a hűség

megreformálja a lengyel egyházat? Franciaországban ugyan nem mindig megy minden a legjobban… de önöknek franciáknak mindig van orvosságukt minden más ország számára!” Erre így feleltem: “Tudja, Püspök Úr, nem arról van szó, hogy annyi orvosságunk lenne! Csak éppen mi Franciaországban sokszor előbb kaptuk meg a betegséget másoknál. Nem vagyunk jobb orvosok, hanem mindenkinél előbb voltunk betegek. Így hát talán jobban tudjuk – nem az orvosságot, hanem hogy mi a betegség, hiszen keresztülmentünk rajta.”

Ha tehát ennek a kettős hűségnek a betegségéről beszélek most Önöknek, nem azért teszem, mintha azt állítanám, hogy orvosságot hozok rá. Egyszerűen olyan bajról van szó, amelyet jól ismerek. Ez a baj nem csupán az emberek szűk körét érinti, hanem mindenütt találkozik vele az ember, ahol két látszólag egymásnak ellentmondó hűségben kell élni, és a türelmes hit sötét útját járni. A munkáspapok válsága ez, akik hűek akarnak lenni a munkásokhoz és hűek az Egyházhoz; a harmadik világ országaiban működő misszionáriusok válsága, akiknek választaniok kell az evangelizáció és a forradalom, a világ és az Isten országa értékei közt: hűséges akarok lenni minden emberi értékhez, és hűséges az Isten országának értékeihez, mintha a kettő ellentmondásban állna. Különben ez volt a modernista válság drámája is. Hűség az észhez és a tudományhoz, vagy hűség a hithez? Hűség az Egyházhoz vagy hűség a világhoz? Úgy tetszik nekem, hogy bármelyik téren Ábrahám példájára egyetlen hűségben kell élnünk.

 

P. Lebret a sorsközösséget az Atlanti-óceán tengeri halászai között ismerte meg. Ezeknek az embereknek az élete szegény és nehéz volt, de mindenkit valóságos szolidaritás egyesített. Mikor a halászbárka a halrakománnyal visszaért a kikötőbe, nem fizettek az embereknek, hanem bizonyos számú részre osztották a zsákmányt. A hajó, a kapitány, a tengerészek mind jogosultak voltak ennyi vagy annyi részre, és a hajósinasnak is joga volt egy fél vagy negyedrészre. Ha a fogás jó volt, mindenki nagyobb részt kapott, ha rossz, mindenki kevesebbet.

Gustave Thibon Rhone-völgyi falujában szintén látta ezt a sorsközösséget. A gazdag parasztoknak nagyobb földjük volt, a szegényeknek kisebb, de mindenki egyformán leste az eget, a meteorológiai értelemben vett eget, ugyanazzal az aggodalommal, jól tudva, hogy ha esik vagy jégeső jön, mindenki aratásának vége, ha pedig jó idő van, mindenki jól arat. Mindnyájan sorsközösségben voltak a napfény és az eső tekintetében. De még a cipőkereskedő is ugyanolyan nyugtalanul vizsgálta az eget, mint a paraszt, tisztában volt vele: ha az aratás rossz, a parasztok abban az évben nem vesznek tőle facipőt. Viszont amikor később jött egy hivatalnok, levélhordó vagy tanító, a maga jobb vagy soványabb fizetésével, aki, még ha gyenge fizetést is kapott, de azt megkapta a hó végén akár jó, akár rossz időben, az nem volt közösségben a falu parasztjaival: az ő sorsa más volt.

Az egyén sorsa tehát az egzisztenciáját érintő események összessége, és több ember akkor van sorsközösségben, ha akár szellemileg akár anyagilag azonos egzisztenciában osztoznak. Amikor mi, munkáspapok, megpróbáltunk sorsközösségben élni a munkásvilággal, úgy találtuk: meg kell kísérelni, hogy lelkileg is, anyagilag is ugyanazt az életet éljük, mint ők, ugyanazoknak a kockázatoknak legyünk kiszolgáltatva és ugyanazokért a célokért dolgozzunk. Bizonyos, hogy ez a sorsközösségre törekvő erőfeszítés szép gyümölcsöket hozott; valóban nem más ez, mint a tészta közé keveredő kovász, a megsózásra váró ételbe vegyülő só: ha a só a sótartóban marad, ugyan mire jó?

