a biztatás

Tehát a szeretet kérdéséről, a szeretet valóságáról akarnánk elmélkedni most, ez lenne a feladat. Onnan indulunk ki, hogy Szent János apostol a levelének a negyedik fejezetében hallatlan tömörséggel azt meri írni, hogy „szeretet az Isten, és aki szeretetben él, Istenben él”. Ezen az alapon az egész Szentírás tulajdonképpen a szeretetnek a kinyilatkoztatása.

Most nézzük meg, hogyan szeret minket Isten, a Szentíráson keresztül.

A Szentírás első könyve a Teremtés könyve. És ott az első megnyilatkozása ennek a szeretett Istennek az, hogy mondá Isten: legyen világosság, aztán égitestek, hegyek, völgyek, tengerek, élők, fák, legyen ember! Hogy tartozik ez a szeretethez? Az első elmélkedésünkben láttuk, hogy Istent a maga végtelen gazdagsága arra vezeti, azaz a végtelen gazdagsága, az ő jósága azzal jár, hogy nem csak tartalmi jó, végtelen érték-kincstár, hanem dinamikus jó is: az élteti az egész isteni életet, mind a három személyt, hogy közölni, adni, teremteni, létesíteni. Szeretetéből – önzetlen, elfogulatlan, tiszta, gyermekinek mondható szeretetéből – teremt, nem keres semmiféle önző szándékot. Szeretetből teremt, tehát Isten szeretete először úgy nyilatkozik meg, mint teremtő erő, létesítő erő, és minden mozzanatnál oda mondja a Szentírásnak az ősi szerzője azt is, hogy „látta Isten, hogy jó”. De jó, amit teremtettem! De szép, de nagyszerű! És azt befogadja a gondjába, és az embernek is átad mindent.

Itt segített engem egy nagyon fontos meglátáshoz egy német dominikánus atya, Josef Pieper: megláttam, hogy a teremtő szeretet a mi oldalunkon hova bújik meg bennünk, hol rejtőzik, a mi teremtő szeretet-képességünk hol van, miben van.

Ez a Josef Pieper miután megállapítja, hogy a német nyelvben csak egyetlen szó van a szeretetre – magyarban is tulajdonképpen –, azt elemzi, hogy mi történik, mikor én kimondom valamire azt, hogy „szeretem”. Mint például ezt a berendezést, ezt a kis készüléket, vagy barátomat, testvéremet, szüleimet, feleségemet szeretem. Mi történik akkor? Mi megy végbe? Mi van a szóban? A legkülönbözőbb dolgokra tudom kimondani, hogy szeretem; még Istenre is, az egész világra. Mit rejt ez a szó valamennyi esetben?

S akkor negatíve megállapítja, hogy nem az eszemhez tartozó valami ez elsősorban, amikor azt mondom: szeretem. Ez egy hozzáállás. A hozzáállásunk ugye az akaratunkhoz tartozik. Az akaratunknak a megnyilatkozása ez, onnan jön elő ez a szó, ott van a fedezete. Az akaratunkról nem tehetünk, hogy ilyen, azt nem mi alkottuk, annak a szerkezetét a teremtő adta meg, hogy képes az akaratunk ezt kimondani, vagy akaratunkra támaszkodva ezt kimondjuk. Az akaratunk természete olyan, hogy én valamihez így hozzá tudok állni, és ezzel a szóval, hogy „szeretem”, olyasmi megy végbe, mint mikor a gyerek kitárja a karját és megöleli az édesanyját vagy édesapját. Az akaratunkban is egy ilyen ölelő gesztus rejtőzik. Amikor azt mondom, „szeretem”, beveszem az akaratomba, beveszem a gondomba, mert jónak találom; de jó! Látta Isten, hogy jó, mindarról, amit teremtett, bevette a gondjába, akaratába.

A szeretet ehhez a képességünkhöz tartozik, itt jelenik meg az életünkben, belénk programozva. És azért merte Isten ránk bízni ezt a teremtést, amiről ő látta, hogy jó, mert ezt a képességet ő belénk teremtette, hogy mink is tudjuk látni valamiről, hogy jó, és mink is be tudjuk venni a gondunkba, szeretetünkbe.

Tehát valamennyire minden szeretetnyilatkozatunk mögött ott van az a valóság, hogy bevesszük a gondunkba és azt mondjuk rá: de jó, hogy van. Persze mindegyikünkben más szinten, más módon helyezkedik el ez az akarati képesség és másra és másra tud irányulni és más az intenzitása.