LUNA11 összes bejegyzése

egy szép gondolat

EGY ÉLET A KEZEDBEN
Ha a gyerekek kritizálva élnek, megtanulják, milyen megbélyegzettnek lenni.
Ha a gyerekek ellenségeskedésben élnek, megtanulnak veszekedni.
Ha a gyerekek kicsúfolva élnek, megtanulnak szégyenlősnek lenni.
Ha a gyerekek megszégyenítve élnek, megtanulnak bűnösnek lenni.
Ha a gyerekek toleráns légkörben élnek, megtanulnak türelmesnek lenni.
Ha a gyerekek bátorítva élnek, megtanulnak bizalommal élni.
Ha a gyerekek megdicsérve élnek, megtanulják megbecsülve érezni magukat.
Ha a gyerekek méltóságban élnek, megtanulják az igazságot.
Ha a gyerekek biztonságban érzik magukat, megtanulnak hinni.
Ha a gyerekek hitelesen élnek, megtanulják, mit jelent szeretni.
Ha a gyerekek elfogadva és barátságban élnek, megtanulják megkeresni a szeretetet a világon.
A TE GYEREKEID HOGYAN ÉLNEK?

Az ember több annál, mint amit alkotni tud!
Balázs Ferenc

Amikor imádkozunk, Isten a szívünket nézi, nem a szövegeinket!

Mégis! (a korondi templom kertjében van felfüggesztve)
Az emberek esztelenek, következetlenek és magukba fordulnak, mégis szeresd őket.
Ha jót teszel, megvádolnak, hogy önzés és hátsó gondolat vezérli cselekedeted, mégis tégy jót.
Ha sikeres vagy, hamis barátokat és igazi ellenségeket nyersz, mégis érj célt.
Ha jó, amit teszel, holnap már feledésbe megy, mégis tedd a jót.
A becsületesség, az őszinteség sebezhetővé tesz, mégis légy becsületes és nyílt.
Amit évek alatt felépítesz, lerombolhatják egy nap alatt, mégis építs.
Az embereknek szükségük van a segítségedre, de ha segítesz, támadás érhet, mégis segíts.
A legjobbat add a világnak, amid csak van és ha verést kapsz cserébe, mégis a legjobbat add a világnak, amid csak van.

“Aki tudja a hogyant, mindig fog találni munkát. Aki ismeri a miértet, mindig a főnöke lesz.”

“Az alkotó élet titka az, hogy felnőttkorban is megőrizzük a gyermekkor szellemét.

“A világ tele van készséges emberekkel. Az egyik fele kész dolgozni, a másik fele kész hagyni őket dolgozni.”

“Ne félj a tökéletességtől! Úgysem éred el sohasem.”

“Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy megőrizd a nyugalmad. Ha nincs igazad, nem engedheted meg, hogy elveszítsd.

Egy hiba – nem öröm – de ki lehet javítani.
Két hiba – nem árt odafigyelni.
Három hiba – biztos baj lesz belőle.
Négy hiba már nem lehet, mert addigra összedől valami.

né ha nincsen idő az embernél

hányszor  van úgy  az ember  hogy  nincsen ideje

 

de  egy  közösség nagyon  szeretné ha úgy

 

mondva időt Szána arra is  elmenne és jól érezné

 

magát  egy  kicsikét  és  fel lépne velük amit

 

nagyon  szeretne ő  biztosan szívesen meg  tenné

 

ahogy  régen volt  együtt  voltak és idő volt  akkor

 

együtt  tudtak  szórakozni ez  nagyon  szép idők

 

úgy  gondolom  hányszor  úgy  az embereknél

 

ő  mondjuk igen  csak  le  tudja   foglalni dolgai

 

és  ha  már  úgy  van   le  telik  az  bizonyos munka

 

idő  és   ugye  ilyenkor   legtöbb ember úgy van

 

ilyennel nem  kíván  többet szeretne  egy  kicsit

 

úgy  mondva  saját  életét élni piheni azt kel az

 

embernek de  lehet  úgy  van  egy pár  ember

 

ilyenkor  ha  már haza  megy  az ember ideje van

 

el   tud  menni  közéjük egy  kicsikét szórakozni

 

de  még  akkor  se  biztos   végezet amivel kelet

 

de  még  akkor  sincsen az  végzet  dolgával .hány

 

embernek  merül fel  az  gondolat ha  már ember

 

végzet  van ideje jöjjön velünk szórakozzon egy

 

kicsit  de  akkor  sincsen ideje sok embernek

 

ilyenkor  meg  halja   nincsen  idő következőt

 

mondaná  az  egyik illető  csináld  meg gyorsan

 

