a magány

Chan Chu soha életében nem volt színházban. Nem is lehetett volna, mert szerzetesi fogadalma ezt kizárta volna, de azért sem volt, mert gyermekkora vidéke még hírből sem ismerte a színházat, vándorcirkusz se jutott el soha a falujuk közelébe, s a városok, melyekben akkoriban megfordult, törvényekkel tiltották a színházak működését – és akkoriban Chan Chu feltűnően törvénytisztelő fiatalember volt, vasszorgalommal készült a hivatalnoki pályára, több ízben fölhívta magára már a figyelmet, bejáratos lett a főbíró házába is, ahol kisebb feladatokat bíztak rá, melyeket mind ragyogóan megoldott, részben természetes intelligenciája, részben a fent említett vasszorgalma révén, és, habár a ház uráról lehetett tudni, hogy nagy színházbolond és titokban eljár a város határán kívüli színházba, ahol ilyenkor, zárt ajtók mögött, fáklyafény mellett, csak neki játszanak, sőt, egy ízben meg is hívta Chan Chut, tartson vele az egyik ilyen „portyán”, Chan Chu úgy döntött, hogy ő tartja magát az érvényes törvényekhez, még ha maga a főbíró biztatja is azok megszegésére, és nem megy el vele.

Ezzel a döntésével nagyot nőtt a ház urának szemében, aki mindazonáltal attól fogva némileg óvatosabban bánt vele, később el is hidegült tőle, ugyanis joggal, bár minden alap nélkül föltételezte róla, ami persze egyáltalán nem volt igaz, hogy a fiatalember egy törtető spion. Ekkoriban terjedt el róla az a hosszú időn keresztül ráragadt név, hogy „angyalarcú kígyó”, ahogy a főbíró egyik bizalmasa, aki a gazdája kegyében akart járni, elnevezte.

A főbíró egy idő után nemcsak hogy elhidegült tőle, hanem titokban mindent meg is tett az ambiciózus ifjú hivatalnoki pályájának derékba törésére. Miközben szembedicsérte és munkával halmozta el, magyarán: úgy dolgoztatta, mint egy riksahúzó kulit, a döntő pillanatban egy másik fiatal gyakornokot javasolt helyette a fővárosi szolgálati utazásra – és ezzel akaratlanul is nagy szolgálatot tett magának Buddhának, mert kora egyik legfényesebb szellemét térítette le egy olyan pályáról, amelyen az bizonyára nagy sikereket ért volna el, és egészen bizonyosan a Keleti Császár személyes tanácsadója lehetett volna belőle –, ám ha így történik, akkor a világ sohasem ismeri meg a nagy gondolkodót, akinek élete később sok-sok ezer szerzetes és laikus számára lett irányadó.

Tény, hogy ezek után Chan Chu bizonyos fokú rejtett viszolygást érzett a színház iránt, ám ennek nem tulajdonított jelentőséget, és amikor egy híres színészt dicsértek előtte, aki különösen egy kolostori szerzetes alakításával tüntette ki magát – úgy is hívta a közönség, hogy a „Szerzetes” –, csak annyit jegyzett meg, halkan, minden hátsó gondolat nélkül:

– Jó tudni, hogy azt is lehet utánozni, ami nem létezik. Egyik kotnyeles tanítványa közbekérdezett:

– A szerzetes, mint olyan, nem létezik?