De – itt érkezem el a kettős hűség kérdéséhez – beállt egy sokk. Azért beszélek erről Önöknek, mert ugyanezt tapasztaltam Latin-Amerika egyik másik országában. Gondolom, hogy ez ma is jelentékenyen közrejátszik igen sok keresztény, sok pap tragédiájában. Ha valaki teljesen megosztja egy embercsoport életét, sokkot kap, mert ebben a sorsközösségben, a testvérien megosztott kockázatokban és hasonló életmódban fölfedez valamit, amit eddig nem sejtett. Hogy újból a munkáspapok példájára hivatkozzam – de csak mint példára -: mi azelőtt a munkásvilágot “kívülről” ismertük, könyvekből, statisztikákból, esetleg aktív keresztény dolgozók beszámolóiból, Egyházunkat pedig, amelynek tagjai voltunk, “belülről”. De amikor elmentünk munkásnak, akkor belülről ismertük meg a munkásvilágot, és egy csomó apró, látszólag semmitmondó esemény mély hatást tett ránk. Hangsúlyozom: apró esemény. Például egy rosszul megkent talicska, mikor az embernek mint kikötőmunkásnak egész nap 100, 200, 300 kilós súlyos terheket kell tolni vagy húzni: ez jól megy, ha a talicska jól meg van kenve, de ha nem, akkor a fáradság háromszoros, és semmi sem megy úgy, ahogy kellene, és igen megharagszunk a főnökre, hogy nem kenette meg a taligát.

Emlékszem egy kis esetre; elismerem, igazán nem válik becsületemre, de talán megérezteti Önökkel, miről van itt szó. Egy nap kemény munkában izzadtam, kínlódva, zihálva, mikor egyszerre elhaladt előttem egy csapat technikus, akik a kikötőt látogatták: jólöltözött férfiak, csinos öltönyben, szép nyakkendővel, életörömöt árasztó emberek, ami végre is egészen természetes volt! Kirándulást tettek vagy tanulmányi utat, mit tudom én. De amikor én ott fáradtan, izzadva láttam ezeket az elégedett, jókedvű, csevegő embereket, azt mondtam magamban: “Istenem, ha egyikük a lábával beleakadna a kötélzetbe és elesne, de jót nevethetnénk öt percig!” Nem kívántam, hogy törje el a lábát, nem, igazán nem! De hogy csak öt percre egy kicsit nevetségessé váljék, az gyönyörűséget szerzett volna. Távolról sem úgy hozom ezt föl, mint a szentség példáját, de azon a napon alaposan megértettem, hogy mi a munkásvilág, már nem kívülről, hanem belülről nézve!

Ugyanígy nem értjük meg Latin-Amerika, Afrika vagy akármelyik más földrész világát, ezt a nyugtalan, forrongó világot, ha nem belülről látjuk, azokkal az igazságtalanságokkal, amelyeket nem is sejtettünk, azokkal a bűnrészességekkel és mulasztásokkal, amelyekről fogalmunk sem volt, és amelyek gyakran éppen a mi részünkről származnak. Ekkor jön létre bennünk az, amit a szó legteljesebb értelmében sokknak nevezhetünk: traumatikus sokknak, mint ahogy orvosi sokkról is beszélünk. Orvosi meghatározása szerint a sokk mély szervezeti depresszió, a vérnyomás süllyedésével, az idegközpontok reakciójának kihagyásával, a hajszálerek modifikációjával. Vigyük át ezt lelki síkra: a belső ember depresszióba jut ettől a sokktól, mert azelőtt a munkásvilágot kívülről, az Egyházat pedig belülről látta, most viszont a munkásvilágot látja belülről, az Egyházat meg kívülről, a nem-hívők szemével. És most minden összejátszik: a szervezet depressziója, a – lelki – nyomás süllyedése, “lelki idegközpontjaink” reakciójának: a hitnek, reménynek, szeretetnek kihagyása.

Valahányszor az ember új világot fedez föl, elszenvedi ezt a sokkot. Azok az űrhajósok, akik elsőnek indultak el ezeknek a csodálatos gyorsulásoknak és lassulásoknak a világába, ismerik az úgynevezett “fekete fátyolt”, azt a pillanatot, amikor tudják, hogy elveszítik az öntudatukat, – azért nevelik ki a reflexeiket olyan mértékben, hogy a fekete fátyol idején is tovább csinálják, amit kell, még ha alig is vannak tudatában. A keresztény számára ez az engedelmesség. Engedelmességének elég elevennek kell lennie ahhoz, hogy ebben a pillanatban, még ha nem is lát többé világosan, létrehozza a kívánt reflexeket. Tudják azt is, hogy az első tengeri búvárok, mikor megközelítették azokat a rendkívüli mélységeket, ahová ma eljutunk, megismerték az úgynevezett mélység mámort: egy adott pillanatban, a vér gázcseréje következtében, eufórikus állapotba estek levették a maszkjukat, és szörnyű halált haltak.

Édei  évbe  is  támogosa  alapítványunkat

 

sérült   fiatalokkal  foglalkoznak és  meg  kapják  szeretet  meg  Boldoggá  tenni  akarjuk

 

életüket  .adója  1%kát  adományozza   nekünk  idei  évbe  is .

 

azért  támogosa   alapítványunkat.

Kérem, adója 1 %-ával támogassa alapítványunkat!

Az adományozó szelvényre ezt írja:

Mint a többi ember Közhasznú Alapítvány

Adószám: 18711516-1-13 előre köszönik szépen