szívbajos embernek való!

Nem szívbajos embernek való! – mondták valaha a régi Magyarországon bizonyos gavalléros tréfákra, halálos kimenetelű párbajokra, mérgesebb szilvóriumokra, sőt harapósabb asszonyfélékre is.

– Nem szívbajos embernek való! – mondja most ugyancsak Hoch János, amint karonfogva sétálgat velem az Országháznak abban a táncterem nagyságú szobájában, ahová hosszas keresgélés, piros bársonyfüggönyös ajtók, régi vármegyei életre emlékeztető hajdúféléken át tudok eljutni. Az ajtókra valami vidéki nyomda készített kartonpapírosokat. A Nemzeti Tanács Elnöke – mondják a töredezett betűk. Beküldöm a névjegyemet: Itt van Krúdy Gyula és jóslatot kér Főtisztelendő úrtól.

Mielőtt tovább mesélgetnék, kedves késői maradékom, el kell mondanom, hogy ez a kor sem különbözik a többi kortól, amelyeket az emberiség részére megalkottak hitújítók, királyok, Savonarolák, Husz Jánosok és zsurnaliszták: – ez a kor is telve volt jelszavakkal, amelyeket a tömegek részére találtak ki, hogy legyen nekik ebédrevalójuk. Pedig ez a korszak állítólag a fölszabadult, okos emberek korszaka volt, – nem lehetett volna elhinni, hogy a korszak eszméit az ablakokból a szobalányok, az udvarokról a házmesterek porolják a járókelők közé. Jelszavak járták ekkor is: a kocsmákban, ahova a polgár feledkezni betért; a piacon, ahova az emberek mondanivalóik megtanulása végett eljárogattak; a családi otthonba, ahol mindenki úrnak érzi magát, akinek joga van keresztjelet tenni a kenyérre, mielőtt azt felszegné… A háborús jelszavak már elmúltak, de itt voltak az úgynevezett béke jelszavai: „Álljunk meg egy szóra!” – „Mi mégis entente-barátok vagyunk!” – emlegetik a polgárok kocsmáikban és fészkeikben Lovászy Márton szavait. Nagy volt ez az ország: hetek is beleteltek, míg egy új pesti kiadás eljutott Kassáig vagy Fogarasig.

Ilyenféle általánossá válott tudás lett, hogy Hoch János főtisztelendő úr, józsefvárosi plébános korában a próféták könyveinek igénybevételével pontosan megjósolta a háború végét: bizonyos Da-Niel nevű férfiút, aki oroszlán-damptőr is volt, kevert bele a dologba a nyolcadik kerületi pap, hogy arra rákenhesse az elmúlt Világháború végének megállapítását. Hogyne hitték volna el az emberek az éveken át várt kedvező, a Szent Bibliával megerősített jóslatot, amikor már annak is jelentőséget tulajdonítottak, hogy a ház melyik oldalán akad meg ökörnyál, amely Rákos mezeje felől Pest felett elúszik! Ott haláleset történt, vagy az öreg póttartalékos váratlanul hazatért.

Éppen ennek a Dániel prófétának ügyében kerestem a főtisztelendő elnök urat egy kora tavaszi napon abban a gyönyörű, germán mesemondásokból való nagy házban, amelyet a vidéki emberek talán manapság is megbámulnak, mint az ország házát. (Minden valamire való építőnk német származású volt; úgy látszik a magyarok tudománya megrekedt a sátorcsinálásnál.)


Először a böjti szentbeszédekről teszek említést, amelyeket a béke boldog éveiben annyiszor volt alkalmam hallgatni az „aranyszájú pap” ajkairól, az üvegházi jácintokhoz hasonlatos, finom belvárosi hölgyek társaságában úgy a szerviták terén, mint a Ferencrendiek templomában.

– Nem voltunk még szívbajosok, – felelte a Nemzeti Tanács elnöke.

Majd a nógrádverőcei csónakázásra terelte a szót, mikor a kőbányai főúr izmainak olyan teljességében volt, hogy versenyevezősökkel küzdött együtt a Dunán, – amely itt még valóban kék a nagymarosi svábok miatt.

– Azt hiszem –, felelte a diktátor, aki Magyar

– Azt hiszem, – felelte a diktátor, aki Magyarország zászlósurának valamint egyéb nemességének hűségesküjét kezében tartotta –, azt hiszem, hogy Buddhának, az antikrisztusnak abban az egyben igaza van, hogy mindannyiunknak hétrétű utat kell megtennie az életben. A szenvedések útjait.