A colombre

tizenkettedik születésnapjára Stefano Roi azt kérte hajóskapitány atyjától, vigye magával a szép vitorlásán.

– Ha nagy leszek – mondta –, én is a tengereket akarom járni, akárcsak te. Még szebb is, nagyobb is lesz a hajóm, mint a tiéd.

– Adja Isten, hogy úgy legyen, fiacskám – felelte az apja. S mivel épp aznap kellett tengerre szállnia magával vitte a fiát.

Gyönyörű, verőfényes nap, tükörsima tenger. Stefano először volt a hajón, boldogan bóklászott hát föl-le a fedélzeten, ámulva nézte a bonyolult vitorlásmanővereket. Hol erre, hol amarra volt kíváncsi, a tengerészek meg mosolyogva válaszolgattak, lassan elmagyaráztak neki mindent töviről hegyire.

Amikor aztán a tathoz ért a sétafikálásban, csodálkozva megállt a kisfiú. A hajó szántotta barázdában, két-háromszáz méternyire, föl-fülbukkant valami a víz felszínén.

A bárka immár röpült a nagyszerű hátszélben, az a valami mégis egyre tartotta a távolságot. S noha Stefano nem is sejtette, mi lehet az, olyasféle megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy vonzza őt, igen erősen vonzza.

A kapitány, mivel már jó ideje nem látta körbejárni a fiát, előbb fennhangon szólongatta, majd pedig otthagyva a parancsnoki hidat, keresésére indult.

– Stefano, mit csinálsz? Úgy állsz ott, mint a cövek! – kiáltott rá, amikor végre megpillantotta a hajó végiben; csak állt a fiú, s nézte merőn a habokat.

– Gyere ide, papa, nézd!

Odament hát a kapitány, s meregette is a szemét abba az irányba, melyet a fiú mutatott, de hiába, nem látott semmit.

– Időnként felbukkan valami sötét tárgy a nyomdokvízben – mondta a gyerek. – Követ bennünket.

– Bár negyvenesztendős is elmúltam – mondta az apa –, a szemem még kifogástalan. De nem látok semmit, az égvilágon semmit.

Mivel azonban a fiú tovább erősködött, hozta a távcsövét, s most már azzal vizsgálgatta a habokat. Egyszerre csak látja ám Stefano, hogy elsápad az apja.

– Mi ez? Miért vágsz ilyen arcot, papa?

– Ó, bár ne hallgattam volna meg a kérésedet! – kiáltott föl a kapitány. – Most aztán reszkethetek érted. Nem tárgy az, amit föl-fölbukkanni látsz a víz színén, s ami követ bennünket. Hanem egy colombre. Ettől a haltól fél legjobban minden tengerész, az egész világon. Titokzatos, szörnyű cápa, ravaszabb, agyafúrtabb az embernél. Nem lehessen tudni, milyen meggondolás alapján, tán sose derül rá fény, kiválasztja az áldozatát, s minekutána kiválasztotta, hosszú-hosszú esztendőkön át követi, egy egész életen át, míg csak nem sikerül fölfalnia. És a legfurcsább az egészben: senki sem látja, csak az áldozat, s az, akit vérségi kötelék fűz az áldozathoz.

– Nem mese ez?

– Nem mese. Sosem láttam, de az annyiszor hallott leírásokból most rögtön felismertem. Ez a bölénypofa, ez a szüntelenül tátogó, nyíló-csukódó száj, ez az irtózatos fogsor! Sajnos, semmi kétség, Stefano, a colombre téged szemelt ki, s míg csak a vízen tartózkodol, nem fog neked békét hagyni. Hallgass rám: most tüstént visszatérünk a partra, te kiszállsz, s többé nem hagyod el a szárazföldet, semmi áron. Ezt meg kell ígérned. Nem való neked a tengerészélet, fiacskám, nyugodj bele szépen. Egyébként derék ember lehetsz te a szárazföldön is, sokra viheted ott is.

Így szólt az apa, s azon nyomban partnak irányította hajóját, visszatért a kikötőbe. Itt hirtelen rosszullétre hivatkozva kirakta a fiacskáját. S már fordult is, röpült a nyílt tenger felé, nélküle.

A gyerek ugyancsak zaklatott szívvel maradt a parton, s ott állt mindaddig, míg el nem merült a főárboc csúcsa is a látóhatár peremén. Künn, a mólón s a hullámtörő gáton túl, puszta volt a tenger, tökéletesen elhagyatott. Ám ahogy jobban kimeresztette a szemét, Stefano egy időnként felszínre bukkanó fekete pontocskát pillantott meg a távolban: az „ő” colombréját. Ott körözött, ott úszkált föl-alá, lomhán, kitartóan, s várt reá.

 

Szeretettel  fordulok   önökhöz   idén is  ha  szeretne  adó  1%  adja    beteg

 

Fiataloknak  tovább   tudjon   működni  alapítvány  előre  köszönjük  gondol-ránk  is

 

Az adományozó szelvényre ezt írja:

Mint a többi ember Közhasznú Alapítvány

Adószám: 18711516-1-13 előre köszönik szépen

 

 

 

 

Az Alapítvány neve:  Tura Egyházközségéért Alapítvány

 

Az Alapítvány adószámunk:      18206672-1-13

 

Vácszentlászlói Egyházközségért Alapítvány egyházközségünk által működtetett civil szerevzetet, amely adószáma: 18727133-1-13