adó szeretet

Az elején, mikor fölvetik ezt a kérdést, akkor olyan csüggedten mennek el, hogy nem érdemes még házasodni se, mert nem lehet megtartani a szeretetet. Jézus pedig fokozatosan azt mutatja meg, hogy meg lehet tartani. Ebben az egész nagy vonalban van bent ez a farizeusi érdeklődés a főparancs iránt. A farizeusok szemében a legfőbb parancs is csak egy parancs a sok-sok parancs közül.

Mennyire másként hangzik ez az Úr Jézus szájából! Az Úr Jézus szájából, aki valóban teljes szívéből, teljes lelkéből és minden erejéből élte ezt a parancsot, erre tette az életét, benne maradéktalanul megvan ez, hogy semmi, de semmi nem gátolja benne ezt a parancsot. Életének minden perce, napja, egész rendje, minden, ami az ő életében elhelyezkedik: minden e szerint a parancs vagy törvény szerint helyezkedik el.

Mi is, kedves testvérek, nehogy belefeledkezzünk a szeretet elméletébe! Az világos, az tiszta. Az egész világmindenség nagy törvénye, nagy medre, amiben minden folyik, minden benne van, az a szeretet. Ez a főtörvény. Erről rengeteget lehetne beszélni, nem ez a döntő. A döntő az, hogy hol tartunk ebben a mederben, ennek a valóságnak az elnyerésében. Mennyi bennünk az a valóság, amit szeretetnek mondunk, ami szeretet ténylegesen. Mert elméletileg is nagyszerű látni és tudni, hogy a döntő, nagy dolog minden mögött az egyetlen titokzatos valóság – ahogy Szent Pál mondja –: a szeretet örök. A legnagyobb a szeretet.

És Isten, aki ezt a főtörvényt adta, Isten is maga mindenestül, azt lehetne mondani, hogy teljes szívéből, teljes lelkéből, minden erejéből, vagyis egész lényével maradéktalanul, örökre visszavonhatatlanul, teljesen elkötelezve Ő maga a Szeretet, aki ezt a főtörvényt a világmindenségnek adja. A legnagyobb tudósok, keresztény tudósok, köztük Aquinói Szent Tamás, aki értelmével próbált mindent megragadni, hát a szeretetet is megpróbálta elméletileg, értelmileg megragadni. És megmutatta, hogy kétféle szeretet valósulhat meg ténylegesen.

Az egyik szeretet a vágyó szeretet, ez mindenben ott van, ami kiegészületlen, amiben hiány van. Észrevette Aquinói Szent Tamás, hogy a világon minden mintha éhezne és szomjazna és vágyna; mint Szent Pál is mondja az egyik levelében: tele van az egész világ vággyal, minden sóhajtozik és eped. Mert minden hiányos, mindennek köll valami. Ugye nekünk is: levegő, víz, napfény; rengeteg mindenre rászorulunk; ami az életünkhöz hozzátartozik, arra vágyunk. És nemcsak mi vagyunk így, hanem az összes élő, de még az élettelenek is. Csupa tátogó, csipogó száj, mint azok a fecskefiókák itt a fészerben, ahogy figyeltük őket, az édesanyjuk érkezésére kitátották a kis csőröcskéjüket. Ilyenek vagyunk mi mind, a legkisebbtől a legnagyobbig. És végtelen ez a vágy, a teremtésben, a teremtett világban minél messzebbre jutunk, annál nagyobb lesz, mint a tudósok mondják, akik egy területre behatolnak, egy kérdésben nagyon sokat megtudnak, és azt mondják, hogy minél többet tudtam meg, annál jobban látom, hogy még mit nem tudok. A vágynál is így vagyunk: minél jobban eltölt bennünket a vágy, annál nagyobb lesz, mert annál jobban látjuk, hogy még mi minden hiányzik belőlünk. Egy-egy titok ez is, a vágyó szeretet is titok, mert soha, de soha be nem telik a teremtett ember. Csak mikor Istennel teljesen egyesülünk, akkor telik be a vágyunk.

És Aquinói Szent Tamás megmutatja azt is, hogy a szeretetnek egy másik megvalósulása az adó szeretet. Mikor már valakinek van, akkor megjelenik egy sajátos másik erő, az adás, hogy azt közölje, közvetítse. Amikor egy ember megérik, férfi lesz, fölnőtt lesz, akkor mindaz az erő, ami benne addig összegyűlt, kezd törekedni arra, hogy adja. Csodálatos szép dolog ez. Szinte azt mondhatjuk, azért gyűjtünk, azért tanulunk évek hosszú során, hogy olyan állapotba kerüljünk, hogy végre adjunk már valamit. Képesek legyünk közölni.

Mert a vágy arra való, hogy legyen; és mikor valami van, akkor új törekvés jelenik meg bennünk: hogy adjunk, közöljünk.

Akiben ez nincs meg, aki csak maga felé akarja a dolgokat irányítani, az beteg, abban valami borzasztó hiányosság van. Mikor már van sok, akkor Istennel egyesülve szinte átlépünk az isteni szeretetnek az oldalára, ahol már az adó szeretet van.

