igazáság

azdagoknak és szegényeknek egyaránt fel kell hagyniok vele, hogy rabszolgatartónak tekintsék az embert, még ha az ideológiailag felkorbácsolt energiaéhség jelenleg igazolni látszik is ezt a végzetes elképzelést – kezdi Illich. Az ipari fejlődés jóvoltából meggazdagodott országokban az energiaválságot az adóemelés ürügyéül használják, hogy új, „ésszerűbb” és társadalmi szempontból még ártalmasabb ipari folyamatokkal váltsák föl a túlzott és célszerűtlen növekedés nyomán elavult eljárásokat. Azon népek vezetői számára, amelyek még nem kerültek ugyanennek az iparosodási folyamatnak az uszályába, az energiaválság maga a történelmi imperativus, hogy egy végső erőfeszítéssel központosítsák a termelést, a környezetszennyezést és a saját hatalmukat, utolérvén így a több energiát használó társadalmakat. Válságuk exportálásával és a puritán energiaimádat új evangéliumát prédikálva a gazdagok még több kárt okoznak a szegényeknek, mint mikor eladták nekik a mostanára elavult gyáraik termékeit.

Mihelyt egy szegény ország elfogadja azt a tant, hogy több energia gondosabb felhasználása révén a javaknak egyre nagyobb sokaságával ajándékozhat meg egyre többeket, már rabja is lett a legnagyobb ipari termelés hajszolásának. Valahányszor úgy dönt, hogy az energiától való függését fokozva „modernizálja” szegénységét, óhatatlanul eljátssza az ésszerű technika választásának esélyét. Az ilyen ország feltétlenül megfosztja magát a felszabadító technika és a közreműködésen nyugvó politika lehetőségétől, amikor az elképzelhető legnagyobb energia használata következtében az ugyanekkora társadalom-ellenőrzést is felvállalja.

Az energiaválságnak nem vethetünk véget még több energiával. Legfeljebb eloszlathatjuk a rémét, azzal az ábránddal együtt, hogy a jólét a parancsunkat váró „motoros rabszolgák” számán múlik. Evégett szükséges meghatároznunk azt a küszöbértéket, melyen túl az energia már rombol, mindez pedig egy olyan politikai folyamat teendője, amely e határok keresésében egyesíti a közösséget.

Az energiaadagok hatása a társadalomra politikai kutatások tárgya. Jó példa erre a modern közlekedés vizsgálata. A közlekedésnél az az energia, amelyet egy bizonyos idő alatt használunk el, sebességgé alakul át. Ebben az esetben a kritikus mennyiség a sebességhatár fogalmában bukkan fel. Mihelyt egy közúti jármű sebessége meghaladja óránként a 25 kilométert, az egyenlőség felborul, a tér és az idő pedig megfogyatkozik. A gépesített szállítás monopolizálja a közlekedést, és akadályozza az önerejű helyváltoztatást.

Az első vasút megépítését követő ötven esztendőben valamennyi nyugati országban százszorosára növekedett a közlekedési eszközök utas-kilométerben kifejezett teljesítménye. Az ásványi üzemanyaggal hajtott gépek azután lehetetlenné tették, hogy az emberek a saját izmaikat használják, és arra kényszerítették őket, hogy akarva-akaratlanul a szállítás – mint szolgáltatás – fogyasztói legyenek.

A sebesség hatása az emberek önrendelkezésére alig függ a járművek műszaki jellemzőitől, illetve hogy mely személyek vagy testületek rendelkeznek a repülőjáratokkal, autóbuszokkal, vasutakkal vagy gépkocsikkal. A kritikus tényező a nagy sebesség: ez teszi társadalmilag rombolóvá a közlekedést. A gyakorlati politikai teendők és a kívánatos társadalmi viszonyok között igazán csak ott választhatunk, ahol a sebességet megfékezik. A közreműködésre épített demokrácia keveset fogyasztó technikát kíván, és a termékeny társadalmi kapcsolatok felé a szabad emberek útja a kerékpár sebességével halad.g