kihagyhatatlanul szükségesek. Más részük bűnös, tehát elkerülendők! Részben pedig kijavítandók.

egy szenvedély

Hány olyan helyzetről hallottunk életbe hogy úgy gondolja ember nem igazán tud nélküle,

,,

leni az életbe leni hiányzik neki az életébe ha ki hagyná biztos rossz lenne azt gondolja ,

magába inkább így pótolja dolgokat mert így meg lehet oldani .hány olyan van nem bír,

egy olyan dologtól meg leni hogy ő folyamatosan nézi tévét úgy gondolja ő abból könnyen,

meg élni mert tanul abból dologból amit ép lát rendbe olyan dolgokat ember néz amiből ,

úgy mondva tanul de az már félig szenvedély válik embernek folyamatosan nézek ezt,

épen ez megy tévébe jónak találom és nem tudok nélküle lenni úgy gondlom azért nézek,

minden dolgokat azt tanulja el később magába el úgy kezdődik ez nagy dolog egyszer,

meg nézem vagy épen meg iszok olyat ami épen nagyon jó eset neki utána mindig,

akarja folytatni lehet íni úgy gondolom tudni határt egy pohár mindenkinek jól esik,

az nagyon jó minden estebe úgy gondolom még az nem szenvedélynek minősül aki,

úgy van nem bírnak valamitől életbe meg szabadulni jónak találja minden estebe,

követi azt utat úgy gondolja ez helyes így folyamatosan követi azt félig helyes utat,

nagyon belemerültek és elmélyültek ebbe helyzetbe ami neki nagyon tetszett életbe,

lehet tévé vagy más dolog ami olyan helyzetbe keríti Az embert ami-nélkül illető nem,

igazán tud lenni később folyamatosan követni akarja azt útat úgy gondolta nagyon ,

tetszett az út helyes de nagyon késő jót rá nem helyes úton járt engedett rossz útnak ,

és kísértetnek így egy olyan helyzetbe lett szenvedélynek mondják emberek de ettől,

betegségből meg lehet szabadulni anyi dolguk folyamatosan kel imádkozni fentieket,

ebből betegségből amibe belekerültem idő után meg tudjak szabadulni ebből nagyon,

sok akart kel embernek egyéb kísértetnek ellen bírjanak állni ne követője legyek mégis,

imádkozni kel folyamatosan meg tudjak idő után válni ettől betegségtől .sok ilyen probléma,

van imádsággal erős ön akarttal lelehet győzni .

 

Citadella.

dicsőségének fénye, aki jó két évtizeden át szerepelt a francia szellemi élet vezetőinek sorában, többek között Camus és Sartre oldalán. Mind a mai napig ismeretlen maradt azonban nálunk művének nem regényes része, a halála után kiadott esszék, jegyzetek és elsősorban a Citadella.

Itt most nem foglalkozhatunk a regényíró Saint-Exupéryvel – s így A kis herceg írójával sem -, művének e részéből csupán arra hívjuk fel a figyelmet, ami a Citadella szempontjából érdekel bennünket. Mindenek előtt arra, hogy bár csak 1948-ban jelent meg, tehát az író halála után négy évvel, amikor regényeit nemcsak hazájában olvasták, hanem úgyszólván a világ minden jelentős nyelvén, a Citadella korábban keletkezett, mint írói munkásságának a dandárja. Valóban, ha a mű megírásának a kezdetéttekintjük (kb. 1936!), akkor azt láthatjuk, hogy időrendben csupán a Courrier du Sud (Déli futárgép, 1928) és a Vol de Nuit(Éjszakai repülés, 1931) előzte meg. S ezt fontos tudnunk, mert megvilágítja Saint-Exupéry regényírói arcának egyik igen fontos, a kritika által már nagyon korán kiemelt vonását, az író moralizáló hajlamát.

Kritikusai általában erősen hangsúlyozzák azt az állhatatos, szinte megszakítatlan fejlődést, amely a Déli futárgépregényformájától egyenes vonalban vezet el a Citadellához. Anélkül, hogy vitába kívánnánk szállni életének és művének nálunk avatottabb ismerőivel, szeretnénk a magunk részéről hangsúlyozni az előbb említett 1936-os év jelentőségét; sőt úgy érezzük, hogy talán még korábbra is visszamehetnénk, hiszen egyáltalán nem bizonyos, hogy valamely mű megírásának a kezdete egybeesik e mű koncepciójának a megszületésével. Jelen esetben már csak azért sem, mert tudjuk, hogy a Citadella nem eleve kész, határozott terv alapján született, hanem – hogy egy másik francia és egyúttal világirodalmi párhuzamra hivatkozzunk – Pascal Gondolataihoz hasonlóan jórészt sebtében odavetett, legnagyobb részben kidolgozatlan feljegyzések, gondolatok formájában, amelyekre még hosszú átdolgozás és szerkesztés, az író életének utolsó évében tett kijelentései alapján legalább három-négy esztendő várt. aCitadella csupán megjelénésének évét (1948) tekintve későbbi mű, mint a regényei; alakulását tekintve egyidős a legtöbb regényével, sőt – legalább részleteiben – bizonnyal régebbi némelyiknél. Vagyis az a bizonyos fejlődés, amelynek állítólagos betetőződése, az egyre moralizálóbb regények után a nagy elmélkedő, erkölcsi és életelveket nyújtó, szinte minden cselekménytől mentes mű lenne a Citadella, a valóságban párhuzamos a regényeivel, mondhatnánk kíséretéül szolgál e regények sorának.

És valóban: ha jól olvassuk Saint-Exupéry regényeit, azt látjuk, hogy a morális érdeklődés, a moralizáló, gyakran didaktikus szándék elejétől végig fellelhető minden művében. Első kritikusainak egyike, Gide már nagyon korán észrevette, hogy itt valami új felfogásról van szó, a cselekvés előtérbe állításáról, arról, hogy “nekünk főképp arra van szükségünk, hogy megmutassák: mint vagyunk képesek arra, hogy önmagunkat is felülmúljük a megfeszített akarat segítségével.” Az író minden hőse végeredményben az élet értelmét keresi, Gide szerint azt bizonyítja, hogy “az ember nem a szabadságban, hanem egy feladat elfogadásában találja meg a boldogságát.” Ez a feladat végül is a métier, a mesterség fogalmába sűrítődik: legyen bármilyen szerény vagy fontos ez a mesterség, benne teljesedik ki az ember, nyeri el teljes szabadságát. Ez a felfogása regényei közül a Terre des Hommes-ban (Az ember földje, 1939) fogalmazódik meg a legtisztábban; de ha a Citadella számtalan, erről szóló fejezetét olvassuk, akkor itt is, mint a rengeteg egyéb, ismétlődő motívumban és gondolatban, félreismerhetetlen az időbeli párhuzam. Mi azt hisszük, hogy valóban lehetetlen egymástól elválasztani Saint-Exupéry regényírói és moralista-esszéírói működését, legalábbis ami a Citadellát illeti; csak a későbbi, posztumusz megjelenése mondathatta számtalan kritikusával azt, hogy a Citadella mintegy betetőzése, végső konklúziója regényírói működésének. Mi szinte azt mernénk kimondani, hogy a regények a Citadella gondolatainak az illusztrációja. Egy kis túlzással a posztumusz mű amolyan “vezérkönyv”, amely megoldja, megmagyarázza, didaktikus módszerrel érthetővé teszi ennek a mélyenszántó és mélyen etikus műnek a végső mondanivalóját.