és  lesz  időd  de  ha  úgy mondva össze  csapod

 

dolgaidat nem  lesz  nagyon  időd utána majd

 

másnap fogja kijavítani dolgokat amit ösze

 

csapot  az ember igy azért  nem lehet elkapkodni

 

dolgokat inkább ha dolgozol szép nyugodtan

 

csináld meg ha  nem jutsz oda majd oda  kerülsz

 

dolgokkal . de  ha  mégis nagyon  szeretnék idő

 

legyen rájuk  de  az  se biztos ideje lesz elmenjen

 

közéjük kénytelen lesz  elfogadni annak embernek

 

nincsen ideje ha egyszer ideje lenne lehet elmegy

 

közéjük addig sajnos  nem sikerül közéjük menni

 

Nincsen idő ami  sok embernél igaz kénytelenek

 

vagyunk elfogadni ezt  helyzetet .kevés az idő

 

egyes  embereknél

te gyereked hogyan élnek

Egy jó idézet az idézetekről:
“Egy jó idézet gyémánt a bölcs ember ujján, de kavics a bolond kezében.”

Ez az oldal azoknak a lakosoknak készült, akik kedvelik a jó idézeteket, azokat, melyek elgondolkodtatnak, van, hogy irányt mutatnak vagy megerősítenek. Biztosan észrevették, hogy havilapunk „Koloni Visszhang – Ozveny” minden egyes oldala tartalmaz egy-egy szép gondolatot. A havilap oldalainak száma véges, viszont a weboldal végtelen számú idézetet képes megjeleníteni.

Amennyiben Önnek is van kedvenc idézete és szeretné azt velünk megosztani, kérjük, küldje el a következő

Bárhogyan is igyekszünk az ünnepeket megfosztani ragyogásuktól, bármennyire is azt halljuk, hogy minden nap egyforma, az ember számára mégis különböznek a napok. Van, akinek a legközönségesebb hétköznap is az ünnepélyesség érzésével telítődik. Vannak tehát napok, amelyek – valamilyen okból – fontosak számunkra.”

“A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert, amikor bennünket elküldtek, az útra bocsátó Hatalom így szólt: Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit. Segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz oszd meg. Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki nem tiltja, de jaj Neked, ha magadnak tartod. Amiből másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik, legyen szent fény, átokká válik, legyen gyönyör, halállá válik. Elbocsátunk Téged is, mint mindenkit: Felelős vagy minden emberért, aki veled él és el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tiéd.”

“Az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az okosak meg tele vannak kételyekkel.”

EGY ÉLET A KEZEDBEN
Ha a gyerekek kritizálva élnek, megtanulják, milyen megbélyegzettnek lenni.
Ha a gyerekek ellenségeskedésben élnek, megtanulnak veszekedni.
Ha a gyerekek kicsúfolva élnek, megtanulnak szégyenlősnek lenni.
Ha a gyerekek megszégyenítve élnek, megtanulnak bűnösnek lenni.
Ha a gyerekek toleráns légkörben élnek, megtanulnak türelmesnek lenni.
Ha a gyerekek bátorítva élnek, megtanulnak bizalommal élni.
Ha a gyerekek megdicsérve élnek, megtanulják megbecsülve érezni magukat.
Ha a gyerekek méltóságban élnek, megtanulják az igazságot.
Ha a gyerekek biztonságban érzik magukat, megtanulnak hinni.
Ha a gyerekek hitelesen élnek, megtanulják, mit jelent szeretni.
Ha a gyerekek elfogadva és barátságban élnek, megtanulják megkeresni a szeretetet a világon.
A TE GYEREKEID HOGYAN ÉLNEK?

a jó termés

minden  ember  volt  már  olyan  helyzetbe  ültetni

 

kelet    és    néha  van  úgy  hogy  elültetjük magokat

 

és  az  ugye  idő  kérdése  az  hogy  az  termést hozzon

 

az  dolog   ahhoz  kel   jó találj hogy  termést sikerüljön

 

nekünk  ugye  mi  az  életünkbe    el rendezzük azt

 

bizonyos  keretet hogy jó  meg  legyen művelve  és

 

ha  jó találj    ha  igazán  meg  van művelve találj

 

akkor   lehet  hogy  jó  termés fog   teremni . mi

 

magunk is  ha  evangéliumot meg  hallgatjuk  azt

 

tettekre kéne váltani hogy  meg  éred jen az bizonyos

 

mag  és  jó  talajba hulljon és  jó  belénk van vetve az

 

bizonyos mag mi  meg boronájuk hogy  jó  be éred jen

 

bennük az  bizonyos  mag  és jó  termést hozzon majd

 

bennünk de  ahhoz nekünk azt   talajt  jó meg kel

 

hallgatni   nekünk    tettekre kel  váltani és jó beérd

 

bennünk  jó termés lesz .hányszor  van az embernél

 

meg  hallgatja  dolgokat   és   az mag  nem jó talajba

 

hull és  nem  hoz  termést az mag az embernél .

