alázat

Egyszer egy Celestino nevű barát elhatározta, hogy remete lesz, mégpedig a metropolis kellős közepén, ahol legnagyobb a szív magánya, s legerősebb a Sátán kísértése. Mert csodálatos a keleti sivatagok, a kőből, homokból és tűző napból való sivatagok ereje, a leggőgösebb ember is rádöbben ott a saját kicsinységére, szembenézve a teremtés mérhetetlenségével s az örökkévalóság szakadékaival; de még hatalmasabb a nagyvárosi pusztaság, a nyüzsgő sokadalom, a sietés, a kerekek, az aszfalt és neonreklámok pusztája, no meg az óráké, melyek mind együtt járnak, egy ütemre, s mind együtt mondják ki, ugyanabban a pillanatban ugyanazt az ítéletet.

Nos, e bús sivatag legkietlenebb pontján élt Celestino atya, az Örökkévalóság imádásának eksztázisában; de mivel híre terjedt bölcsességének, messze földről is fölkereste a sok zaklatott, dúlt lelkű ember, ki tanácsért, ki hogy meggyónjon neki. Isten tudja, hogyan, valami ősrégi teherautóroncsot talált egyszer egy elhagyott kovácsműhely mögött, ennek a szűk s immár teljesen ablaktalan vezetőfülkéjét használta gyóntatószék gyanánt.

Egy szép napon úgy estefelé, minekutána hosszú-hosszú órákon át hallgatta a számtalan bűn többé-kevésbé bűnbánó számbavételét, s épp távozni akart őrkunyhójából, egy sovány, keszeg alak körvonalai bontakoztak ki hirtelen az esti homályból. Alázatos, vezeklő testtartással közeledett a gyónó.

A késői vendég már ott is térdelt az imazsámolyon – csak akkor, az utolsó pillanatban vette észre a remete, hogy pap az illető.

– Mit tehetek érted, papocskám? – kérdezte tőle szokott türelmes, megbocsájtó hangján.

– Gyónni jöttem – szólt amaz, s tüstént belefogott bűnei felsorolásába.

Mármost Celestino atya rég megszokta, hogy el kell viselnie azoknak a személyeknek – többnyire nőknek – a bizalmát, akik afféle hóbortból járnak hozzá gyónni, s a lehető legártatlanabb cselekedetek aprólékos elmesélésével untatják. Ám olyannal, aki ennyire híjával lett volna a bűnnek, nem esett még találkozása soha. A gyarlóságok, melyekkel a papocska vádolta magát, úgyszólván nevetségesek voltak; csupa súlytalan, jelentéktelen semmiség. Mindazonáltal a remete, ismervén az embereket, jól tudta, hogy a neheze még csak most következik, a papocska kerülgeti, mint macska a forró kását.

– Rajta, fiacskám, szedd össze magad. Későre jár, s őszintén szólva kezd hideg is lenni. Térjünk a lényegre!

– Nincs bátorságom, atyám… – hebegte a papocska.

– Mit követhettél el, mondd, mi a csudát? Amúgy igazán rendes fiúnak látszol. Nem hinném, hogy gyilkoltál volna. S a gőg sarával sem igen mocskolhattad be magad.

– Pedig épp erről van szó… – sóhajtotta amaz, alig hallhatóan.

– Gyilkosság?

– Nem. A másik.

– Gőg? Lehetséges volna?

A pap bűnbánóan bólintott.

– Beszélj hát, ki vele, édes lelkem. Noha igencsak nagy volt a mai fogyasztás, nem merült ki teljesen az Úristen kegyelme, azt hiszem, számodra bőségesen elegendő, ami még maradt a raktáron.

Az ifjú pap végre nekiveselkedett:

– Nos halljad, atyám. A dolog igen egyszerű, de irtózatos is egyúttal. Nemrég szenteltek pappá. Alig néhány napja léptem hivatalba, a számomra kijelölt parókián. És hát…

– Ej no, beszélj, fiacskám, mondjad! Ígérem, nem fogom leharapni a fejed.

– És hát… amikor meghallom, hogy „tisztelendő úr”-nak szólítanak… akár hiszi, atyám, akár nem… tudom, nevetségesnek hathat… nos én olyankor boldog vagyok, igen, valami nagy-nagy melegség árad szét a szívemben…

Szó ami szó, igazán nem nagy bűn; a hivők többségének, beleértve a papokat, eszébe se jutna meggyónni. Váratlanul érte így ez a vallomás a remetét is, nem volt rá felkészülve. Szóhoz se jutott egy ideig (ez se fordult még vele elő).

– Hm… hm… értem… nem szép dolog… Ha nem is maga a Sátán az, aki a szívedet melengeti, de kis híja… Szerencse, hogy magadtól rájöttél… S a szégyenkezésed jó jel, remélhetjük, hogy nem esel vissza ebbe a vétekbe… Igazán szomorú volna, ha hagynád, hogy megfertőzze a fiatal lelkedet… Ego te absolvo.