Ez az időbeli párhuzamosság lépten-nyomon szemébe tűnik a regényeket már ismerő olvasónak, amikor belemélyed aCitadella olvasásába. Megtalálja benne az író minden nagy témáját, amelyeket már ismer a regényekből. Persze, az újszerűség eleinte meglepő, sőt talán félrevezető, a mű koncepciója és hangneme ugyanis erősen eltér az előzőktől, didaktikussá válik, minduntalan bibliai rezonanciák ütik meg a fülünket, cselekmény nincs, csak példázatok és elmélkedések. De az alapgondolat és a cél ugyanaz: megkeresni az emberi élet értelmét a családban, az igazságban, az otthonban, a mesterségben, a szeretetben, a boldogságban, a testvériségben, a szabadságban, az emberi közösségben s mindezek túlhaladásában egy náluk is magasabb rendű nagyságba emelő erőfeszítés segítségével. Ez az erőfeszítés, ez az igyekezet azonban nem feltétlenül a legnagyobb dolgokban nyilvánul meg. A lényeg: veszendő létünk elcserélése valamire, aminek értelme van. A hímzőrámájuk felett vakoskodó asszonyok gyonyörű, Isten házát ékesítő hímzett terítőkre cserélik el magukat, a gyermekét ápoló anya egy édes mosolyra, a szegkovács meg a deszkát fűrészelő asztalos hajóra, az építész templomra, az uralkodó népe boldogságára. Mindenkinek megadatik a csere lehetősége: az élet elpusztulhat, de amit másokért alkottunk, az megmarad, mint a hímzőnők elpusztíthatatlan remeke vagy az építész évszázadokkal dacoló temploma. Az elcserélődés a mesterségben, mások, a közösség szolgálatában: minduntalan visszatérő témája a Citadellának, de egyúttal alapgondolata Saint-Exupéry egész írói működésének is.

Mindez nagyon szép és emberi. Ám az olvasó joggal teheti fel a kérdést: miért kellett ezt a művet katolikus kiadónak kiadnia? Hiszen úgyszólván egyetlen sorában sem lelhetünk közvetlen hivatkozást az író katolikus felfogására. Már maga a keret is – egy berber fejedelem beszélgetése fiával, majd a fefedelemmé cseperedett s lassan az öregség felé haladó utód elmélkedései – egészen mást enged sejtetni. Ám a keretül szolgáló sivatag, sivatagi erkölcsök, szokások légköre meglepő. Bibliai levegő lengi át ezt a hosszú elmélkedést, az író stílusa helyenként ószövetségi, ódon erővel telített, máshol mintha az Újszövetség, a Hegyi Beszéd visszhangoznék a líraian szép részletekben. Hogyan lehetséges, hogy ez az aktív, harcos életet élt és katona-halált halt író ilyen bibliai hangú művet írt, helyesebben, ilyen mű megírására készült (hiszen a Citadella tulajdonképpen nem készült el!), holott egész életében úgyszólván semmi nyomát nem leljük annak, hogy vallásos, katolikus módon élt volna? Azt tudjuk, hogy mélyen katolikus környezetben nevelkedett, katolikus iskolában végezte tanulmányait, de felnőtt élete folyamán eltávolodott ettől a környezettől, egészen más világban és világfelfogásban élt (?!). Hogy a Biblia rendkívül nagy hatással volt rá, azt egy percig sem lehet tagadni: ezt bizonyítják veretes mondatai, stílusreminiszcenciái, példázatai, a mű egész atmoszférája. De ismerjük egy ifjúkori mondását is: “Helyettesíteni a vallást: nem haszontalan beszéd.” Aki ilyet mond, az bizonnyal nem hívő katolikus. Vagy tévedünk, s mégis az? Talán csak túl sok keserűség gyűlt benne össze, vagy saját gyengeségei elől menekült bele egy új morál keresésébe, amely végül mégis azonos lett – ezt a következtetést nyugodtan levonhatjuk a Citadella végső kicsengéséből – a keresztény morállal, annak legtisztább megfogalmazásával? Már említettük, hogy Saint-Exupéry hosszú időn át a francia szellemi élet egyik irányítója volt, Camus és Sartre oldalán. Hivatkozzunk hát Camus-re, aki megkérdezte, lehet-e, és hogyan lehet szent egy ateista? Saint-Exupéry, úgy érezzük, erre a kérdésre kíván feleletet adni. Eltávolodott a keresztény hittől, élte kora emberének izgalmas, tevékeny életét, de mintha folyton ez a kérdés nyugtalanítaná: lehet-e szent, hogyan tudhat szentté lenni egy ateista? S akit ez a kérdés nem hagy nyugton, aki erre keresi a választ, s nemcsak írásaiban, hanem azzal is, ahogyan életében számtalanszor vállalta a veszélyt, az áldozatot s a végén – önszántából – a halált másokért, egy eszméért, a közösségért, az élet értelméért, azért, amit akkor a legnagyobbnak érzett, az az ember elszakíthatatlanul kötődik a keresztény morálhoz. Tudjuk, hogy amikor ő élt, Franciaország már jó évszázada a dekrisztianizálódás állapotában volt, ám ez mit sem jelent: a kereszténység eszmevilága, vagy ahogyan ma szokták mondani: a zsidó-keresztény életforma, eltörölhetetlen nyomokat hagyott az európai s így a francia gondolkodásban is. A keresztény etika a levegőben volt és maradt, és az irjúkorban magába szívott erkölcsi ideálok tovább éltek, dolgoztak Saint-Exupéryben is, mint e kor annyi más fiában. A Bibliát mindig csodálta, s úgy látszik, alaposan ismerte is. Az erkölcsnek, az erkölcsi törvényeknek gyönyörű foglalatát látta benne. Már említettük, hogy kritikusai folyamatos, megszakítatlan felfelé haladást látnak művében az első regényektől a Citadelláig. Nos, valami effélét láthatunk morális fejlődésében is. Aki jól olvassa aCitadellát, észre fogja venni, hogyan fejlődik – és érdekes módon a Bibliával párhuzamosan – az író etikai rendszere az Ószövetség zordonabb, keményebb, majdnem kíméletlen erkölcsi világától az Újszövetség enyhültebb, megértőbb és az emberi gyengeségeket szeretettel gyomlálgató, javítgató, hozzánk közelebb álló, megértőbb világa felé. Elég csak az első fejezetekre gondolnunk, a megtévedt és sivatagba kitett asszony halálára, s vele kapcsolatban a szigorú fejedelem fejtegetéseire, vagy az alvó őrrel szemben tanúsított igazságos, de kegyetlen szigorra, s aztán az élete végén palotájában sétálgató utódnak hasonló szituációban, az ugyancsak elbóbiskoló őrökkel szemben mutatott elnézésére, szelíd megértésére, vagy a befejező kertész-történet már-már Hegyi Beszéd-szerű, szeretettől átforrósodott hangjára, amely mintha azt mondaná: boldogok az együgyűek… Valóban van fejlődés Saint-Exupéry írói művében, de nem a regénytől a moralizáló esszé felé, hanem a cselekvő embertől a cselekvés értelmét a szeretetben, az emberiség szolgálatában meglelő szabad ember felé, s ez párhuzamosan, egyszerre nyilatkozik meg mind regényeiben, mind esszéiben. De ennek a keresztény etikának tragikus nagyságot kölcsönöz Saint-Exupéry kitartó, makacs Isten-keresése, amelynek láttán az ember kénytelen Pascalra gondolni, s Pascalon túl az arcát elrejtő Istent állhatatosan kereső prófétára, aki tudja, hogy Isten nem mutatja meg magát – vere tu es Deus absconditus -, de mégsem mond le a megtalálásáról. A francia irodalomnak kevés oly megrázó passzusát ismerjük, mint a Citadellának az a fejezete, amelyben a berber fejedelem felhág a hegyre, hogy kérdéseire feleletet kapjon Istentől, ám a sötét éjszakában csupán hallgatag, fekete gránitszikla meredezik előtte, amelyet nem képes szóra bírni. Még a fákon ülő holló sem szólal meg – pedig ő már ennek a szavával is beérné -, s ekkor érti meg, hogy ha szólna hozzá, akkor nem Isten szólna. Tragikus magára hagyatottságának az érzésével szívében száll le a városba, de tudja, hogy a feleletet mégis keresnie kell, s egyszer majd meg is találja, amikor élete eljut a beteljesedéshet, a halálban, amikor már nem lesz többé kérdés…