 

Még az egyszerű plébánosának beszédét is szívesen és figyelmesen meghallgatta. Amikor barátai megkérdezték tőle, hogy egy ilyen nagy műveltségű férfiú hogyan lelheti örömét és kedvét egy pap prédikációkban, így válaszolt: “Ha a pap prédikál, én Jézust látom mögötte, aki veti az ige magvait!” Ennek hallatára talán sokunkban felvetődik a kérdés: Idestova kétezer éve folyik a keresztény igehirdetés a Biblia, keresztény könyvek és prédikációk által, de az eredmény nem áll arányban ezzel az erőfeszítéssel. Vajon mi a magyarázata annak, hogy mi emberek nem lettünk jobbak. Hol a hiba? A Magban? Isten igéjében? Vagy a talajban, az ember lelkében? Jézus többször hasonlítja az Isten Igéjét a maghoz, gabonamaghoz, búzamaghoz. Csodálatos valami a búzaszem. Abban élet van összesűrítve. Istennek az Igéje is ilyen élő, életerő feszül benne, az erejénél fogva kezd el csírázni, növekedni és teremni. Ha tehát az Ige bekerül egy ember szívébe, mint mag a földbe, az erejénél fogva kezd el ott csírázni, kezd növekedni, és terem szeretetet, hitet, reményt. Isten számon tartja az Ő mennyei magvetését, minden egyes búzaszemet az emberszívek talajában. Nos, az a mag nem hiába van ott, egyszer elvégzi a munkát abban a szívben! Jézus elbeszéléséből látjuk, hogy a magvető szándékosan hinti a magot. Tudja, ismeri az elvetett mag fenyegetettségét. Tudja a talaj ellenállását. Mégis vet. Vet a jól megdolgozott talajra úgy, hogy tudja, a magok jó földbe estek, kicsíráznak, pompásan növekednek, és igen jó aratást lehetett várni. De vet úgy is, hogy tudja, jöhet jégeső, nagy meleg, vihar, és tönkretehet mindent. Tudja, nem hiábavaló vetni. Tudja, hogy nem adott minden feltétel, de mindennek ellenére, minden emberi erő ellenállása ellenére lesz valami termés. Jézus nem rejtette véka alá azt a véleményét sem, hogy igéjének eredménytelensége legtöbbször a hallgatók; a befogadók magatartásában keresendő. Hányszor megyünk úgy haza a templomból, hogy otthon, nem is tudjuk már, mit hallottunk. Ennek ellenére Isten nem sajnálja a magot. Hinti bőven a jó földbe, hinti még akkor is, ha útfélre vagy köves helyre, vagy pedig tövisek közé esik. Nekünk iparkodnunk kell jó talajjá válnunk az isteni Ige befogadására. Jó és bőséges termést kell hozunk. Kérjük Istent, adjon nekünk készséges szívet tanításának befogadására, hogy életünk százszoros termést hozhasson.

ki tapsot ösvény néha jó jön

hány  ember  van úgy  életbe  ő  ki  taposót

 

Őszvényén szeretne  járni az úton mert  akkor van

 

az  életbe  biztonságba  hányszor  van úgy  az

 

ember  amikor  épen  vele  életébe történik és

 

jó lenne  egy  kis  segítség de épen  nincsen annak

 

embernek lehet  ismertsége baja van életbe  meg

 

kérdi  másik  közeli  ismerősét nincsen  neked

 

olyan  ismertséged  hogy  abba  dologba tud

 

segíteni dolgomba  mert  mai  világba akkor

van  biztonságba  az ember ha  vannak olyan

 

ismertséggel van  életbe  akkor  van szerencséje

 

az  életbe  sok sor  van  úgy  az ember életébe

 

épen  elromlik  valami  hányszor  és  van ember

 

épen  csak  idő  kérdése lehet  annak  embernek

 

dolgát  el  tudja végezni  annak az  embernek jól

 

lenne  meg oldani  problémáját annak embernek

 

baját  igy  jár jól az ember  egy embernek életébe

 

épen be  adja unalmast az embernek  foga nagy

bajba  van épen  ő  elmenne  meg csinál tani

 

fogát  de  idő  kérdése  hogy  szak  ember meg

 

csinálja  ilyenkor úgy  van  vele van egy ismerőse

 

lehet  fogorvos ügybe lehet  hogy meg  tudja

 

oldani bajt  embernek néha  jó jön az embernél

 

ismertség  mert  ismertség néha segít bajunkba

 

és meg oldja  amit  kel nekünk.

