Sárga virág, kék virág

Senki az égvilágon nem látta, hogy a kislány elindult az országúton, s nem látta senki azt sem, hogy a csavargó már ott ült ennek az útnak a szélén, az árokparton.

Éppen akkor kezdett magához térni a föld, az erdőkben meg a mezőkben már kidugdosták a fejüket a virágok, és pattanásban voltak a rügyek mindenfelé. Nagyon szép, pompázatos tavasz volt.

Amikor a kislány odaérkezett a csavargó elé, megállt, aztán odament egészen az árok széléhez, és így szólt:

– Ha eső lesz, akkor ez az árok megtelik majd vízzel, s akkor aztán nem tudsz itt ülni!

A csavargó éppen evett, csíkos, szürke tarisznya volt nála, elterítve a földön, rajta kenyér, azt eszegette. Evett tovább, oda sem fordította a fejét.

A kislány leguggolt, a szoknyáját szépen lehúzta a térdére, szép, kedves mozdulattal, ahogyan az ilyen kislányok szokták, aztán átkulcsolta a térdét.

– Keresztül tudod ugrani ezt az árkot? – kérdezte.

– Hordd el magad! – mondta a csavargó.

– Neked olyan nagy lábad van…! Biztosan keresztülugrod, ha akarod!

A csavargó rápillantott. Éppen csak egy rövid pillantást vetett rá, aztán hátratámaszkodott a könyökére, és meglódította a fejét:

– Szedd a lábad, és menj a dolgodra innen…

A gyermek szeme megnyílt, nagyra és tündöklőre, mint az ilyen csöpp jószágoknak szokott megnyílni a szeme, akár az ég.

– Dolgomra?

A térdére ereszkedett és széttárta a karjait:

– Énnekem nincsen dolgom, semmi dolgom nincsen az égvilágon! Én még olyan kicsi vagyok, hogy semmit nem tudok dolgozni, még a hajamat sem tudom magamnak megfésülni… De te meg sem nézted, hogy milyen szép hajam van?

A csavargó köpködte a szájából a morzsát, feje hátraesett a tarkójára, s nézte az eget. Nagy, erős felhők vonultak odafönt, dúsak, mint a hab, s a nap aranyra festette az oldalaikat.

– Nézd meg, milyen szép hajam van! – mondta a gyermek.

– Senkinek nincs olyan szép haja, mint nekem, nem olyan kócos, fekete, mint a tied!

S ahogy a gyerekek szokták:

– Tessék megnézni a hajamat!

– Menj innen, amíg jó dolgod van! – mondta a csavargó. Felült, és rákiáltott: – Szedd a lábad, ha mondom…

De a pillantása ottmaradt a gyereken.

Ott állt derékig bomló hajjal, a vállára folytak a fürtjei, körbefogták az arcát, megültek finoman a vállán, olyan volt, mint a tündérek a mesében, a szeme kék, az arca piros, mint a rózsák, s tiszta selyem a vállán.

– Szép? – kérdezte.

A csavargó csak nézte a gyereket.

– Ugye, milyen szép?

Csak nézte a gyereket, meg sem rebbent rajta a tekintete.

– Olyan, mint a selyem! – mondta a gyermek.

A csavargó visszaereszkedett a könyökére, a lábát is átnyújtotta az árok fölött, akár az előbb.

– Mondjad, hogy szép! – mondta a gyermek.

– Szép! – mondta.

A kislány kacagni kezdett. Kacagott, s közben meg széttárta a karját, s lassan megfordult maga körül.

– Senkinek nincs ilyen szép haja! – mondta, és fordult újra maga körül. A fejét egyenesen tartotta, meg sem moccant, mint valami kis szobor, az ajkait összezárta, összeérintette őket könnyen és finoman, a szemeit meg lehunyta. A karjai úsztak a levegőben, az ujjai meglebbentek, mint a könnyű virágok a szélben. Úgy is fordult meg.

– Szép volt?

– Szép!

– Nagyon szép?

– Az!

– Akkor mondjad úgy, hogy: nagyon szép!

A csavargó lenézett a földre, és azt mondta:

– Nagyon szép!

A kislány kacagni kezdett.