a bárka

Jézus. Benne van a tanításban. A tanítás közben van ez a jelenet.

Óriási távlatot nyit a tanításával is. Az Úr Jézus ezen az alapjában véve kietlen földön Isten Országáról beszél. ezen a földön, amely, ha jobban megnézzük, csukott, zárt valami, nem sokat ígér. Hiába túrjuk, hiába keresünk benne, valahogy csöndben marad, nem szól, nem nyitja meg magát, rejtélyes előttünk; olyan világ, amelyben a dolgoknak vége van. Nincs sok fantázia benne.

Jézus kinyitja az emberi szemek előtt a távlatot, a továbbit, amire Isten teremtett és hív minket. Egy másik tengelyt mutat meg. A végtelen tengert, Isten végtelen terveit, útjait velünk, emberekkel, Isten Országát, ahol Isten együtt van az emberrel. Ez az Isten Országa: Isten együttléte az emberrel.

És ahogy a tanításban szünetet tart, odaszól Péternek – most derül ki, hogy az Úr Jézus nemcsak tanít, hanem a halászathoz is ért –: most vessétek ki a hálót. Mintha érezte volna, hogy a halak járása a vízben merre megy.

És Simon, aki ért a halászathoz, mutatja, hogy az Úr Jézus olyan valamit mondott, amivel Ő nem érthet egyet. Ez ellene van az Ő tudásának, tapasztalatának. Ha egész éjjel hiába dolgoztak, most, reggel, mikor nincs halfogásnak ideje, most aztán végképp hiába veti ki a hálót. Tehát Simon csakis az Úr Jézus szavára tesz meg valamit. Ahogy mondja is: „A Te szavadra megteszem.” A szó parancsszónak hangzott. „Vessétek ki a hálót!” „Evezz a mélyre, vessetek hálót!” Mégpedig fogásra vessetek hálót! Ez szakkifejezés: nemcsak keresésre, hanem már fogásra. Annyira biztos a nagy halászmester a dolgában.

És közben Jézus is kiveti a hálót Péterre. El is indul a két csónak. Nemcsak olyan merítőháló volt, ami a csónak orrában volt egy rúdon, amely csak arra való volt, hogy belemerítsék a vízbe és kiszedjék a zsákmányt. Itt kerítőhálóról van szó.
„A hálóitokat vessétek ki”: többes számban mondja az Úr Jézus. Tehát a két csónak közül az egyik vitte a háló elejét: 3-400 méteres háló volt ez 3-4 hálóból összekombinálva. És nagy halászatról volt szó.

Megtették – és látja Péter az eredményt. Az Ő bárkájuk ott maradt, a másik ment előre. És Péter mindjárt látta az eredményt. Az Úr Jézus lábai elé borul. Péter valamit megérzett. Mit érezhetett? Talán éppen azt, hogy ez az egész dolog neki szól. Itt Simon és az Úr Jézus között zajlik valami.

Érdekes, hogy Lukács Simont emleget egészen addig, míg a halfogás nem történik meg. A halfogás után, amikor az Úr lába elé borul: akkor már Simon Péternek mondja. Köztük zajlik valami. Észrevette, hogy Rá van kivetve a háló. Hogy céltudatosan művelt valamit az Úr, Őt szólította meg, Őrá bízta a dolgot, pedig ott voltak a társai is. De kiemelte Őt a társai közül. És valami titokzatos mélységben az Úr Jézus megéreztette vele az Ő külön szeretetét. Keresi Őt. Hívja Őt többre.

