ego szabadsága

A freudi pszichoanalízis szerint az Ego alapjait már csecsemőkorunk, kora gyermekkorunk és a pubertáskor tapasztalatai rakják le, amik így az ember tudatalatti törekvéseinek és ösztöneinek lesznek átformáló tényezői. Freud e tapasztalatokhoz kötötte, sőt – talán kissé elhamarkodottan – velük azonosította a nemi ösztön fejlődésének különböző szakaszait.

Az Én vagy Ego azonban lassan teljes tudatára ébred önmagának és környezetének, ami annyit jelent, hogy önmagát fölfedezi mint törekvéseinek alanyát (szubjektumát), a környező világot pedig mint objektumát; vagyis törekvéseinek tárgyát. Ebben a pontban tűnik fel a „szubjektivitás fogalmának jelentősége, amely ugyan különböző nevek alatt (mint pl. a forma mint szubjektum a megismerő alany kialakulásának döntő tényezője) már Platónnál, Arisztotelésznél és Szent Tamásnál föllelhető, de csak a modern egzisztencializmus hatása alatt vált közkinccsé. A szubjektivitás annyit jelent, hogy az Énnek (Egónak), amely szabadon meghatározza a tárgyak jelentőségét a boldogságra való törekvésben, ugyanakkor a tárgyak befolyását is el kell szenvednie. Az „Én” ilyeténképpen aktív és szabad formálója lesz önmagának.

Ha korunk pszichoanalitikus elméletének szavaival akarunk élni, akkor azt kell mondanunk. hogy az ember „felettes én énjének”, a szuperegónak óriási jelentősége van érett személyiségünk kialakításában, mert éppen a boldogságra való törekvéseink módját és eszközét határozza meg. Persze mindenki maga választja eszményképeit, és így saját szuperegóját, mégis szabadon, még akkor is, ha az „id, a tudatalatti ösztönök és élmények az ego elhatározásában bizonyos szerepet játszanak.

Végül csak azt kell megjegyeznünk, hogy Freud legismertebb és legközelebbi tanítványainak (Rizzuto, Winicott stb.) elmélete[2] élesen eltér Freud eredeti elgondolásától. Freud még a szuperegót a libidóra vezeti vissza, ami szerinte akarati életünket valóban meghatározza. Ez a mindent maga alá hajtó „libido” az élvezetre való törekvés, amely különböző inhibíciók következtében a családi összetartás, a szülők és a gyerekek közti szeretet álarcát, vagy tágabb szociális vagy nemzeti álarcot ölti magára, de lényegében megmarad annak, ami mindig is volt. Az embernek így nincs más választása, mint engedelmeskedni ösztöne nemi törekvésének. Freud ezen pánszexualizmusa ellen lép fel aztán a mai pszichoanalízis nem egy ismert képviselője. Ők a szuperego állítólagos önámító eszményeinek igen reális szerepet tulajdonítanak, így biztosítva az Ego szabadságát a freudi ego pánszexualizmusi determináltságával szemben. Hogy azonban igazságot tegyünk a két elmélet között, Freud maga is elismeri, hogy a lélektani stimulusok – vagyis ösztökék – és az ego reakciója között a szuperego ideái is szerepre jutnak, de jelentőségüket Freud rögtön lefokozza azáltal, hogy minden ilyen ideát a libido funkciójának vall, és így az ego szabad önválasztását lehetetlenné teszi.