hallotankra emlékezünk

Tegnap ünnepeltük a minden Szentek ünnepét az azt jelenti hogy egyszer életbe a úgy éljük

életünket akkor üdvözülünk és elé állunk égiek előtt akkor helyt álltunk rendesen életbe akkor

üdvözünk és Szentek lehetünk de azon ám életünkbe nagyon sokat kel tenni hogy éltünk

végén Szentek Lehessünk mi egy hétköznapi ember ha úgy éli életét akkor élete végén

ő is üdvözülhet akár ő is szentek lehetnek úgy éljük életünket mi Szentek lehetünk

HÉTKÖZNAPI embereket úgy életüket azok minden Szentek Hívják .ilyenkor Minden Szentek

napján mindenki temetőt járjuk meg adjuk tiszttelet elhunyt szeretteink felet ilyenkor minden

szenteket ünnepeljük egy szer mindenki az lehet csak úgy kel élni életet körül nézünk temetőbe

hány olyan hallott lehet temetőbe úgy élete életét lehet ő is minden szentek közt van azokat

apró szentek mondják úgy tudom .körül jártuk tegnap temetőt gyertyát gyújtottunk imádkoztunk

elhunyt szeretteink felet tiszttelet vagyunk szeretteink felé szerettük őt ne úgy csináljuk mit

egyesek hogy tököt rakunk elhunyt szeretteink sírjára az nem oda való minden szentek

ünnepe nem ugyanaz tök lápát gyújtottunk szeretteink felet hallottakat imádsággal és

tiszttelet legyünk feléjük úgy gondlom .ma hallatok napján mi szeretteink tiszteljük meg

akik már nincsenek élők sorába már fent néznek lehet minket az égből mi szeretetből

imádkozunk értünk ezen napon hallatok napján ilyenkor temető nagyon szép főleg

sötétbe egy nagyon szép temető amikor gyertyák égnek virágok vannak elhunyt szeretteink

felet .még szép meg emlékezés van még templomba ilyenkor hallatok napján olyan emberekét

gyújtunk gyertyát templomba le kapcsoljuk lámpát ezekért imádkozunk gyertyát gyújtottunk

értük nagyon szép az pillant az csend és sötétség van és gyertyák égnek imádkozunk

azokért emberekért akik sokat tettek életbe le .

 

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
“Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: “Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: “Nem volt… ”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.