 

 

 

a mag vetés

Egy magvetőről kezdett beszélni, aki kiment a földjére vetni. Nem véletlenül beszélt magvetőről, mert abban az időben, novemberben éppen vetési idő volt, mindenfelé látni lehetett magvető embereket, akik tempós léptekkel haladva szórták a vetőmagot a földeken.

Jézus elmondta, hogy a vetőmagok négyféle talajba hullottak. Némelyik az út szélén letaposott földre esett, ahol vagy eltaposták az arra járó emberek, vagy felkapkodták a madarak. Abból tehát nem lett termés. Némelyik mag sziklás talajba hullott, ahol csak nagyon sekély termőréteg volt a sziklákon. Az odaesett mag  gyorsan kikelt, mert a vékony földréteget a nap hamarabb felmelegítette, de mivel nem tudott kellőképpen meggyökerezni, kiszáradt. Némelyik mag olyan helyre esett, amelyik tövises, gazos volt: kikelt ugyan, de mivel a tövises gaz gyorsabban nőtt, elsatnyult és kipusztult.

Végül az a mag, amelyik jó talajba hullott, az szépen kifejlődött és bőven termett, az egyik harmincszor annyit, a másik hatvanszor, a harmadik százszor annyit.

A magvetőről szóló példázat egyúttal allegória is volt, mert nemcsak egyetlen fő gondolata volt, hanem minden részlete jelentőségteljes gondolatot tartalmazott. Az egész példázat arról szólt, hogyan keletkezik és hogyan fejlődik Isten országa az embervilágban?

–      a Magvető: Jézus és az ő szolgái,

–      a jó mag: az evangéliumhirdetés, a prédikáció,

–      a letaposott út: az érzéketlen lélek,

–      a madarak: az ördögök,

–      a köves hely: a pillanatnyilag lelkesedő ember lelke, aki később nem törődik azzal, amit hallott,

–      a tövises hely: az az igehallgató lélek, aki beveszi ugyan amit hall, de nem tér meg, nem tisztítja meg életét a lelki gyomoktól,

–      a jó föld: az a lélek, aki hálásan fogadja és ápolja a hallott igét.

 

Ennek a példázatnak az a rendkívüli jellemzője, hogy az egész világon mindenütt érthető. Az igehirdetés sorsa az egész világon pontosan az, amit Jézus ebben a példázatban leírt. Szerte a világon mindenütt vannak közömbös emberek, akiknek semmit sem számít az igehirdetés. Mindenütt akadnak olyan emberek, akik meghallgatják ugyan, de semmi sem marad meg bennük abból, amit hallottak.

Ha megpróbáltatást kellene szenvedniük, egy pillanatig sem ragaszkodnának az igéhez.

Mindenütt vannak olyan igehallgatók, akik meghallgatják a prédikációt, de az életükön semmit sem hajlandók változtatni: nem vonják le az ige következményeit, így aztán a jó és a rossz együtt nő a szívükben.

Isten országa létrejöveteléhez két dolog szükséges: jó mag és jó föld. Ahol az igehirdetés hívő szívre talál, ott kicsírázik és gyümölcsöt hoz.

A vetőmag egymagában nem elég, a talaj sem. Csak ha a vetőmag a jó talajba bejut, akkor jön létre Isten országa s csak azután kezd növekedni.

A tanítványok ebből a példázatból megértették, ami körülöttük történt, és egyszerre megértették, hogy Isten országa nem földi ország, hanem olyasmi, ami a lelkekben valósul meg. Megtanulhatták, hogy Isten országa lassú terjedésének nem Jézus az oka, nem is az evangélium, hanem az, hogy a talaj, az emberek szíve nem alkalmas rá.

 

a barabás

harmadik nap alkonyán pedig kilépett a bolt keskeny kapuján, és csendesen megindult az úton. Két oldalt füstölögtek a romok. Lent a kiszáradt árok fenekén találta az elsőt azok közül, akik Pilátus háza előtt kiáltozták Barabbás nevét. Elfeketült nyelvvel vonított a vörös felhők felé.

Megállt előtte, és így szólt:

– Itt vagyok!

Az pedig felnézett rá, és zokogni kezdett.

– Rabbi, rabbi! – zokogott.

És a mester szelíden folytatta.

– Ne sírj! Állj fel és jöjj velem! Mert visszamegyek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé és új törvényt kérek magamra és reátok, akik Barabbást választottátok, s akikkel ezt mívelte Barabbás.

A nyomorult pedig feltápászkodott és az ő öltönyét megragadta.

– Mester! – kiáltott elfulladva és könnyek között – ó mester, jövök! Mondd meg, hogy mentsem meg magam! Mondd meg, mit tegyek! Mondd meg, mit mondjak!

