23rol gondolat

“Éljen augusztus huszadika!” – a plakát furcsán elnyújtott betűivel s a szöveget körülröppentyűző színes görbéivel inkább emlékeztetett egy Nyugaton divatos pszichedelikus-hippi plakátra, mint egy népi demokratikus állam ünnepélyes propagandahirdetményére. Azt a körülményt, hogy Szent István napjából Rákosi Mátyás csinált azóta is érvényben maradt alkotmányünnepet, a magyar sajtó nem hangsúlyozta, sőt úgy látszott, valamiféle békés kompromisszum alakult ki István király és a kommunista párt között: 20-a idén legalább annyira volt István-nap, mint a (már születéskor semmibe vett, papírrongyként kezelt) szocialista Alkotmány ünnepe. A legfeltűnőbb mégis az ünnep politikamentessége volt – mivel augusztus 20. keddre esett, hétfőre “csúsztatták” a vasárnapot, s így kettős szabadnapot nyert a magyar nép apraja-nagyja. Ebből az alkalomból a pestiek fele lement a Balatonra, vagy ki a Római-partra, esetleg a budai hegyekbe, az izzadó családapák felpakoltak Trabantjukra vagy Wartburgjukra, és nekiiramodtak, hogy mielőbb vízközelbe érjenek, és sörrel öntözhessék kiszáradt torkukat. A város másik, fiatalabb fele az évenként ismétlődő és már-már nemzeti üggyé lombosodott táncdalfesztivállal volt elfoglalva, annak döntőjét figyelte a televízió képernyőjén. Néhány forró órára úgy tűnhetett, mintha a kérdés, vajon a Kislány a zongoránál című érzelgős giccs helyett a Sose fájjon a fejedavagy az Így mulat egy beates (!) magyar úr című románcigányos stílusban összelopott sláger érdemli-e az első díjat, életbe vágó fontossággal bírna a magyar társadalom ifjabb korosztályai számára. Táncdalfesztivál, kupadöntő, a nyaralás örömei vagy estébe nyúló kártyaparti a vendéglőben: augusztus 20. táján Magyarországon ezek a dolgok kötötték le az emberek figyelmét. Még a politikában járatosabbak sem tartottak különösebb változástól, a “cseheknél a pozsonyi nyilatkozat óta csend van”, mondogatták. A vezetők augusztus 20-i beszédei sem voltak különösebben harciasak. Kállai Gyula méltatta a pozsonyi nyilatkozat fontosságát, mások az új gazdasági mechanizmus eddigi eredményeiről beszéltek. Senki sem tulajdonított különösebb jelentőséget annak a kis hírnek, ami éppen 20-án látott napvilágot a Népszabadságban, amely szerint A. Selepint Lenin-renddel tüntették ki. Az olvasók többsége nyilván azt sem tudta, ki az az A. Selepin, s ha tudta volna, akkor sem jut túl merész következtetésekre. “A dolgozó” élvezte a kettős szabadnapot és várt a 20-án estére ígért látványos tűzijátékra

A tűzijáték a Gellérthegyen kezdődött, és a csehszlovák-magyar határon, illetve Prága utcáin folytatódott. 21-én reggel a magyar főváros mit sem sejtő lakosai arra ébredtek, hogy a szovjet és a velük szövetséges magyar (stb.) csapatok az éjszaka folyamán bevonultak Csehszlovákiába. A hír váratlanul, felkészületlenül érte az embereket. Azok, akik a magyar csapatok bevonulásáról döntöttek nem kértek rá előzetes felhatalmazást a Parlamenttől, de még csak az MSZMP Központi Bizottságától sem, hanem egyszerűen tudomásul vették, hogy az oroszok, nevezetesen Grecsko marsall jelt adott, s pavlovi reflexmozdulatokkal csatlakoztak a megszálláshoz. 21-én reggel az MTI-t felhatalmazták arra, hogy közölje (ki hatalmazta fel?), miszerint egyes vezető csehszlovák személyiségek kérésére (akiket azóta sem neveztek meg), a Varsói Szerződésben részt vevő országok csapatai (Románia kivételével) baráti segítséget nyújtottak (ilyen remek barátok mellett nincs is szükség ellenségre) az ellenforradalomtól fenyegetett Csehszlovákiának. Ez az “ellenforradalom” abból állt, hogy az utcán az emberek arról és ott vitatkoztak, amiről és ahol akartak, s az újságírók nem azt írták meg, amit előírtak nekik, hanem ami a véleményük volt. Prágában vér nem folyt (ezt még a Pravda sem állította), csak szavak röpködtek – de a szavakban az élénk fantáziájú Grecsko marsall már gépfegyvergolyókat vélt látni. S így aztán “bátran törtek előre a tankok”, hogy legázolják a szocialista Csehszlovákia újonnan szerzett szólás-, sajtó- és véleményszabadságát.