a bárka

ose felejtem el: egy faluba mentem helyettesíteni. A busztól a házak előtt mentem el, egy öreg házaspár ült egy kis padon. Rájuk köszöntem: a másnapi ünnepről esett szó. Láttam, hogy keserű az arcuk, és az egyik el is árulta, miért: az ember fölfordul és vége. Azt hiszem, hogy kegyetlenebbet vagy borzalmasabbat nem lehet mondani. Ebben minden ott van: hitetlenség, reménytelenség, szeretetlenség. És nem igaz, hála Istennek. Ez sötét, tömény hazugság. Mint ahogy a szadduceusoké is.

Minden okoskodásukkal együtt, mert olyan bölcsen eszeskednek a halálról és az elmúlásról. Ezzel az ostoba esettel is, meg sok minden mással. Boncoltunk, hány embert fölboncoltunk már, egyikben sem találtuk a lelket… Persze, hogy nem.

De ha csak az egyszerű földi észjárással próbálnánk tovább gondolkodni, akkor sem erre a megállapításra jutnánk.

Ebben a zárt, érzékelhető világban sem tűnik el nyomtalanul semmi. Egy tudós fizikus arra az elméletre építve, hogy a világ egy robbanással keletkezett egy végtelen tömény, tömör anyagmennyiségből, arra a következtetésre jutott, hogy annak a robbanásnak rezgései kellettek, hogy legyenek, és azoknak itt kell lenniük. És kutatott a különböző rezgések között, és megtalálta azokat az ősrezgéseket. Minden szó, minden hang, minden kép, minden, ami rezgés, itt rezeg ebben az egyetlen anyagmennyiséget képező világmindenségben. És az élet is megszakíthatatlan láncolattal húzódik mögöttünk.

De természetes szemlélettel nézve is: egy író, akinek a fantáziája jár mindenfelé, elképzelheti, hogy lettünk, aztán megszűnünk. De ha a valóságot nézzük, ezt a mérhetetlen következetességgel az élet felé menő, emelkedő valóságot, azt látjuk, hogy hihetetlen munkával, okossággal, pontossággal évmilliárdok óta minden az élet felé mutat. Egy hallatlan nagy folyamban, mederben megy minden – emelkedve.

Egyre tökéletesebben szerveződik az anyag. Látjuk meglepő, csodálatos jeleit a mind magasabb tudatjelenségeknek, életnek, a mind gazdagabb tudatvilágnak, ami már egyetlen emberben is micsoda gazdag tud lenni! Belefér a tudatunkba az egész világ, az egész történelem. Az irány, ami felé az egész be van lőve – ahogy Teilhard de Chardin megmutatja hallatlan szellemi éllel. Az egész iránya a tudat teljessége, a személyes tudat teljessége.

Figyeljünk az Új Jézus szavára, hogy az eszeskedő szadduceusoknak mit felel, és mindnyájunknak mit mond. Azt a vigasztaló szót mondja, hogy Isten az élők Istene. Az élet Istene. Ugye van fogalmunk az életről? Végigtekintjük a parányi, kezdeti állapotától, az első sejttől. Micsoda hallatlan erő feszül abban az egyetlen élő sejtben, amelynek föl kellett bukkannia itt a földön egyszer. Mert biztos, hogy volt olyan, amikor nem volt élet. Micsoda erő van ebben a pici, parányi sejtben! Ha a föld ráébredhetett volna, hogy mi született itt, amikor az első sejt létrejött! Micsoda ünnepnapot jelentene ez az életében! Hogy ujjongana, hogy énekelne, muzsikálna neki; mint drága kincset dajkálná az egyetlen élő sejtet, mert abban már benne rejlik az évmilliók hosszú során a többi élet: mert abból bontakozhatott ki, ahogy most elgondolják.