Így rendült meg és borult az Úr Jézus lába elé: az előtt, aki őt hívja, az előtt ő bűnös ember. Mint ahogy az első olvasmányban Izajás megérezte. Csakhogy ott Isten teljes fönségben jelenik meg: templomban, tömjénfüst között, és énekelnek neki „Szent, szent, szent” éneket. Itt pedig egyszerűen jelenik meg egy bárkában állva. És a parton emberként tanítva. Mégis megérzi Benne Simon Péter azt, akinek „Szent, szent, szent”-et énekelt az angyal. És így borul előtte térdre. Félelem fogta el. A Szentírás minden isteni jelenlétnél hozzáteszi: „Az embert félelem fogja el.” És az Úr Jézus erre mondja aztán, hogy látja, kifogta a halat:…

de jó lene jónak leni

Hány ember határoz úgy életébe ő jó Akar lenni életbe és nem engedi másiknak hogy ,

elvigyen minket rossz útra ezzel ellen embernek nagyon közködöni és ellenélni rossz ,

kísértésnek ezt nagyon közködi ne vigyenek minket rossz útra és jót tudjuk cselekedni ,

ember társunk felé nagyon sokan azt mondják ha jót akarjuk fel építeni magukba és,

hányszor kételkedünk életbe jó e vagyunk ilyenkor ember azt mondani egyik oldalra írjál,

magadról 10jó tulajdonságot másik felére ellenkezőt írjál 10roszat nekünk mi8ndig az,

,

legyen célunk és járjuk élet útját ami nehéz küzdelmes nekünk mert törekedni mindig jó ,

felé és igen csak ellenkel álmi embernek társaságba van törekdili kel embernek ilyen,

estbe ne csináljon semmi olyat ember rosszat tenni másiknak hányszor ember életébe,

ördög amikor incselkedik az emberel vinne minket rossz útra de nekünk jót kel tenni ,

akár milyen nehéz jónak leni de nekünk törekedni kel jónak leni az embernek játszunk,

el a gondolattal valaki nehezen viszel valamit de neki törekedni kel ha olyat szól másik ,

hogy ne szóljon viasza neki ne bántsa meg őt semmivel hányszor meg tenni biztos,

ember amikor úgy van ember viasza szólna embernek de nem teheti meg közösségbe ,

van törekedni kel mindig embernek jóra semmit nem mondtunk akár menyire fáj valamit ,

ember mondott mondjuk amit mondtak lekel nyelni embernek törekedni kel embernek,

az egész életbe jó legyen ember társai felé ne engedjünk elvigyen bárki rossz felé,

küszködni kel nekünk mindig jó legyünk egész életen ki ismeri film címet legyetek,

jók hatódtok ezen olyan film sok gyereke kedvence film ,nekünk jót kel tenni másik,

ember felé meg mutatjuk jók tudtunk leni eleszünk mondjuk rossz útra vittek minket ,

nekünk fel álmi jó útra menni jót kel tenni versel hoztam végére jóról szól érdemes el,

gondolkozni ezen versen érdemes el olvasni.

De jó lenne…

De jó lenne jónak lenni,

mindig, mindig csak szeretni,

lelkem szállna, mint a lepke,

olyan könnyű, lenge lenne.

De jó lenne jónak lenni,

csak a szépet észrevenni,

nem félni, és nem remegni,

mindig, mindig csak szeretni.

De jó lenne jónak lenni,

a nagy Istent megkeresni,

a lábához kuporodni,

és az Igét befogadni.

De jó lenne… de nem lehet.

Farkasok közt nem élhet meg,

aki bárány, aki balga,

megrohanja azt a falka.

Megrohanják, leteperik,

mert a jót itt nem szeretik.

Lelkünk fáradt, szívünk remeg,

nincs közöttünk aki szeret?

Gyilkosságok, fegyver, átok

miért sújtja a világot?

Hisz` szeretni könnyebb lenne,

lelkünk szállna, mint a lepke.

De jó lenne jónak lenni,

egymás kezét megkeresni,

és a gonoszt mindörökre

eltemetni, elfeledni.

De jó lenne jónak lenni…

a béke

Ez a mai vasárnap tehát szorosan folytatása az előbbi vasárnapnak. Az előbbi vasárnapon, a múlt vasárnapon arról volt szó, hogy mi a keresztény lelkület. Hogy az egyes nemzedékek aszerint változnak, ahogyan az a lelkület megvan bennük, amit éppen az ő helyzetük diktál. Hogy más a lelkülete az Úr Jézusra váróknak, más a násznépnek, mikor megérkezik a várva várt vőlegény, és más nekünk, akik a visszajöttét várjuk, hogy virrasszunk éberen. Ehhez tartozik, ennek a másik oldala, amit most kidomborít az anyaszentegyház, ami most nekünk Isten igéje.

Micsoda vőlegény volna az, akinek nem minden szándéka volna az, hogy akit megkér, akit választ, hogy abban fölgyulladjon a tűz. Egy közönyös, hideg menyasszony elképzelhető, akinek minden máson jár az esze, csak a vőlegényén nem? Egy valamire való vőlegény fel akarja gyullasztani a menyasszonyát! Minden gondolata ő legyen!
Hasonlat ez, az isteni vőlegény is ha egyszer megteremti az embert, ha egyszer azt diktálja a szeretete, hogy eljöjjön, Isten létére ember legyen, megkérje azt a menyasszonyt, nevelje, fölvilágosítsa, szenvedjen, meghaljon érte, hogy az a menyasszony tűzben égjen.Kép10 104

 

Ez a tűz – tudjuk az apostoloktól – a Szentléleknek a tüze, a Szentlélek maga. Már Keresztelő János is így látta az Úr Jézus egész küldetését: ő majd „tűzben keresztel”.Baptisein – ‘keresztelni’, azt jelenti: ‘megmeríteni’. Tűzben merít majd meg bennünket.

Így már érthető, hogy az Úr Jézus mindjárt hozzáteszi: előbb nekem egy más keresztségben kell megmerülnöm, egy más keresztségben kell részesülnöm. A szenvedésnek a tengerébe belemerülni, a halálba is: csak úgy dobhatom a földbe, az emberbe azt a tüzet, a Szentlelket. A kettő elválaszthatatlan. Isten a maga örök tudásában úgy látja, hogy azt a menyasszonyt, azt az embert igazán tűzre gyújtani, olyan szeretetre, hogy az örökkévaló legyen, hogy együtt élhessen vele örök szövetségben, harmóniában – ezt az embert csak úgy lehet tűzre gyújtani, ha ő maga először tűzben elég, az ember előtt, itt a szemünk láttára. És szenvedésével, szenvedésbe merülve, a halált vállalva mutatja, hogy komolyan szeret, halálosan szeret, véglegesen, visszavonás nélkül. Nem hagy semmiféle kételyt, vagy kiutat a szeretete felől.

Így aztán egy valamire való ember tüzet kell, hogy fogjon. Ilyen szeretetre válaszul. Ezért világos, hogy ha a vőlegény istenszeretetben ég, akkor ezt a szeretetet, a Szentlelket akarja beledobni az ember lelkébe is, az egyházának a lelkébe is.

Az is érthető, hogy ha egyszer maga a vőlegény szorong, amíg be nem teljesedik az a keresztség, akkor a menyasszonyra is szorongás vár abban az időben, ami a vőlegény visszatértéig eltelik. És a menyasszony számára, földi ember számára – ha ilyen tűz van a lelkébe dobva – nincs nyugalom itt a földön mindaddig, ameddig a vőlegény nem jön. Addig ki van téve minden veszedelemnek, minden küzdelemnek. Nem lehet ilyen tűzzel nyugodtan élni egy napot sem.

