a hálaadás

Az évnek ezen az utolsó napján nemcsak mi, hanem mindazok, akiknek ez az év jelenti az idő, az esztendő fordulását, megsejtenek valamit egy természetes titokból, az idő múlásából. Valami elemi érzés, szinte borzongás vesz ilyenkor erőt az embereken, hogy megélik: megint egy esztendőt fordult az életükben az idő; az a titokzatos folyamat, amibe Isten belesűrítette a történelmet, sok-sok egymás után kibontakozó dolgot, és azok között a mi életünket is.

Különös, hogy amikor az időre gondolunk, akkor Isten is eszünkbe jut. Érezzük, hogy nem mi szabtuk meg az idő és tér határát. Még azokat a határokat sem, amelyek közé a mi testünk, a mi lényünk van beszorítva.

Amikor ezekre a határokra gondolunk, ezeket jobban megérezzük, akkor Isten jelenléte is megborzongatja az embert. Áldott legyen az Isten. Mi áldjuk az Istent. Ha csak ezt az idő és tér határain túli Istent ismernénk, akkor mi is megborzongnánk, talán félelem hatna át bennünket, mert azért borzasztó dolgok tudnak lenni tér és idő határai között.

Ahogy a Szentírás mondja: egy emberen keresztül bejött ide a bűn, és a bűnön keresztül a halál. És az rengeteg szörnyűséget jelent: a kárhozat betörését az időbe, a térbe.

De mi másképp is ismerjük Istent, nemcsak így, hogy „áldott legyen az Isten, aki teremtett, aki az időt és teret határokkal látta el”. Mi ezek között a határok között azt az Istent is áldjuk, aki csodákat művel. Aki egy esztendőn keresztül, a tér és az idő határain át – amelyek bennünket körülvesznek – elhalmoz bennünket a természetes világ ajándékaival is.

Mennyi ajándék áradt ránk ebben az esztendőben, térben és időben! Ha csak egyet-egyet választanánk is ki… mondjuk azt, hogy itt meleg van. Ennek a melegnek a létrehozásában mennyi gondos közreműködése van Istennek, és sokaknak, akik Isten szolgálatában ezeket a dolgokat biztosítják. Elhozták az olajat, kiszedték a földből, a kazánt beállították, a tartályokat, és így tovább. Ebben az esztendőben a melegünk is jobban biztosítva lett. De napról-napra mennyi kimondhatatlan kedves részlete a gondviselő Isten jóságának! Ami ajándékok érkeznek, azok az Ő jóvoltából érkeznek. Áldott legyen az Isten!

Mindezért áldott legyen, és mindazért is, amit távol tartott tőlünk veszedelmet, szörnyűséget, amit hallunk más részein a világnak. Áldott legyen a mi Urunk, Istenünk, mert titok az, hogy miért részesít bennünket ennyi minden jóban, amikor egészen másképp is történhetett volna.

Szent Pál azonban nem áll meg itt, hogy „Áldott legyen az Isten!” Mindjárt átmegy arra, hogy „Áldott legyen az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja!” Mindjárt azt az Istent áldjuk mi is vele, Szent Pállal, aki a mi Urunk Jézus Krisztus arcvonásain, szavain, életén keresztül, az idő és téren túli végtelenből kibontakozik előttünk mint Atya.

Vannak népek a földön, akik nem ismerik a személyes Istent. Áldott legyen Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, hogy megismertette velünk az Ő személyes voltát – Atya voltát – Jézus Krisztuson keresztül. És ez sokkal többe került Neki, mint teremteni e világot. Hogy Jézus Krisztuson keresztül olyan pici gyermek lett, és a gyermek vonásain pillant ránk ez az Atya. Jézus Krisztuson keresztül fárad, küzd értünk, beszél, ellenségekkel tusakodik egészen a keresztig, és a kereszten onnan pillant ránk az Atya, mert azt mondja az Úr Jézus Krisztus: aki engem lát, látja az Atyát.