– Semmit, mondta ő szelíden – csak azt, amit három nap előtt kellett volna mondanod, mikor Pilátus megállt a tornácon és megkérdezett titeket: „Kit engedjek el hát közülük, Barabbást, a gyilkost, vagy a názáretit?”

– Ó, én bolond! – kiáltott a nyomorult fejét öklével verve, – ó, én bolond, aki Barabbást kiáltottam! Barabbást, aki ide juttatott!

– Jól van – folytatta szelíden a mester – most jöjj hát velem Pilátus háza elé, ne törődj semmivel, ne figyelj semmire, csak rám, és amikor én intek neked, kiáltsd egész szívedből és egész tüdődből: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanád: „Az életemet!”

Az pedig követte őt.

És találnak útközben egy másik nyavalyást, akinek Barabbás elvette házát, feleségét, gyermekét és szemeit kiszúratta.

És ő homlokon érinté csendesen kezével és így szólt:

– Én vagyok az. Jöjj velem Jeruzsálembe, és amikor én kezemmel érintelek, kiáltsad: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanád: „A házamat! A gyermekemet! A szemem világát!”

a félem keltés az emberekbe

sok helyen  újból elkezdőt a járvány  sok ember

 

igenis  el hiszi hogy  mit  is  mond  és  beszél az

 

bizonyos média  kénytelenek vagyunk el hinni és

 

cselekedni  amit média  diktál  nekünk és  úgy

 

csináljuk hogy  sót fogadunk amit  mond média

 

és  tanácsol  sok  ember  igenis úgy  van  ezzel

 

 

hogy  jobb  félni  dolgoktól és  meg ijedni a

 

járvány  helyzettől  azért   cselekedjük azt amit

 

média  nagyok kérnek tőle  az emberektől hogy

 

meg  szeretnék védeni az egészségüket úgy

 

vannak  az emberek és  elhiszik amit  mond média

 

hogy  szót  akarnak fogadni ezzel ugye  média

 

azt  kérik  meg  nagy  emberek  kérik tőlünk a

 

bizonyos  járvány idején  használjanak maszkot

 

meg  védje magát  azt gondolja járványtól lehet

 

meg  védi  meg sokan el hiszik járvány dolgot de

 

legtöbb emberbe  csak  félelmet okozza  ez

 

járvány  helyzet bennük ki alakul  ez  el hisszük

 

lehet  média ,mond  jobb félni mint  meg ijedni

 

úgy  vagyunk vele  sok ember azt hiszi  nagyon

 

dobolni kezd  majd  járvány  védjük meg az

 

egészségünket amit  kérnek az baj  ez szálj

 

maszkos  dolgot  amit  kérnek használjuk

 

hogy  védjük  majd  azzal egészségünket úgy

 

vannak  vele  a  nagy emberek bele gondolunk

 

igen  csak  ez maszk hordás embereknél igen csak

 

nem  egészséges mert  az léllegzembe  amit ki

 

szívok az mióta  egészséges az nem helyes elvileg

 

maszk nem  védi  járvány helyzettől semmit csak

 

bennük ez csak félelmet okoz bennük és elhiszünk

 

nekik  amit kérnek tőlünk úgy  cselekedjünk hogy

 

járvány helyzetbe kel  lehet újból újra be indul

 

járvány dolog

a félelem emberbe néha

biztos  voltál  olyan  helyzetbe nagyon  kerülnél

 

egy  valamit  mert  lehet hogy fél  attól dologtól

 

én  kerültem azt   hogy  ne  csípjem meg a  daráz

 

az  nem  tudom  milyen következményt hozz

 

elő nálam  azért  kerültem  és vigyáztam arra

 

ne csípjem  meg  mert  nem  tudtam  még  eddig

 

 

nálam  milyen   következményt hozz elő azért

 

voltam óvatos hogy  életbe  meg  ne  csípjen akár

 

milyen avatós az  ember  lehet  nem  várt  dolog

 

be fog  következni. sok  embernél  a daráz csípés

 

igenis rossz   következménnyel jár  lehet komába

 

esik más rosszul létet  tud okozni azért félnek az

 

emberek ilyentől  kerülik hogy be  ne törtéjen ez

 

daráz  csípés  nem  vezet jóhoz néha  olyan estről

 

hallottam  meg  csípte  az  ember rohanni kelet

 

életéért küzdeni ne essen komába az illető azért

 

is  nem jó  egy   daráz csípés én  csak féltem tőle

ne  hogy  be következzen ez  daráz csípés  ere

 

nem  várt  dolog igenis  be következik egy olyan

 

helyen  csíp  meg ahol levennék vért  az hajlat

 

daráz  csípésbe nem  jó mert sok fáj dal malaljár

 

ezért  kerülik  én kifogtam ezt tudtam  gyorsan

 

lekezelni ecetes dologgal ne legyen nagyobb

 

gond  de  fájdalom most van de el múlik .