A menyasszony részéről ez a tűz azt is jelenti, hogy a halálra is készen kell lennie a vőlegényéért. Elszánni magát egy embernek arra, hogy ezt a tüzet befogadja, hogy döntsön a vőlegénye mellett – egy menyasszonynak nem könnyű dolog. Egy embernek óriási terhet jelent ennek a viselése: ő Isten gyermeke, Isten szeretettje, Isten kiválasztottja, őt Isten szereti, mindennél jobban szereti. Be akarja vonni a szeretetébe.

Egy földi életet élő embernek ez óriási teher. Iga: a szeretet igája.

De különös az Úr Jézus: érzi, hogy a valóság nem egyszerű. Akkor, amikor azt mondja, hogy nem békét jött hozni, hanem harcot, kardot, nagyon jól tudja azt is, hogy ő a béke fejedelme is. Amikor már túl lesz a szenvedésen és a halálon, úgy köszön az apostolainak, hogy „béke veletek”.

És azt is tudja, hogy ha mink azt a tüzet már befogadtuk, akkor azzal nemcsak harc jár, hanem béke is. Hogyne lenne annak a menyasszonynak a szívében végeredményben már béke, aki meg van kérve, el van döntve, hogy az örök vőlegényé lesz! Örökre szövetségben, új szövetségben, fölbonthatatlan szövetségben.

Tehát megfér bennünk, a lelkünkben, a földi életben a béke és a harc, a nyugtalanság és a nyugalom. Ez jellemzi a keresztény lelkületet, drága, jó testvérek – ugye érezzük mindnyájan?

S hogyne kérnénk az Úr Jézustól magát a Szentlelket, hogy azt a tüzet dobja be a lelkünkbe, forgasson föl minden kényelmet, minden megállapodást, minden közönyt bennünk; mindenféle más világi érdeklődést égessen el bennünk.
Csak ő, a vőlegényünk legyen az egyetlen vágyunk. Mindent őbenne lássunk, érezzünk, cselekedjünk. Kérjük ezt a tüzet. Akkor leszünk boldogok, és akkor lesz békénk

szemlőlődés

Nem ismerős előttünk, hogy Annás háza hol volt. Nincs határozott hagyomány arra vonatkozólag. Getszemánit tudjuk, megvan most is. Kaifás házára vonatkozólag már tudjuk, hogy visszafelé vezették az Úr Jézust: amerre ők kimentek a Getszemáni kertbe, arra visszafelé vezették. Bal kéz felől volt Dávid városában, a Sion-hegynek a lejtőjén – a hagyomány szerint – Kaifás háza. De hogy Annásé hol volt, azt nem tudjuk.

Aztán az egész városon végig kellett menni az Antónia várig, ahol Pilátus palotája volt, azt megint tudjuk. Határozottan megvan a kihallgatás terme, megtalálták a nagy kvadrát kövekkel kirakott teret is, ahol a rostrum volt. A gabbata, héberül gabbata, ahol az ítéleteket kimondták, ahol ítélőszékbe ült Pilátus helytartó.

Tehát a színtér most változatos, ahol a szemlélődésünk folyik.

Kérni? Mit kérjünk itt? Megint csak azt kérjük, hogy minél teljesebben az Üdvözítő személyének a hatása alá kerüljünk. Akár úgy, mint Péter, akire az Úr Jézus rátekintett ott Kaifás házában, akinek az udvarán lezajlott az ő tagadása. Akkor egy óriási fordulat következett be Péter életében. Akár úgy kerüljünk az Úr Jézus hatása alá, mint ahogyan hatása alá kerülhetett mondjuk itt Ponciustól Pilátusig – ahogyan a magyar is mondja – a hurcolások közben sok-sok ember. Lehetetlen, hogy ne kerültek volna a hatása alá. De senkit sem említ a Szentírás külön ebben a folyamatban, hogy Jézus Krisztus ilyen és ilyen értelemben hatással volt rá, hatása alá került.

Csak talán későbben, mikor Péter prédikációjára már sokan, háromezren megtértek egy nap alatt, talán akkor bontakozott ki az, ami itt az ítélet napjában, meg az Úr Jézus szenvedésének napjában zajlott. Talán ezek az emberek, akikkel az Úr Jézus itt találkozott, ezek az ismeretlen emberek talán akkor kerültek Jézus hatása alá és hittek benne. Itt csak Péterről tudjuk kifejezetten, hogy milyen hatást tett rá az Úr Jézus tekintete.

Szóval kérjük, hogy az Úr Jézus hatása alá kerüljünk. Aztán akkor itt szemléljük a jeleneteket.

Az első, hogy a csőcselék – vagyis a különítmény, ahogy most mondanák; a magyar történelemnek éppen ebben a fél századában vagy három negyed századában voltak ilyen dolgok az országban, ilyen elfogatási különítmények – vezette az Úr Jézust először Annás főpap házához. Itt Annás volt az igazi ellensége az Úr Jézusnak. Hidegen, számítóan gyűlölte Jézust és érezte, látta, hogy az ő hatalmának egy komoly veszély, ha az Úr Jézust működni engedi. Az most a vélemény, hogy a tulajdonképpeni ellenfél, politikai számításból ellenfél az Úr Jézussal szemben Annás volt. Ő játszatta csak le aztán Kaifással meg a főpapokkal meg az írástudókkal az ítéletet. És szinte azért vezettette magához és nem Kaifáshoz először, hogy meggyőződjön arról, hogy sikerült elfogatni ezt a veszedelmes embert. Tényleg megvan? Mégiscsak sikerült? Odavezette magához. Ennek tulajdonképpen az elítélés szempontjából nem volt jelentősége, ez teljesen magánakció volt, hogy meggyőződjön róla, hogy rendben folynak a dolgok. És faggatta, teljesen szabálytalanul faggatta a tanítása felől.

Hallgatjuk ezt a faggatást és az Úr Jézus válaszát. Ő tudta, hogy neki mint vádlottnak nem kötelessége itt vallani arról, hogy mit tanít és így tovább. Tudta, hogy hamis prófétaként vádolták. Tudta, hogy miről van szó és azt mondta: „Kérdezd azokat, miért kérdezel engem? Nyíltan szólottam, kérdezd azokat, akik hallgattak engem a templomban, vagy máshol.”

Most a szemlélődésben meglepetésszerűen magunkkal szembe is fordíthatnánk a dolgot. Kérdezhetne engem valaki Jézus tanítása felől? Mit mondanék?

