a bajról

Chan Chu – ami nagyon ritkán fordult vele elő – elfogadta egy gazdag állatkereskedő hívását, aki Chan Chu nagy híve volt, és szerte az egész tartományban számos szerzetesrend létrehozásához járult hozzá fölbecsülhetetlen értékű adományaival, hogy töltse nála, családja körében a tavaszi esőzések hosszú időszakát.

Tudni kell, hogy a kereskedő házában épp abban az időben, és talán egyáltalán nem véletlenül, egy országszerte nagy hírnévre jutott, azóta elfeledett nevű bölcs tartózkodott, akihez a kereskedő ügyes-bajos dolgaiban sűrűn és sikerrel fordult.

A kereskedő azt remélte, hogy a két bölcs találkozása ritka szellemi izgalmat hoz majd otthonába, ám a közös étkezéseken kívül, amikor jószerével nem is szóltak egymáshoz, heteken át, mintha szándékosan tennék, a ház két végén tűntek föl – jobban mondva Chan Chu visszavonult, ha csak egy mód volt rá, és nem vett részt a ház életében. Szófukar volt, komor és néha kifejezetten nyugtalan.

Így hát a házigazda, aki nem szívesen látta, hogy régi álma meghiúsulni látszik, erőnek erejével fogta Chan Chut, valósággal ráparancsolt, hogy közéjük, családja körébe jöjjön, és Chan Chu, nem annyira attól tartva, hogy megsérti a házigazdát, hanem inkább attól, hogy a magyarázkodás tovább tart majd, mintha engedne, fölszedelőzködött, és úgy ahogy volt, szakadt sárga köntösében besétált a nagy és díszes fogadóterembe, ahol vidáman pattogott a tűz, és az ismert bölcs körül, aki egy párnákkal megrakott karszékben üldögélt, szandálba bújtatott piciny lábát aranyozott zsámolyon nyugtatta, ott voltak a család tekintélyesebb férfitagjai, valamint néhány meghívott, a házigazda környezetéből.

Chan Chut szintén karszék várta, valamint aranyozott zsámoly, és a bölcs derűs arca meg se rezdült, látván, hogy Chan Chu a karszék helyett a zsámolyra kuporodik le.

Hosszú csönd támadt. Csak a tűz pattogott, visszfénye játszott az arcokon. Senki nem szólalt meg. Egy titkos tapétaajtón hangtalan léptekkel belépett egy szolga, ölében rőzséskosárral, megkaparta kissé a tüzet, majd távozott. Eltelt egy kis idő, a szolga hangtalanul megint belépett, rakott a tűzre, majd ugyanolyan csöndesen, ahogyan jött, távozott. Ekkor a szüntelenül mosolygó bölcs Chan Chuhoz fordult, és így szólt, keresetlen egyszerűséggel:

– A tűzről beszélgettünk.

Chan Chu, szinte meg sem várva a mondat befejezését, azt mondta:

– Törni és rátenni. Törni és rátenni.

Nem is szólalt meg többször azon az estén, se később, bár a heves esőzések miatt még jó egy hónapig élvezte a házigazda vendégszeretetét.