fázol várj betakarlak

z vagy nekem, mi testnek a kenyér” – olvashatjuk a sorokat Shakespeare 75. szonettjének elején. A reneszánsz művész talán a világon az egyik legszebben és legigazabbul volt képes kifejezni azt – minden klisé nélkül – hogy mit is jelent a valódi szerelem, s milyen kapcsolatban áll az azt megélő fizikai egyénnel.

A szerelem az egyik, ha nem a legmeghatározóbb motívum egy ember életében, és éppen ezért egy gyakran előkerülő téma az irodalomban is. Szinte alig van olyan költő, akinek ne lenne legalább egy verse vagy versciklusa a szerelemről. Erős, szélsőséges érzelmekkel együtt járó dolog szeretni valakit, és olykor úgy tapasztaljuk, hogy nagyon nehéz megfogalmazni, szavakba önteni ezt az érzést, de szerencsére valamilyen úton-módon költőink mindig megpróbálták, hiszen ha nem tették volna, a szerelemi irodalmi kánon sem lenne ugyanolyan, mint amit ma ismerünk.

Mindenki számára mást jelent a szeretet, szerelem, és máshogyan fejezi ki, így a szerelmi líra is nagyon sokféle.  Ez -véleményem szerint- főként a költő személyiségétől, történelmi időszaktól és a szerelme tárgyától, mélységétől függ. Minden költő máshogyan éli meg a szerelem lelki élményét, és máshogyan önti szavakba érzéseit. Már maga a  szerelem is sokféle és folyton változó: viszonzatlan, viszonzott, boldog, boldogtalan, szenvedélyes, békés, fájdalmas… Annyi különböző változata lehet, hogy nincs elegendő jelző a kifejezésére.

Egy korábbi cikkünkben már bemutattunk néhányat a magyar irodalom legszebb szerelmes verseiből, de azért még bőven akadnak az “irodalmi tölténytárunkban” szebbnél-szebb alkotások, melyek így Valentin-napon valószínűleg minden irodalomkedvelő embernek visszaidézik a régi, szép, szerelmes emlékeit.