Az Úr Jézus válaszára Annás szolgája arcul ütötte az Úr Jézust. Hogy mer így felelni a főpapnak? Hát hogyan? Nem szabad? Nem lehet? Milyen furcsa felfogásokkal találkozik az ember ilyen szolgák meg beosztottak meg alárendeltek között, hogy akik így önhatalmúan kitöltik a bosszújukat valaki fölött. A pszichológia azt mondja, hogy a szolga, a beosztott, aki parancsra teszi, hogy kitölti a bosszúját, a szenvedélyeit szabadjára engedi valakivel szemben, egy elítélttel szemben, akkor ebben az élete során tapasztalt elnyomatás meg mások részéről tapasztalt taposás tör fel. Ővele szemben is úgy jártak el: elhallgattatták, igazságtalanul elnyomták, és az most kitör.

Ha az ember odakerül, hogy elfogják, vezetgetik és különböző őrökkel találkozik, nagy különbséget lehet tapasztalni katona és katona, fegyőr és fegyőr, beosztott és beosztott között. De ott is lehet találni embereket, akik bámulatos módon megéreztetik az emberrel akaratlanul is, hogy emberek. Ott is megtartják a maguk emberi méltóságát és nem igazságtalanok, noha abban a beosztásban vannak. Olyant is tapasztalt az ember, hogy valaki durva hangon szólt, de mégis érezte az ember, hogy ez jó. Ezt csak teszi, de amikor lehet, akkor segíti az embert. Például egy ilyen őr volt a Fő utcán, a budai oldalon – ahova először került az ember, ilyen processzus nyomán –, aki hangos volt, rászólt az emberre, amikor meg a láthatár tiszta volt, akkor beadott egy remek könyvet: „ezt olvassa!” A döbbenetes az volt, hogy képzeljétek el, hogy pont azt a könyvet kaptam elsőnek olvasni bent, amit kint Zaránkon, messze Pesttől elkezdtem olvasni, de nem tudtam végigolvasni: Reymondnak a Parasztokja. Remek Nobel-díjas könyv, lengyel író könyve.

Azért mondom el ezt, hogy ha szemlélődtök, akkor reálisan szemlélődjetek és úgy próbáljátok az emberekből kiérezni – ebből a katonából is vagy alárendelt, beosztott emberből, aki arcul ütötte az Úr Jézust –, hogy mi van ebben az emberben.

És próbáljunk reflektálni magunkra is. Hogy viselkedünk mások szeme előtt? Nem vagyunk meghunyászkodók, mikor valaki felettesnek elkönyvelt jön, mikor meg nincs ott senki, akkor egész mások vagyunk?

Arcul ütötte az Úr Jézust. A torinói halotti lepel tanúsága szerint az Úr Jézusnak a bal arcán, ami egy komoly arcul ütésnél számításba jön, valóban dagadt részek vannak a szeme alatt a csonton, meg lehet állapítani. Tehát ez az első arcul ütés nagyon durva arcul ütés lehetett. Most hallottam, hogy egy olasz professzor öt évi zseniális munkával eltüntette a torinói lepelről ezeket a szenvedés okozta nyomokat, és mindenféle számítással meg szakszerű módosítással visszahozta az eltorzítás nélküli arcot. Most kíváncsi vagyok rá, hogy – mert most fejeződött be ez a keresés – milyen lesz az Úr Jézus arca, amit ez a professzor így helyreállított, a szenvedések okozta elváltozás nélkül.

Most itt a szemlélődésben valóban maradhatunk az Úr Jézus arcánál is. És azért reflektálhatunk a magunk arcára. Az én arcom nincs eltorzítva valamivel? Tiszta? Mi lenne, ha az én arcom leredukált volna az eredeti, igazi énem, személyem szerint? Nem lehetne esetleg elképzelni, hogy az én keresztségem kegyelmére, ahol Isten gyermekének születtem újjá, hogy annak megfelelő arc lenne az én igazi arcom? Nem lehetne aszerint gondolkodnom, éreznem, örülnöm, ahogy a keresztségben kaptam arcot Istentől?

Egy témája a szemlélődésnek: Jézus Annás előtt, ahol tanítása felől kérdezték és ahol arcul ütötte ez a katona.

Aztán megkötözve Kaifáshoz viszik, ahol együtt voltak az írástudók és a vének. Ez rokoni gesztus volt, mert Annás benősült Kaifás házába és az igazi öreg, aki intézkedett, az Kaifás volt. Ott együtt voltak egybe gyűlve az írástudók és a vének.

Itt zajlott le Péter tagadása. Péter valóban megint olyan, hogy szemlélődhetünk, ahogy a tűznél ül. János írja ezt le olyan részletesen. És ahogy még mindig abban a hiedelemben van, hogy őneki meg kell mentenie Jézust. Az elfogatásnál is ő akarta megmenteni Jézust, kirántotta a kardját. Érdekes, hogy nevelte az Úr Jézus ezt az embert, Pétert. Valóban az egyház fejévé és az Ő utódjává. Olyan ambiciózus ember volt, aki – ha végiggondoljuk az életének a jeleneteit, amiket megőriznek az evangéliumok – aki természetszerűleg vezető típus volt, mindjárt ura a helyzetnek. Ő az, aki felel, hogy kinek tartják az emberek Jézust és kinek tartja ő. Ő az, aki a vízre mer lépni és megy az Úr Jézus felé.

Valóban az Úr Jézus számára olyan valaki, aki lelkesedik, akiért az életét is odaadná, de van benne egy alapvető hiba, ami a vezetés szempontjából nem maradhat meg. Nem ő menti meg Jézust, hanem Jézus menti meg őt. Ezt neki tudomásul kellett vennie. Az Úr Jézus kénytelen volt nagyon kemény kézzel megtanítani Pétert rá, hogy nem te vagy a megváltó, hanem én váltalak meg téged. Mi lenne a világból, hogyha terád szorulnék?

És itt van a csúcspontja Péter nevelésének, amikor elveszti a fejét és összevissza beszél már, és akkor az Úr megfordulva rátekint. Egy szójáték van, azt a magyarban nem lehet visszaadni. Mert a megfordulni az episztreferm; az ugyanaz a szó, mintmegtérni. Tehát az Úr tett egy fordulatot Péter felé, ránézett. Ez ugyanazzal a szóval van kifejezve. Az Úr megtért és Péter megtért. Remek írói fordulat! Péterre tekintett megfordulva és Péter is megfordult.

