Olyan emberek életében, akiknek sokat kell szenvedniök, valóságos istenáldás a humor napsugara. Lisieux szentje, más nagy adományok mellett, ezt is bőséggel birtokolta. De tudatosan élt is vele.
A humor nem azonos sem a tréfával, sem az iróniával, sem a szatírával. Valamennyinél összetettebb és valamennyinél sokkal több. Lényege: komolyság és derű lebegő egyensúlya („mosoly könnyek között”), fölülemelkedés egy ellentéten, egy összeütközésen, de úgy, hogy közben nem szűnik meg a meleg, személyes érdekeltség. Úgy is mondhatjuk, hogy a humor genezise szeretetből való. Istenszeretetből: aki nagyon komolyan veszi Istent, az aligha tud túlzottan komolyan venni bármi mást. (Teréz pedig szenvedélyesen szerette Istent.) Emberszeretetből: az tudja csak letompítani a szívben az ütközések élét, ami persze nem csekély szenvedéssel jár. Azért a humor az érett emberség jele, és lényege szerint keresztény tulajdonság. (Ez nem azt jelenti, hogy csak anyakönyvezett keresztények sajátja, sajnos azt sem, hogy ezek közül sokaknak sajátja.) Amikor valakinek a humorát vizsgáljuk, világnézete, sajátos egyéni stílusa legbensejében járunk.
Ha Teréz önéletrajzi írásait ebből a szemszögből lapozzuk végig, a következő alaphelyzetet kell szem előtt tartanunk: Egy nagy vágyaktól fűtött fiatal lány tizenötéves fejjel kikényszerítette a belépést a Kármelbe, ott fizikailag is, lelkileg is rengeteget szenved és a közeli halál elé néz, olyan élet után, amelyet emberileg „haszontalannak” lehet látni. (Még nővértársai sem voltak valami nagy véleménnyel róla.) Ez a helyzet enyhén szólva drámai (ma tragikusnak mondanák). Teréz mindennek világos tudatában van. Nem gondolhatunk arra, hogy írás közben „belefeledkezett” emlékeibe, hiszen ezt sem fizikai állapota, sem az írás külső körülményei – a szabadidő rövid perceiben, minden kényelemtől megfosztva, állandó zavarásnak kitéve – nem engedték meg.
Még tovább részletezhetjük a sötét hátteret: Amikor Teréz gyermekkoráról ír, egy „elsüllyedt világról” ír, amelyben először és utoljára volt problémátlanul boldog. Amikor a visszatekintő édesanyja leveleit idézi, szívében ott a korai halála ütötte életreszóló seb; amikor apjáról, az ő „Királyáról” ír, egyre-másra fölmerül későbbi keserves megpróbáltatásának emléke; a testvérek együttesének háttere az a hősies belső harc, amit – elválások, s a kármeli találkozás után még nehezebb önlegyőzések formájában – Isten szeretete megkövetelt tőle.
Ennyi sötétséget nagy világosságnak kell áthatnia, hogy a humor meleg fénye kisüssön belőle. Kinek ír Teréz? Annak, akit a földön legjobban szeret: Ágnes anyának (az egész „A” kéziratot, vagyis élettörténetét). Neki akar örömet szerezni az üde emlékek fölidézésével. De elsősorban – az engedelmesség erejében – Istennek ír, és hogy milyen lelkülettel, azt ő maga mondja meg: „A nagy szentek Isten dicsőségére dolgoztak, de én, aki csak kis lélek vagyok, egyedül az ő örömére dolgozom, és a legnagyobb szenvedéseket is elviselném, hogy csak egyetlenegyszer is megmosolyogtassam őt” (NV 7.16.3). Az írás is egy ilyen eszköz Isten „megmosolyogtatására”.
Még valamit ne hagyjunk figyelem kívül: Teréz fejlett forma-érzékét. A formai egyensúly megköveteli, hogy a sötét foltok világosakkal váltakozzanak. Nem véletlen az, hogy a kora gyermekség leírása mellett a humor vénája leggazdagabban árad a Kármelért folytatott drámai harc bemutatása során, annak „ellenpontjaként”. És aztán végső hónapjainak hűségesen jegyzett mondásaiban.
