egy szere pár év

Hamarosan megállapítottam, hogy katolikus emberrel van dolgom. Olyan valakivel, aki hisz egy mindenható és mindentudó Istenségben, míg én olyasmi vagyok, amit talán leginkább az „agnosztikus” szóval lehetne kifejezni. Van bennem valami intuíció Isten létezéséről (igaz, hogy ebben nem nagyon bízom, minthogy valószínűleg gyermekkori élményekből és szükségletekből született) és olykor az eseményeknek különös, sorsszerű alakulása, melyek úgy keresztezik az ember útját, mint az őserdőben a leopárdoknak állított csapdák, olyan ámulatot kelt bennem, amely a hithez hasonló, de értelmem fellázad egy olyan Istennek puszta gondolatára, aki a szabad akarat minden szörnyűségének kiszolgáltatja teremtményeit. Azon vettem észre magam, hogy ezeket a gondolatokat fejtegetem útitársamnak, aki csendesen és tisztelettel hallgat. Nem próbált félbeszakítani és semmi sem látszott rajta abból a türelmetlenségből, vagy szellemi fölényességéből, amelyre katolikusoknál mindig el lehet készülve az ember. Az egyik kis állomás lámpái megvilágították arcát, melyet eddig a szakaszban pislákoló egyetlen körte homályban hagyott és ekkor hirtelen megláttam rajta valamit – mit is? Oly erős volt ez a hatás, hogy elhallgattam.

Egyszerre tíz esztendőt szálltam vissza az időben, a nagy, hiábavaló küzdelem túlsó partjára, egy apró normandiai városkába: Gisorba. Egy percre megint ott jártam a régi bástyán és elnéztem a szürke háztetők fölött, míg pillantásom – Isten tudja, miért – megakadt a sok hátsó ablak egyikén. Egy középkorú férfi arca tapadt az ablaküvegre, egy arc (azt hiszem, az az arc már nincs többé, mint ahogy valószínűleg nincs többé a régi városka sem, középkori levegőjével; mindebből csupán egy halom por maradt), egy arc, melynek láttán ámulva szóltam magamban: Ez az ember boldog – maradéktalanul boldog. – Útitársamra néztem, de arca már ismét elmerült a félhomályban. Tétován szóltam: „Ha meggondolja az ember, hogy Isten – ha ugyan van Isten – mi mindent megenged. Most nem éppen csak a testi szenvedésre gondolok: hanem általában: a Rosszra. Teszem, ártatlan gyermekek megrontására…”

– Az emberi belátás annyira korlátozott! – mondta útitársam és én bosszankodtam ezen az elcsépelt szólásformán. Mintha megérezte volna csalódottságomat (lehet, hogy gondolataink is oly szorosan fonódtak össze, mint ahogy mi magunk összebújtunk a hideg kocsiban), mert így folytatta: – Persze, az ilyesmire nincs felelet. Olykor elfog az ember valami jeladást vagy célzást – itt a vonat megint alagútba robogott és a lámpák kialudtak. Ez hosszabb volt minden eddiginél és a szerelvény zakatolva rohant rajta keresztül, miközben mintha a hideg a sötétséggel együtt áthatóbbá vált volna, jeges ködként borított el bennünket. (Lehet, hogy ha az embernek valamelyik érzéke kialszik – itt a látásé –, a többi egyszerre élesebben kezd működni.) Mikor kiértünk a szürke éjszakába és a villany újra fölgyulladt, láttam, hogy útitársam hátradőlt az ülésen.

Kérdőn ismételtem meg utolsó szavát: – Célzást?

– Ő, így szárazon elmondva, vagy akár lenyomtatva, nem sokat mond az ilyesmi – mondta összeborzongva köpenyében. – És általában nem mond semmit más embernek, azon az egyen kívül, akinek szól. Tudományosan persze nem bizonyít semmit, ha úgy vesszük, voltaképpen egyáltalán nem bizonyít semmit. Olyan esetek ezek, amelyek valahogyan egészen másképp sülnek el, mint ahogy szándékolták őket –, már tudniillik az emberek, akik cselekvőleg vettek részt bennük. Vagy az a valami, ami az emberi résztvevők mögött áll.

– Valami?