Mert a megtérés: fordulat. Belső fordulat. Nem tudom, ti hogy vagytok, életetekben hol jártok, mint jártok, de az biztos, hogy döntő, hogy az ember ezt a belső fordulatot megtegye, amit látunk Péternél. És döntő, hogy az Úr Jézus megadja ezt a kegyelmet, hogy rátekintsen az emberre. Hogy tekinthetett rá? Mi volt a tekintetében? Biztosra veszem, hogy nem harag, nem szemrehányás, nem csodálkozás, hanem: Péter, én szeretlek téged így is, ne félj. Biztatás volt a tekintetében. Teljesen elfogulatlanul, mert az Úr Jézus ártatlan. Nem ravasz, agyafúrt meg szemrehányó. Tudjátok, milyen az ártatlan ember?

Isten is ártatlan. Isten nem ravaszkodik az emberrel. Isten tiszta jó. Az Úr Jézus tekintetéből ez a tiszta jóság áradt Péter felé, és az idézte elő ezt a nagy fordulatot. Hogy az egész világ nem kell nekem, csak te kellesz nekem. Megfordult, kiment, keservesen sírt. És ott maradt benne az Úr Jézusnak minden értékelése, helyezése. Ez a megtérés.

A megtérésben az játszódik le bennünk, ami fordítottja az Istentől való elszakadásnak, ha ez végbemegy valakiben. Mi szakít el Istentől? Csak az szakít el, hogy ez a világ, vagy ebből a világból valami hatás, valami kábulat, valami varázs, valami bűvölet, valami vonzás a vágyainknak vagy kívánságainknak, elképzelésünknek megfelelően leköt, lebilincsel bennünket, hogy felejtünk Istent, embert, mindenkit. Egy pillanatért is képes az ember mindenről elfelejtkezni.

A megtérés pontosan az ellenkezője. Egyszerre eloszlik a világból minden, amit én eddig nagyra tartottam. Ami fogvatartott, az felszabadul, elenged engem és egyszerre nagyot fordul az ember és felfedezi, hogy az Úr Jézus több, mint az egész világ, mert Ő a Teremtő, az üdvösség, az igazság, a boldogság, a jóság, tehát semmi sem érhet fel ebből a világból Őhozzá.

És gyerekek! Mondhatom nektek, tanúskodhatok az életemből, hogy ez sokszor egy életre terjedő dolog, hogy az ember így megforduljon, megtérjen, hogy eloszoljék az emberben minden illúzió, ami odatapad a vágyaink, szenvedélyeink nyomán a dolgokhoz vagy személyekhez vagy bármihez. Az az illúzió, hogy ott a boldogság, annak el kell oszolnia és ez sokszor hosszú időt vesz igénybe.

De örüljetek, ha minél előbb rátaláltok és minél előbb sikerül elszakadnotok ettől a világtól ilyen értelemben. Ahogy az Úr Jézus mondja: Aki utánam akar jönni, az tagadja meg magát és kövessen engem, és aki el nem hagy mindent, az nem méltó hozzám. Még a saját szüleit, testvéreit is; ilyen értelemben az egész világot el kell hagyni, hogy az Úr Jézushoz forduljon az ember, hogy igazán Isten legyen számára az Úr Jézus.

Itt megállhattok a szemlélődésben. Nagyon termékeny, gazdag kincsek vannak elrejtve Péter tagadásának és megtérésének a jelenetében.

Aztán itt vannak utána a hamis tanúk. Hú, mi van itten! Hogy most hány hamis tanú jár két lábon keresztényeknek elnevezve, akik teljesen hamis képet adnak az Úr Jézusról! Itt is lehet szemlélődni és könyörögni: Uram, add, hogy ne hamis tanúd legyek, hanem igazi tanúd. Egyszerű, igazi tanúd legyek. Tanúsítsalak életemmel, szavaimmal, gondolataimmal őszintén.

És itt zajlik le, Kaifás házában a hamis tanúskodások után, hogy az Úr Jézus csak hallgat. Mit csináljon? Mit csináljon most az Úr Jézus, ha ezer és ezer hamis tanúzó keresztény más képet fest róla, mint az igazi. Hogy a pogányok megbotránkoznak rajta. Az a sok szekta, az a sok széthúzás, hogy keresztények egymásnak hátat fordító, ellentmondó dolgokat mondanak és mindegyik megy a maga feje szerint.

Ugye, mennyire kiemelkedik korunkban is az a néhány nem hamis tanú? Teréz anya, Charles de Foucauld: nagyon egyszerű, alázatos emberek és igazi tanúk. Vagy a pápa most. És aztán sok-sok igazi tanú azért van. Ne ferdítsük el azért a dolgokat. Vannak csöndes, egyszerű, igazi tanúk: férfiak, nők, édesapák, édesanyák, fiatalok.

Törekedjünk igazi tanúk lenni. És hogyha rajtakapjuk magunkat, hogy hamisak vagyunk, megtagadjuk az Úr Jézust, akkor csak tekintsünk az Úr Jézus szemébe, mint Péter: gyerünk vissza, hogy igaz tanúk legyünk.

Itt hangzik el a döntő kérdés: „Te vagy-e az Isten fia? Valld meg nekünk!” Keresztségünk óta mi is Isten gyermekei vagyunk. Valljuk meg! Akármilyen körülmények közé kerülünk. Az Úr Jézus csodálatos példát ad nekünk. Ebben aztán nincs kecmec. Ezek vagyunk, igen. Az vagyok. Még hogyha nem is látszik, még hogyha én magam próbáltam ezt valahogy radírozni, vagy nem annak megfelelően cselekedtem, de most ha kérdezed, tudatosan megvallom: az vagyok. Keresztény vagyok.

És akkor – érdekes! – erre szabadulnak el aztán az indulatok az Úr Jézus körül. Nem könnyű, nem egyszerű dolog megvallani azt, hogy kik vagyunk.

Akkor elég is ez. Annásnál és Kaifásnál az Úr Jézus: szemlélődjük így végig.

