büntetés

Bizony sok keresztény nagyon laza elképzeléssel él, elhiteti magával, hogy az ő szénája rendben van. És nem nagyon erőlteti meg sok keresztény magát, hogy áldozatot hozzon. Hogyha végigtekintjük a milliárdnyi keresztényt: mi mindent össze nem egyeztetünk az életünkben… Vegyük csak a nyugati kereszténységet, a régi keresztény országokat.

Vegyük csak a családi életüket, a válások arányát. Nem vállalják a kellemetlenséget, ami azzal jár, hogy kicsit erőt vegyenek magukon, ha a házastársukat nehezebb elviselni. Inkább elválnak. A szűk kapun nem akar bemenni. Nem akarja magára venni azt az áldozatot, amellyel a keresztény élet jár.

Aztán ott van, hogy amikor jönnek kereszteltetni a szülők és keresztszülők a gyermeket, olyan nyugodtan válaszolják a kérdező papnak, hogy aztán úgy is nevelitek a gyermeketeket? Keresztény módon? Igen, vállaljuk! Aztán egy lépést sem tesznek azért, hogy valóban keresztény nevelést adjanak neki. Nem is nagyon néznek utána, hogy mit is kívánna az a keresztény nevelés. Hány család járatja hittanra a gyermekeit, vagy törődik azzal, hogy ők maguk egy teljes keresztény oktatást, bevezetést adjanak a gyermekeknek a keresztény életbe…

Folytathatnám, hogy ráismerjünk: széles úton hömpölyög a nép és próbál bemenni Isten országába, és bizony sokszor éppen az az oka, hogy fiatalok, vagy más nemzetbeliek, vagy nem keresztény nemzetek – úgy, mint Gandhi is – végignéznek a keresztények életén és nézik az Evangéliumot, összehasonlítják vele – és elmegy a kedvük az Evangéliumtól a keresztények laza, gyönge, erőtlen élete miatt.

Mint az egyik Evangéliumban van, hogy elmegy mindenki a maga dolgára és azt a hívást, az evangéliumi hívást a nagyobbra, elengedik a fülük mellett. A mai vasárnap indítást ad arra, hogy a keresztény élet bizony megköveteli mindnyájunktól, hogy erőt vegyünk magunkon.

És hozzátehetjük még azt is, amit a zsidókhoz írt levél szerzője észrevesz: az Isten szeretete nyilvánul meg sokszor abban, ha az ember erősebb lökést, fenyítést kap. Van egy nagyon közeli ismerősöm, pap testvérem: elmondta, hogy ő bizony már azon az úton volt, ami így visszatekintve egész biztos a hivatásának a teljes elhagyására vezette volna, mikor jött egy letartóztatás. És életében akkor jött rá, hogy Isten milyen erősen szereti őt, hogy mozgósította érte az államrendőrséget, mert ok nélkül tartóztatták le ugyan, de Isten ezzel kiragadta őt abból a könnyelmű játékból, amibe kezdett volna.

Isten erősen szeret bennünket mint gyermekeit. Bizony ma divat a nevelésben, hogy a szülők csak úgy mennek a gyermekek után. Mindent rájuk hagynak. A pedagógiából kikapcsolódott a fenyítés teljesen. Nincs büntetés. Büntetés a XX. században? És megkérdezhetjük: a szeretet szava ez? Mert maguk a szülők sem akarják az igazi javát annak a gyereknek… Akarják-e az egész életét tekintve olyanná nevelni, hogy megálljon a maga lábán?

Ahogy hallgattam reggel a kedves nővérek zsolozsmáját, ott hangzott el az a válasz: „mert örökké szeret minket”. Megéreztem, hogy Isten szeretete milyen erős, milyen halálosan komoly, az Úr Jézus is egészen a kereszthalálig szeret, hogy megmutassa, nem gyerekjátékról van szó. Egyetlen életünk van. És ha az ember azt az egyetlen életét elrontja, akkor már nem tér vissza az alkalom.