amikor beszélünk

Amikorlünk  vbeszéalakivel, nemcsak szavaink közölnek valamit, hanem hangszínünk, hanglejtésünk, arcjátékunk, tekintetünk és gesztusaink is üzenetet közvetítenek, méghozzá általában többet árulva el a szóban forgó dologhoz való viszonyunkról, mint maguk a szavaink. Míg azonban egy udvariassági társalgás alkalmával azt, hogy mindkét fél a pokolba kívánja a másikat, vagy egy üzleti tárgyaláson azt, hogy a kliensnek csak a pénze érdekes, a beszélők magukra erőltetett mosollyal, feszes arcizmokkal igyekeznek leplezni, addig egy baráti beszélgetésben nincs mit takargatni, éppen ezért sokkal fesztelenebb a társalgás, s a szavakon túli kommunikáció nem ellentmond a kimondott szónak, hanem kiegészíti, s ezáltal megerősíti, kiteljesíti azt. Mert az emberi beszéd végső célja az önközlés, személyünk titkának feltárása és megosztása másokkal. Hogy szeretetünknek hangot adjunk, nem szükséges folyton róla beszélnünk – egy szeretetkapcsolatban úgyis minden róla szól, a szeretet mintegy megtestesül a hangunkban, a szemünk csillogásában, a mozdulatainkban és a testtartásunkban.
Mindez végtelen fokban igaz az isteni kinyilatkoztatásra. Hiszen Isten nem csupán igazságokat közölt velünk, hanem végső soron legbensőbb titkát, szentháromságos életét tárta fel és osztotta meg velünk. Jézus Krisztus, a megtestesült Ige egyben Isten megtestesült szeretete is. Milyen sokatmondó mozzanat a mai Evangéliumban, ahogy Jézus elbocsátja a sokaságot, hazatér tanítványaival, és csak nekik, szűk körben tárja fel példabeszédének értelmét. Micsoda kitüntető bensőségesség! Az utolsó vacsorán pedig, miután szeretetének legnagyobb jelét adta, így szól az apostolokhoz: „Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtul adtam nektek.”
Urunk Jézus Krisztus, köszönjük Neked, hogy Isten Általad hozzánk is úgy szól, mint barát a barátjához. Add, kérünk, hogy kegyelmed segítségével fel tudjunk nőni ehhez a kitüntető barátsághoz, s ne vonakodjunk létezésünk legmélyebb titkát újból és újból Rád, az isteni Barátra bízni.