imádkozás

Rabbi Móse Léb óriási termetű ember volt, de súlyos betegség fogyasztotta erőit. Mégis, ha estetájt a fájdalmak úgy kimerítették is, minden éjfélkor felkelt fektéből, frissen és erővel ment ki hálószobájából és elimádkozta az éjféli siralmat Jeruzsálem felett. Azért mondták a chászidok, hogy az Énekek-énekének szava: „Szerelmesem hangja kopácsol”, benne nyilatkozott meg, mert a gyászoló isten-dicsősége nyilvánvalóan kopácsolt benne és felébresztette őt. Rabbi Hirs hallott a Szasszov-i éjféltáji foglalatosságáról. Mikor házában időzött, egyszer elrejtőzött, hogy megfigyelje őt. Éjféltájt látta, hogy a cáddik paraszti ruhába öltözködik, a hófedte udvarra megy, egy rakomány fát hoz fel a pincéből, összekötözi és vállára teszi. Aztán elhagyta a házat. Rabbi Hirs követte őt a téli éjszaka kopogó fagyában a város széléig, ahol Rabbi Móse Léb egy nyomorúságos kunyhónál megállott és a fát leemelte válláról. A tanítvány a kunyhó hátsó ablakához ment, honnét egy üres szobába látott. A kályhában kialudt a tűz, és az ágyon egy kétségbeesett tekintetű asszony szorítja kebléhez csecsemőjét A Szasszovi már a szobában állott, rabbi Hirs látja, hogy odalép az asszonyhoz és ruténül szólítja meg. „Egy teher fám eladó, nincs már kedvem tovább cipelni, olcsón eladom, nincs kedved megvenni?” Az asszony szól: „Nincs egy fillér a háznál”. De a rabbi nem tágít: „A pénzért majd eljövök máskor, csak vedd meg a fát.” Az asszony még ellenkezik: „Minek nekem a fa? Hiszen még baltám sincs, nem tudom apróra hasogatni.” Mire a cáddik: „Azt csak bízd rám”, s már kimegy az ajtó elé, elővesz egy baltát és apróra hasogatja a fát. S miközben hasogat, hangok súrlódnak rabbi Hirs füléhez, a Szasszov-i az éjféli siralmat suttogja, egy-egy mondat hangosabban csendül: „Ébredj, kelj fel a porból, rab Jeruzsálem!” Aztán, hogy az alacsony ajtón beférjen, mélyen meghajolva behordja a fát a szobába, s begyújt a kályhába. Míg rakja a tüzet, halkan mormolja az éjféli siralom másik részét, majd befejezi: „Te könyörülsz Ciónon, megépíted Jeruzsálem falait.” Aztán sietve elhagyja a szobát és gyors léptekkel haza indul.

amihez nem értünk

Hányszor vagyunk úgy életbe valamit nem tudunk de meg próbáljuk meg oldani azt,

dolgot amibe nem vagyok biztos benne az ember hányszor úgy ,mondjuk meg hibásodik,

valami de nem értünk hozzá de úgy gondoljuk kérünk segítséget fel hívjuk illetőt mondja,

nekünk hogy most jelen pillanatnyilag nem érek napokba rá mond mibe kell segítségem,

nekem hányszor olyan estem volt meg hibásodót valami mondta ezt kel tenni azt tetem,

,

amit mondott szakember ami nem volt jó gyorsan meg javult telefonos segítséggel lehet,

ám meg javítani valamit az mi9 munkák volt amit meg oldtunk volt egy kis segítség,

benne amibe segítek abba dologba meg oldod amit nem tudunk mondjuk le rakodik hűtőbe,

motornál be piszkosodik valami és nem tudjuk mit kel tenni elmondta régen valamit,

egy ember úgy csináltuk de elfelejtettük amit mondták nekünk akor meg esik ám ilyennel,

embernél hogy sok sor elfelejtünk dolgokat ,de mindig jó van egy kis segítség meg ,

oldani azt is amit nem igazán ért6ünk de meg akarjuk mondjuk oldani azt is és ,

értsünk hozzá egy kicsit annyit alapvető dolgokat mi is meg javítani kis segítséggel,

volt nekem hány olyan estem életbe meg hibásodót valami ,de mentünk segítségért,

hogy segítségnek de az ember nem ért-rá dolga van meg mondta nekem így kel teni ,

lehet meg oldódik az dolog amihez nem értem hozzá ,de amit elmondanak telefon,

,,,

felvázoljuk hibát ami ép rossz legtöbbször ami rosz volt kis segígel meg tudtuk oldani,

és az nem kerül nagyon semmibe csak telefon hívásába került azért érdemes volt segítségért,

folyamodni másik ember .mondjuk, szak emberhez-fordulunk meg oldja bajt nekünk lehat többe,

,

kerülni .egy humort hagyok végére mondtak valamit nekem és azt mit jelent de utána,

meg dolgokat rédosz azt mit jelent de nem akarok politizálni olyat mondani keressenek,

rá én meg kerestem italosok pár fogja is valamit hallottam ezt tudom most már nem politizálás.

képen mondom ezen jót nevetem .

buber történet

Rabbi Móse Léb óriási termetű ember volt, de súlyos betegség fogyasztotta erőit. Mégis, ha estetájt a fájdalmak úgy kimerítették is, minden éjfélkor felkelt fektéből, frissen és erővel ment ki hálószobájából és elimádkozta az éjféli siralmat Jeruzsálem felett. Azért mondták a chászidok, hogy az Énekek-énekének szava: „Szerelmesem hangja kopácsol”, benne nyilatkozott meg, mert a gyászoló isten-dicsősége nyilvánvalóan kopácsolt benne és felébresztette őt. Rabbi Hirs hallott a Szasszov-i éjféltáji foglalatosságáról. Mikor házában időzött, egyszer elrejtőzött, hogy megfigyelje őt. Éjféltájt látta, hogy a cáddik paraszti ruhába öltözködik, a hófedte udvarra megy, egy rakomány fát hoz fel a pincéből, összekötözi és vállára teszi. Aztán elhagyta a házat. Rabbi Hirs követte őt a téli éjszaka kopogó fagyában a város széléig, ahol Rabbi Móse Léb egy nyomorúságos kunyhónál megállott és a fát leemelte válláról. A tanítvány a kunyhó hátsó ablakához ment, honnét egy üres szobába látott. A kályhában kialudt a tűz, és az ágyon egy kétségbeesett tekintetű asszony szorítja kebléhez csecsemőjét A Szasszovi már a szobában állott, rabbi Hirs látja, hogy odalép az asszonyhoz és ruténül szólítja meg. „Egy teher fám eladó, nincs már kedvem tovább cipelni, olcsón eladom, nincs kedved megvenni?” Az asszony szól: „Nincs egy fillér a háznál”. De a rabbi nem tágít: „A pénzért majd eljövök máskor, csak vedd meg a fát.” Az asszony még ellenkezik: „Minek nekem a fa? Hiszen még baltám sincs, nem tudom apróra hasogatni.” Mire a cáddik: „Azt csak bízd rám”, s már kimegy az ajtó elé, elővesz egy baltát és apróra hasogatja a fát. S miközben hasogat, hangok súrlódnak rabbi Hirs füléhez, a Szasszov-i az éjféli siralmat suttogja, egy-egy mondat hangosabban csendül: „Ébredj, kelj fel a porból, rab Jeruzsálem!” Aztán, hogy az alacsony ajtón beférjen, mélyen meghajolva behordja a fát a szobába, s begyújt a kályhába. Míg rakja a tüzet, halkan mormolja az éjféli siralom másik részét, majd befejezi: „Te könyörülsz Ciónon, megépíted Jeruzsálem falait.” Aztán sietve elhagyja a szobát és gyors léptekkel haza indul.