börtön és a szabadulás

Milyen különös, hogy az ember világában mindenütt gyakorlat a letartóztatás, foglyul ejtés, bezárás
büntetése! Pedig ki az, aki nem lenne kénytelen, ha őszinte magához, saját bűnösségét is megállapítani,
megvallani? Végigkíséri történelmünket a háborúzás, fogságba hurcolás, amely olykor egész népek sorsa lett,
mint a választott nép esetében a babiloni fogság, vagy az Egyiptomba telepedett izraeliták rabszolgaságra
fogása. Hogy merészel az ember ilyet tenni a hozzá hasonló, vele azonos emberi természetű társával? – Talán
védekezésül azok ellen, akik támadják életét, vagyonát? Igazságszolgáltatás címén cselekszünk így? Vagy
egyszerűen támadva, hatalmaskodva, az erősebb jogán? Mindig találunk valamilyen jogcímet, elméletet,
mint most Balkánon a „nemzetiségi tisztogatás”1
jelszava.
Magam is megéltem 1955 szeptemberében, hogy milyen az, amikor az embert a nyílt utcáról rabolják el,
éspedig a félelmetes államhatalom felhasználásával. Azt tették velem, amit akartak. Vittek a „meseautóba”,
pincébe csuktak, faggattak, aludni sem engedtek, rám tukmálták, hogy én vagyok az a hazaáruló, akit ki
kellett venni a társadalomból, be kellett zárni évekre. Rabruhát adtak rám, őrökkel kísérgettek, mint valami
közveszélyes vadat, megtapasztaltatták velem a rabságot, börtönt.
Azóta, hogy ezt megéltem, majd ebből szabadultam, itt van gondolkozásomban néhány olyan tényező,
ami azóta is dolgozik, foglalkoztat: a fogság és a szabadulás. Rájöttem, hogy bizonyos értelemben már maga
az emberbőr is bizonyos falat, határt jelent, egy kicsit börtönszerű állapot. Külső szabadságom csak addig
terjed, ameddig saját határaim és a külvilág határai engedik.

Loyolai Szent Ignác, amikor a bűnről elmélkedik, azt ajánlja, hogy gondoljuk el magunkat börtönbe zárva,
és képzeljük azt, börtönünk körül vak sötétség van, villámlás, mennydörgés, vadállatok ordítása. Sokáig nem
értettem azt a képet, hogy mi köze van ennek a bűnhöz, de rájöttem, hogy igenis, ha bűnt követek el,
kizárom magam Isten szép világából és börtönt emelek magam köré, egy szánalmas kis világot, amelyben
raboskodom.
Mikor először éltem meg, hogy belöktek egy zárkába és rám csukták a vasalt ajtót, önkéntelenül is az volt
az első, hogy körülnéztem, merre az ablak, hol jut be hozzám a napfény, hallok-e harangszót, hogy lehetne a
zárkából kijutni. Ha bűnömmel kizárom magam a világból és egyetlen pillanat alatt börtönt alakítok
magamnak, halkan, lelkiismeretem oldaláról elindul valami, hogy keresse a fényt, a harangszót, a
szabadulást. És – hála Istennek – van szabadulás, mégpedig a kezünkbe van eltéve, mert az őszinte
bűnbánattal Urunkhoz fordulhatunk és ő végtelenül irgalmas. Egy áldott pillanatban eltűnhet börtönöm észabad lehetek, mint Isten gyermeke.