 

 

 

 

a bolsi

Nem szívbajos embernek való! – mondták valaha a régi Magyarországon bizonyos gavalléros tréfákra, halálos kimenetelű párbajokra, mérgesebb szilvóriumokra, sőt harapósabb asszonyfélékre is.

– Nem szívbajos embernek való! – mondja most ugyancsak Hoch János, amint karonfogva sétálgat velem az Országháznak abban a táncterem nagyságú szobájában, ahová hosszas keresgélés, piros bársonyfüggönyös ajtók, régi vármegyei életre emlékeztető hajdúféléken át tudok eljutni. Az ajtókra valami vidéki nyomda készített kartonpapírosokat. A Nemzeti Tanács Elnöke – mondják a töredezett betűk. Beküldöm a névjegyemet: Itt van Krúdy Gyula és jóslatot kér Főtisztelendő úrtól.

Mielőtt tovább mesélgetnék, kedves késői maradékom, el kell mondanom, hogy ez a kor sem különbözik a többi kortól, amelyeket az emberiség részére megalkottak hitújítók, királyok, Savonarolák, Husz Jánosok és zsurnaliszták: – ez a kor is telve volt jelszavakkal, amelyeket a tömegek részére találtak ki, hogy legyen nekik ebédrevalójuk. Pedig ez a korszak állítólag a fölszabadult, okos emberek korszaka volt, – nem lehetett volna elhinni, hogy a korszak eszméit az ablakokból a szobalányok, az udvarokról a házmesterek porolják a járókelők közé. Jelszavak járták ekkor is: a kocsmákban, ahova a polgár feledkezni betért; a piacon, ahova az emberek mondanivalóik megtanulása végett eljárogattak; a családi otthonba, ahol mindenki úrnak érzi magát, akinek joga van keresztjelet tenni a kenyérre, mielőtt azt felszegné… A háborús jelszavak már elmúltak, de itt voltak az úgynevezett béke jelszavai: „Álljunk meg egy szóra!” – „Mi mégis entente-barátok vagyunk!” – emlegetik a polgárok kocsmáikban és fészkeikben Lovászy Márton szavait. Nagy volt ez az ország: hetek is beleteltek, míg egy új pesti kiadás eljutott Kassáig vagy Fogarasig.

Ilyenféle általánossá válott tudás lett, hogy Hoch János főtisztelendő úr, józsefvárosi plébános korában a próféták könyveinek igénybevételével pontosan megjósolta a háború végét: bizonyos Da-Niel nevű férfiút, aki oroszlán-damptőr is volt, kevert bele a dologba a nyolcadik kerületi pap, hogy arra rákenhesse az elmúlt Világháború végének megállapítását. Hogyne hitték volna el az emberek az éveken át várt kedvező, a Szent Bibliával megerősített jóslatot, amikor már annak is jelentőséget tulajdonítottak, hogy a ház melyik oldalán akad meg ökörnyál, amely Rákos mezeje felől Pest felett elúszik! Ott haláleset történt, vagy az öreg póttartalékos váratlanul hazatért.

Éppen ennek a Dániel prófétának ügyében kerestem a főtisztelendő elnök urat egy kora tavaszi napon abban a gyönyörű, germán mesemondásokból való nagy házban, amelyet a vidéki emberek talán manapság is megbámulnak, mint az ország házát. (Minden valamire való építőnk német származású volt; úgy látszik a magyarok tudománya megrekedt a sátorcsinálásnál.)


Először a böjti szentbeszédekről teszek említést, amelyeket a béke boldog éveiben annyiszor volt alkalmam hallgatni az „aranyszájú pap” ajkairól, az üvegházi jácintokhoz hasonlatos, finom belvárosi hölgyek társaságában úgy a szerviták terén, mint a Ferencrendiek templomában.

– Nem voltunk még szívbajosok, – felelte a Nemzeti Tanács elnöke.

Majd a nógrádverőcei csónakázásra terelte a szót, mikor a kőbányai főúr izmainak olyan teljességében volt, hogy versenyevezősökkel küzdött együtt a Dunán, – amely itt még valóban kék a nagymarosi svábok miatt.

– Azt hiszem –, felelte a diktátor, aki Magyar

– Azt hiszem, – felelte a diktátor, aki Magyarország zászlósurának valamint egyéb nemességének hűségesküjét kezében tartotta –, azt hiszem, hogy Buddhának, az antikrisztusnak abban az egyben igaza van, hogy mindannyiunknak hétrétű utat kell megtennie az életben. A szenvedések útjait.