Istenben vágyó szeret nincs, benne magában, mert benne nincs hiány, nincs tökéletlenség. Istenben csak ez a viharzó, végtelen, nagy adni akarás van, mert Őbenne olyan végtelen nagy az, amije van, az istenléte, hogy azt számunkra elképzelhetetlen dinamizmussal adja. Belül is az Atya a Fiúnak, ez hihetetlen, teljes, tökéletes ez az adás, ez a hiánytalan közlés. S a Fiú és az Atya együtt a Szentlélekkel ilyen közlő viszonyban van.

Ez olyan, mint egy Napban dübörgő hő millió és millió hőfokon: ilyen Istenben az adó szeretet. Kimeríthetetlen ez a kérdés, a szeretetnek ez a kérdése.

Megint csak arra kell rátérnünk, hogy hol tartunk mi ebben? És ilyenkor látjuk azt, hogy Istenem, hát még el sem indultam! Én még meg se tettem szinte az első lépéseket! Hol vagyok én a vágyban? Hol vagyok én az adásban? Milyen parányi fokon vagyok csak! Hogy valósíthatom meg én ezt a teljes szívből, teljes erőből, mindenestül való szeretetet – mert érezzük, hogy arra van ám a boldogság! Mikor már hiánytalanul szeretetté válik az ember.

Ennek a megvalósításában konkréten, gyakorlatilag az Úr Jézus emberségében van a központ, az erőtelep. Ez a csodálatos, hogy Isten a szeretetet átvitte, áthozta emberi szintre. Emberi, kis emberi szívbe, lélekbe, organizmusba, távlatba. Az Úr Jézusban és a Boldogságos Szűzben két emberi szív összehangolva.

A szeretet nem elszórtan jelenik meg a világon, mint valami csillagpor, hanem egységesen. Az isteni szeretet átjön emberi szívbe, Jézus szívébe, és még előtte a Boldogságos Szűz szívébe, és az igazak szívébe. Áttétel történik az Istenből az emberbe. Mink is azt vesszük át, és így aztán már Isten szeretetében is megjelenik a vágy.

Önmagában Istenben nincs vágyó szeretet, de Jézus szívében és a Boldogságos Szűz szívében már van és vággyá, emberi szíveket összekapcsolni akaró vággyá változik az Isten örök szeretete ebben a két szívben. Azt akarja Jézus szíve és Mária szíve, hogy ez egy egységgé álljon össze, emberszívek millióinak és milliárdjainak az egybehangzó, közlekedőedényszerű, egységes áramhálózatává váljon a világ.

Tüzet jöttem hozni a földre, és azt akarom, az az egyetlen, amit akarok, hogy fölgyulladjon és égjen. Gyakorlatilag itt a megvalósítása az isteni szeretnek, a főparancsnak.

Hol tartunk a szeretetben? Ott tartunk, amennyire már bekapcsolódtunk Jézus szívébe és Mária szívébe. Amennyire már ebben a közlekedő edényrendszerben belénk is átárad ugyanaz az isteni erő, ami Jézusban és Máriában van.

Nekünk minden igyekezetünket erre kell fordítani és akkor itt egy nagyszerű, csodálatos egység jön létre: ez az Egyház, a szeretetegység, amiben aztán mink is próbáljuk, csipogó kis fiókák, mink is próbálunk annyira fölnőni, hogy már mink is közöljük egymással azt, amit kapunk Jézusból napról napra.

Hát ez nekünk a főparancs, hogy ne csak elmélet legyen. Elméletileg ezt tudjuk. Hanem gyakorlatilag, hogy ne farizeusként hangozzon a szánkból ez a törvény…

A döntő az, hogy mennyit valósítok meg, mennyi valóságos szeretet van bennem napról napra, mennyit merítek Jézus szívéből, mennyire izzik át az én életem, és mennyit közvetítek a többiek felé.

Ez a közvetítés millióféleképpen történik. Egy köszönés reggel adhat a másik felé olyan izzást, hogy egész nap hordozza azt a köszönést, mert én Jézusból átvettem azt a szeretetet. Akkor egy tekinteten, egy mosolyon, egy szón keresztül az isteni szeretet áradhat ide bele a mi életünkbe. Ezért döntő, ezért nélkülözhetetlen nekünk a szentmise minden nap. De hogy ki mennyit merít, ez nagyon tőlünk függ.

Hát, drága jó nővérek, ugye érezzük, hogy itt aztán olyan versenypálya nyílik meg előttünk minden nap, hogy az nagyszerű. Egyszerre kimegy belőlünk az öreges fáradtság és gyöngeség, és hohó! gyerünk még a versenybe! még nyitva van a pálya, még bizony futok!

Mint az öregedő Pál is mondta, hogy én bizony nem nézek hátra, hanem arra nézek, ami előttem van. Itt a mi nagy föladatunk, ami soha nem ér véget. Ahogy a Tesszalonikiakhoz írt levélben is mondja Pál: ti átvettétek az Isten Igéjét, és tőletek sugárzik tovább, tőletek indul ki.

Belőlünk kell a szeretetnek kiindulni. Láthatatlan, titokzatos, csodálatos kiindulási pontnak kell lenni, mint kis Teréz, aki azt tűzte ki, hogy ő szeretet lesz a titokzatos testben. Bejut oda a legközpontba, Jézus szívébe és Mária szívébe, és ott fog elhelyezkedni, hogy egészen, minden erejével, mindenestül szeretet legyen. Tudta, hogy akkor aztán szétsugárzik a szeretete titokzatos módon az egész emberiségbe.

Itt vannak a lehetőségek. Itt a regény legizgalmasabb pontja, minden nap. Rajta