– Na, látod…

S kacagott. De közben a tekintete ráesett a csavargó lábára, az arca komoly lett, szinte ünnepélyes, s olyan lett a hangja is, mint a komoly, okos felnőtteké:

– Ha eső lesz, akkor ez az árok megtelik vízzel, és te nem tudsz majd itt ülni! Esik majd a sok csúnya eső, folyni fog mindenfelé, és tele lesz vízzel az árok, csúnya, mocskos vízzel, és egészen a tetejéig fog érni, meg a fű is vizes lesz egészen, meg sáros a földtől, akkor aztán ott is éppen olyan lesz, mint az országúton, sáros, vizes, s te ott sem tudsz majd ülni, mert mindenütt víz meg sár lesz, mocskos, hideg sár…

A csavargó lenézett a lábaira. Ott nyugodtak az árok felett, áthúztak felette, és megültek a bakancsok a túlsó parton, fű s virágok között.

– Olyanok a lábaid, mint a hidak! – mondta a gyermek.

Valóban, mint két átdobott fa feküdtek a partok között.

– Mint a hidak? – kérdezte a csavargó.

– Mint két nagy híd!

– Akkor lépj rá, és gyere át hozzám!

A gyermek felemelte a fejét.

– A lábaidon?

– Azokon! Olyanok azok, mint a hidak, te mondtad! Rálépsz, s jössz rajtuk, mint a hidakon…

A gyermek összevonta a szemöldökét, meggyűrődtek a kis ívek a kék szemek fölött, s a homlokán két apró ránc támadt, az is pont középen, a szemek között.

Lassan végignézte a csavargó lábait, aztán felemelte a tekintetét a férfi arcára.

– Mondd, hogy nagyon szép volt a hajam…

– Nagyon szép volt a hajad!

– Olyan, mint a selyem…

– Olyan, mint a selyem!

Felnézett a napra, aztán összehunyorította a szemeit, és elindult a csavargó felé.

Előbb az egyik, aztán a másik lábát tette fel a férfi lábaira, majd széttárt karokkal felegyenesedett, és óvatosan rakva arrább a talpait, megindult, ment a térdek felé.

– De… most is szép a hajam!?

– Nagyon szép… olyan, akár a selyem!

Továbblépett. De csak egyet-kettőt, aztán megállt, és így szólt:

– Nem hallgattad meg, hogy tudok énekelni! Senki olyan szépen nem tud énekelni, mint ahogyan én énekelek…

A kezét a csavargó térdére támasztva, leereszkedett az árok közepére, alig voltak a vállai valamivel magasabban a férfi térdeinél.

– Senki olyan szépen nem énekel, mint ahogyan én énekelek… Nem hiszed?

– De… Elhiszem!

Ránézett, kutató, makacs tekintettel a férfi arcára.

– Még nem is hallottad… Akkor honnan tudod?

– Biztos te énekelsz a legszebben!

– Olyan… mintha kis harangok szólnának…

– Egész biztosan olyan!

– Még annál is szebb!

– Biztos szebb!

– Nem hazudsz?

– Nem!

Félrefordított fejjel nézte a csavargó arcát. Majdnem a válláig hajlította a fejét, és a szemeit megint összevonta.

– Most majd meglátod! – mondta.

Hátralépett, kezét összefonta a háta mögött. énekelni kezdett.

Az én hajam szép,
aranyos kis hajam szép, nincsen senkinek olyan.
Jaj, de szép a hajam!
Nincsen senkinek olyan…

Közben a karját felemelte, fejét hátrahajtotta, két tenyerével felfogta a haját, és magasra lebbentette, aztán meg hagyta, hogy visszahulljon, és csak emelte, lebbentette meg hullatta vissza a vállaira. Aztán felszállott a hangja, mint a madár, és elveszett szépen és csendesen, éppen mint a madár is a levegőben.

ha  teheti  és  segíteni  szeretne   egy  fogyatékkal  élő  fiatalokon   hogy   boldog  életük  legyen

adója   1% kával  támogassa

támogassa alapítványunkat!

Az adományozó szelvényre ezt írja:

Mint a többi ember Közhasznú Alapítvány

Adószám: 18711516-1-13 előre köszönik szépen

Vélemény, hozzászólás?