Teréz humorának genezise után lássuk most egy-két jellemző vonását. Talán legföltűnőbb az, hogy ez a humor a legtöbb esetben kedvessége mellett is nagyon fölülről néz, sőt éle is van, nem egyszer megközelíti az iróniát – össze is téveszthetnénk vele, ha nem lenne benne sokkal több szeretet. De mindenesetre: nagyon tudatos tükrözés humora ez. Terézt ismerve csak természetes, hogy az éle legtöbbször saját maga ellen irányul. Pl. mikor a kislány büszke arra, hogy a „gyóntatóját” fogadhatja (egyszer volt még csak gyónni – és véletlenül senki más nincs otthon), vagy amikor világos nyári öltönyében a szakadó eső elől be kell menekülnie a templomba, ahol éppen ünnepélyes gyászmise folyik csupa feketébe öltözött emberrel. Minden szem őrá szegeződik – „és még nagyobb megalázásomra Isten megengedte, hogy Papa az ő patriarkális egyszerűségében egészen előre vezessen; nem akarva szomorúságot okozni neki, igen kecsesen lépkedtem, és így egy kis szórakozást szereztem Bayeux derék lakóinak, miközben azt kívántam: bár sohase ismertem volna meg őket…” (Figyeljük meg itt is az imént említett hátteret: a szeretetét, és az alkalom szívszorongató komolyságáét: Bayeux püspökéhez készül, hogy megszerezze engedélyét a Kármelbe lépéshez.) Nem mulasztja el megemlíteni azt sem, hogy feltornyozta a frizuráját, csakhogy idősebbnek lássék – pontosabban ezt is apja beszéli ki a püspöki titkárnak, és az azután föl is emlegeti minden alkalommal. – Vagy micsoda finom fölény nyilvánul meg abban, amikor leírja: Céline azt mondta neki (a karácsonyi kegyelem előtt), még nagyon kicsi ahhoz, hogy bizalmasan beszéljen vele, nőnie kell „egy zsámolynyit”: „Szerettem fölhágni erre a becses zsámolyra, mígnem fej fej mellett voltunk, és azt mondtam: beszéljen hát bizalmasan velem, de hasztalan igyekezet: mégis csak távolság választott még el bennünket!” – Első találkozása Gonzága anyával: Teréz bizalmasan közli az ő „nagy titkát”, hogy a Kármelbe akar lépni: „Mária Gonzága anya hitt a hivatásomban, de azt mondta nekem, hogy 9 éves jelölteket nem fogadnak be, és meg kellene várni, míg 16 éves leszek…”
Nemcsak éle, de egyenesen sava-borsa van ennek a humornak, amikor a rendben elfoglalt helyzetét, rendtársaival, jelöltjeivel való viszonyát jellemzi. Látjuk benne az elfogadás heroikus és sikeres igyekezetét, de azt is, hogy Teréz szeretete nem vak, nagyon is jól és élesen lát! Többnyire egy-egy finom stílusfordulat utal erre. Ott vannak a híres részletek: a nővér, aki ima közben „furcsa zajt csap, mintha két kagylót egymáshoz dörzsölnének”, s ez Teréz finom hallásának embertelen kínt okoz, úgyhogy a veríték is kiveri, hát azért is figyelmesen odahallgat rá, „mintha valami elragadó koncert lett volna, és egész imádságom (ami egyáltalán nem a nyugalom imája volt) azzal telt el, hogy felajánlottam ezt a hangversenyt Jézusnak.” Vagy amikor a mosókonyhában állandóan piszkos vízzel fröcskölik le, míg végül is „igazán élvezni kezdtem az asperziónak ezt az újfajta nemét és megfogadtam magamban: máskor is visszajövök erre a szerencsés helyre, ahol annyi kincset kap az ember.”
Nem véletlenül használtuk a „sava-borsa” kifejezést sem, hiszen Teréz maga hasonlítja a noviciáitól kapott leckéket „jó kis salátához, jól megecetezve, jól megfűszerezve, semmi sem hiányzik belőle, csak az olaj, s ez annál ízesebbé teszi…
Szikrázó iróniává válik a leírás, amikor Gonzága anyának (a „C” kéziratban, már súlyos betegen) lefesti, hogyan folyik az ő „írói munkája”: átlag minden tíz sor után megzavarja valamelyik jószándékú nővér – hol egy csokor virággal, hogy az talán költői ihletet ad neki (holott ő jobban szeretné, ha nem szakítanák le szegény virágokat), hol egy kis szórakoztató csevegéssel, hogy el ne fáradjon a sok írásban, s.i.t. „Végül belefáradva abba, hogy folyvást nyitogassam meg csukogassam ezt a híres füzetet, kinyitok egy könyvet (amely sehogysem akar nyitva maradni) és elszántan azt mondom, hogy a zsoltárok és az Evangélium gondolataiból másolok Anyánk nevenapjára. Ez még igaz is, hiszen nem takarékoskodom az idézetekkel…”
Kérem, adója 1 %-ával támogassa alapítványunkat!
Az adományozó szelvényre ezt írja:
Mint a többi ember Közhasznú Alapítvány
Adószám: 18711516-1-13 előre köszönik szépen