Most elérkeztünk ama tavalyi tavaszi estéhez, amikor a Vas-uccától a józsefvárosi plébániáig fejtegette előttem a nevezetes magyar politikus, hogy nem lehet bízni sem Tiszában, sem Károlyiban, csupán Da-Niel Prófétában, aki ilyen meg amolyan körülmények között jósolta meg a háború végét. (Én ezt annak idején megírtam egy Pesti Levelemben, de az emberek akkor még jobban hittek a csésze fenekén lévő tealevél maradványának, mint az én levelemnek.)

– Hát most mi lesz, elnök úr? – szólok. – Nincsenek már hívők, akik Hoch János imakönyvét keresnék az Atheneumnál; nincs már Konti József népszínházi karmester, akivel hosszadalmasan lehetne biliárdozni az Otthoni Körben; Dániel próféta is elvégezte a magáét. Most mit csinálunk?

– Várjuk, hogy mikor kergetnek el bennünket.

– Mackensen? Lukachieh? Károlyi király? – kérdeztem. Ő felel:

– Nem. Kun Béla.

az érzelmek ami nem igazak

biztos  volt  olyan helyzetbe  egy ember  az

 

illető mondjuk úgy  van vele  az ember  meg

 

próbál kedves lenni és  elfogadni azt  illetőt hogy

 

valójában  milyen és  te  úgy  vagy  vele   te  neki

 

állsz   avval  illetővel neki  állsz kedveskedd ni úgy

 

mintha  a  felé  nő  felé  mintha  éreznél valamit

 

lehet  neki  állsz úgy  mintha  ha  flörtölgetnél felé

 

ő  meg  lehet be  is  veszi  az illető  tényleg

 

szerelmes  az  illetőbe  az  nő úgy veszi tényleg

 

belém zúgtak úgy van vele neki áll úgy dolgokhoz

 

 

meg kérje  azt  illetőt ha  már  belém szerettél

 

ted  meg  dolgokat amit  kérek lehet csak kérésig

 

vagy  jó felé  meg  be mutatja őt családjának ez

 

nagy ő  próbálják fogadják meg  történik a ami kel

 

de  hogy  nem  volt  kölcsönös szeret egy más iránt

 

lehet úgy van ember nő felé  rá hagyja dolgokat

 

ami történt  érezteti vele kedves felé de  többi

dolgot szerelmet az nő képzeli magába be ami

 

egy  ember  érzi szereti  az nem  igazi szeret egy

 

ember érzi  szeret  az meg ugye  nem

 

szeremnek mert  nincsen köztünk kölcsönös

 

vonzalom  meg egyik emberbe érez valamit ő

 

táplálja magába  érzelmeket ami nem igaz. másik

 

ember íránt .

 

 

 

az igazi szerelem

hányszor  van úgy az ember éltébe meg  lát

 

valakit  úgy  gondolja szinte belé fog szeretni

 

és  máskép  látja  dolgot egy nő     lehet úgy

 

van  meg  látja  egyik embert úgy van  vele  ő

 

már  rozsin  felhőket lát  a felé  az  ember felé

 

lehet  úgy  gondolkozik milyen jó fognak együtt

 

nézni  meg kéri lehet  kedvébe  tegye meg

 

dolgokat amit  ő  nagyon szeretne  lehet annyi

 

meg  veszi  amit  szeretne  nő férfitől  mondjuk

úgy  van azt  férfit  olyan rendes  felé szeretné

 

őt   be  mutatni hogy  ő  az bizonyos  nagy  ő

 

akibe  belé  szerelemes lettem ő csak az illető

 

csak úgy  van be mutatja férfit ő belé szerelmes

 

lettem elsző látásra de  egyikőjük se érez semmit

 

csak úgy  csinálja nő férfibe belé szeret kéris

 

dolgot  tegye  meg  szeretné be mutatni őt

 

otthon  ő az  bizonyos nagy ő  de  nincsen köztük

 

semmi   az  nem  szeret csak kedvemre tegye  meg

 

amit  kérek  többi meg  nem érdekli úgy van vele

 

mer  azt  gondolja biztos  szerelmes lesz  belém az

 

illető nincsen  köztünk kölcsönös vonzalom az nem

 

lesz  bel előle  szerelem  . ugye mindenki volt

 

olyan  helyzetbe szerelmes lesz másik iránt ahhoz

 

 

kölcsönös  vonz erőkel  egyik ember meg látja

 

másikat tényleg   meg  akarja   ismerni őt úgy

 

áll jól  meg ismerték egymást lehet  belé szeret

abba  illetőbe meg  fogja  csókolni az igazi

 

szerelem ma csók világ napja van.

