fő törvények

múlt vasárnap a fő törvényről: a mindenség, az egész élet, az egész teremtés, a lelkünk fő törvényéről, Isten fő törvényéről volt szó. A szeretet nagy törvényéről. És láttuk, hogy teljes szívből, teljes lélekből csak úgy lehet szeretni, ha bekapcsolódunk az Úr Jézus szívébe, a Szentlélek működésébe. Magunk képtelenek vagyunk erre.

A mai olvasmányok a főparancsnak, a szeretet nagy törvényének egy másik oldalát világítják meg. Ugyanazt másik oldalról, az adás oldaláról.

Két özvegyasszony is szerepel. Az egyik a sareptai özvegy. Története mélységes szimbolikus értelmet rejt. Nagy szárazság van, kifogy az ember minden tartaléka, az özvegynek már csak egy maroknyi lisztje maradt.

Ennek mély jelentése van: a mi oldalunkon, a teremtés oldalán véges minden. A mi emberi életünkben sokszor érezzük azt, hogy kifogytam, a határára érkeztem a képességeimnek, a lehetőségeimnek. De van egy titokzatos pont: jön egy próféta. Ez a próféta – Illés – az Úr Jézus előképe. És ha a próféta szavára megtesszük azt az emberileg értelmetlen valamit – csak bátran add oda az utolsót –, akkor történik valami.

A mi véges világunkból egyszerre minőségi változás történik. Ugrás a kifogyhatatlanba, a végtelenbe: ha megteszed azt a lépést, ha nem félsz semmitől, ha odaadod az utolsódat is. Ha adsz, akkor átmégy az isteni vonalára, a kifogyhatatlan térségbe, valóságba, életbe. Ott már nem kell félni attól, hogy nem lesz elég. Minden szeretet ilyen átmenetet jelent.

És itt van gyakorlatilag a mi életünk legnagyobb problémája is. Elérkeztünk a hétköznapi életünk legnagyobb kérdéséhez.
Az ember aggodalmaskodik: mi lesz, ha teljesen kiszolgáltatom magamat? Nem adhatom át a másik kénye-kedvére magamat! Mert az ember olyan, ha kicsit adok, akkor az egész kell. Jaj, mi lesz? Az egész életünk tele van ilyen dolgokkal: mindent… de azt már aztán nem. Azt már nem bírom, összeomlanak az idegeim stb.

Ez egy sajátos minden nap visszatérő problémája a szeretetnek. A főparancs itt bukhat meg: a mi kicsinyességünkön. Amikor nem megyünk át, mint az özvegy: az egyik is, meg a másik is.

A másik özvegynél ugyanazt látjuk. Az utolsója, amije volt az a két garas. Mégis odaadta – és mindenkinél többet adott.
A mai vasárnap ezt tárja föl: észre kell vennünk, hogy pontosan itt van az a titok, amit az Úr Jézus főpapként is megvalósított. Ameddig bőven van, ameddig gazdagok vagyunk, és sokat tudunk adni, addig nincs probléma. A probléma ott jön elő, amikor látszólag elfogy mindenünk. Ott köll a hit, ott köll a remény, ott van szükség a szeretetre, ott lehetünk nagyok. Ott tágul ki a nagy lehetősége az életünknek. Az öregségünk is ilyen, mikor már látszólag nem tudunk adni semmit, haszontalanok vagyunk, kifogy minden: éhség, szárazság.