Szükséges-e a félelem, a szégyen és a bűntudat

Ismét három „csúnya szó”, amit szeretnénk kiiktatni az életünkből, de mindenképpen a nevelésből. De hát szükség van-e ezekre az érzelmekre? Nem fejlődnék egészségesebben ezek nélkül az ember? Nem kellene megóvni a gyermekeket bármilyen áron ezektől a kellemetlen érzésektől?

Határozottan azt kell válaszolnunk, hogy nem. Még akkor is, ha sok, magát modernnek nevező irányzat tanítja ezt a már nagyon régóta fel- felbukkanó, majd eltűnő tant. Ugyanis ezek hiánya éppolyan károsító a személyiségfejlődés szempontjából, mint céltalan, torz, és túlzó formájuk. Ez utóbbiak ellen természetesen küzdenünk kell. A félelem, szégyen és bűntudat normális formáit viszont fel kell használnunk olyan belső kontrollálókként, melyek a normaszegés megelőzését szolgálják.

A három összetartozó, de különböző érzést összefoglalóan szorongásnak is mondja a pszichológia. Ez a szorongás, amely sok mindennapi szituációban fellép, a személyiségfejlődésben is elkerülhetetlen szerepet játszik. Pozitív szerepe abban van, hogy veszélyre figyelmeztet, veszély lehetőségére hívja fel a figyelmet. Nagyon leegyszerűsítve a félelem azt jelzi: „bajom lehet”: a szégyen arra figyelmeztet: „megtudják”; a lelkiismeret arra hívja fel figyelmemet: „erkölcsileg rossz” fenyeget. A nevelés szempontjából az a fő feladat, hogy egyrészt csak akkor lépjen fel a szorongás bármely formája, ha valóban szükség van rá; másrészt, hogy a gyermek olyan módot találjon a szorongástól való megszabadulásra, amely valóban megszabadít a kellemetlen lelki állapottól, éppen azért, mert megoldja a konfliktust. Pl. ha a gyermek eltört egy poharat, ne magáért a pohárért érezzen szorongást, hanem a helytelen viselkedése miatt érezzen szégyent vagy bűntudatot: ha akarattal okozott szomorúságot másnak, ha veszélybe sodort valakit, ha feleslegesen szállt szembe az okos figyelmeztetéssel stb. Ha a baj már megtörtént és fellépett a szorongás, akkor a gyermek ne kibújni akarjon a felelősség alól, ne másra akarja hárítani, ne még nagyobb bajt okozzon, hanem találja meg a valódi feloldást hozó megoldást: beismerés, jóvátétel, ígéret… A beismerés utáni ígéretre nem a szülőnek van szüksége, hanem a gyermeknek. Ez biztosíték számára, mert így érzi önértékelésének és biztonságának teljes helyreállítását.

A nevelés szempontjából az is fontos, hogy a szorongás kellő fokú legyen. Mert ha a szorongás nem éri el a kellő fokot (pl. minden áron megóvják a gyermeket tőle, megelőzik kialakulását), akkor éppen ezt a fontos figyelmeztető szerepét veszti el, és azt sem tanulja meg, hogyan hasznosítsa ezeket az érzelmeket. Ha viszont túlzó fokot ér el a szorongás (pl. a nem korlátozó vagy éppen túlkorlátozó, fenyegető bánásmód miatt), akkor a félelem, szégyen vagy bűntudat függetlenedik a valós helyzettől és kárt okozó módon hat.