lelkileg fel üdülés

ember életébe  hányszor  van az igen  csak   elfáradt

 

és  folytatni kel vinni azt nehéz kereset  ami épen rá

 

van  bízva életbe  . hány  ember van  úgy életbe amikor

 

igen  csak  pörgős napja  van  mondjuk  egy

 

helyen  kicsikét  abba  napba  úgy  volt  vele  igen  csak

 

elfáradt  és  kicsikét  lelkébe is  igen csak  hordozza

 

lelki dolgot  lehet  az olyan ő már legszívesebben  fel

 

adná dolgokat kicsikét  könnyebb legyen úgy van vele

 

de   az úgy   mondva  nem  old  meg  semmit ha  neki

 

állunk panaszkodunk élet terhét  hordozni  kel  érezzük

 

el  fáradtunk  ebbe   üljünk le  templomba és  kérjük az

 

égiek segítségét  meg  hallgatnak téged  bajaiad és

 

segítenek rajtad  lelkednek könnyebb  legyen fel

 

üdüljön  egy  kicsikét  milyen  jó  annak amikor kicsit

 

neki  áll elmondja őt  mi bántja kicsikét lelkének

 

könnyebb el tudta  mondani mi bántja őt milyen

 

teher őt ami épen  nyomja őt hány ember úgy

 

életbe  el megy  imádkozni  kéri égiek  segítségét

 

hogy  lelke  egy kicsikét  könnyebb  legyen el

 

tudja  viselni dolgot .de  ha mégis érezed  fáradt vagy

 

lelkileg  akorr se  szabad  fel adni kel égiek  segítségét

 

lelkileg  fel tudjunk üdülni

az alkony

Először melege lett, aztán megszédült.

Öregesen járt a havas tóparton és a vidravasakat nézegette, amikor meglódult előtte a víz; feketén feléje örvénylett, aztán elszaladt tőle és zsongó, száraz szelek simogatták borzongó halántékát.

Körülnézett: mi ez? – A színek szürke árnyékokká váltak. A messze erdő fái felágaskodtak, a zsombékok között fekete formátlan alakok szaladgáltak. Kezét kinyújtotta valami támasz után, aztán leült a hóra.

– Mi van velem?

Felnézett az égre, mely tisztán, kéken világított az alkony felé járó délutánban és csak a nyugovóra hajló nap előtt parádéztak kis felhőbárányok. Fehérek, lágyak, hidegek.

A nap pirosan hullott le a hátuk mögött, a bárányok meg jöttek-jöttek térdig vérben járva, tompán bégetve…

Aztán a vérből fekete lápvíz lett, mely elnyelte a fehér falkát és ő a szorongó sötétségben csak a kolomp halk kondulásait hallotta néha.

– Haza kellene menni – gondolta, de jó volt nem mozdulni. Zsibbadó meleg fogta el és megint kivilágosodott. Nem is nappali, nem is éjszakai. Olyan tompa fény, mintha távoli, nagy tüzek derengenének az égről és ebben a lázas világosságban régholt feleségét látta jönni, ebédhordó kosarával a nyári gyalogúton, békés mosolyával kedves arcán. Az asszony megállt az egyik fordulónál és intett neki…

– Hívsz Mariska? Jól van. Tudom… és indulni akart feléje, de mire felkelt, már megint nappal lett, késő, téli délután. Hideg, alkonyatbahajló. – Menni, menni – dünnyögte magában. – Öreg lábaim csak még hazáig… – Alig roppant a hó a súlytalan, lázasszemű öregember alatt. A tóparti házacska nehezen ballagott feléje.

– Menni, menni öreg lábak – susogott – csak hazáig menni, utoljára menni…

A nádfedeles ház vízen épült. Mondják, valamikor malom volt, rég elmorzsolt időkben. Vörösfenyő-cölöpökön épült, de aztán ismeretlen vizek fakadtak körülötte, eliszaposodott a környék és vadászház lett belőle. A partról gyaloghíd járt be a házba, hol az öreg erdész lakott. Már rég egyedül, most utóbb segítséggel, mert erdőt is, vizet is vigyázni kellett, orvvadásztól, orvhalásztól.

A gyaloghíd alig dobbant lépései alatt.

Csendesen nyílt az ajtó. A tűzhelyen még parázs világított a déli tűzrakásból és amikor betette az ajtót, az öreg cölöplábak körül meg-megloccsant a víz s az ablakon beszivárgott a téli este.

Puskáját felakasztotta, kalapját mellé. Levetette a kopott ködment is, aztán tuskót tett a hunyorgó parázsra, mert úgy érezte: fázik.

A parázs belemart a száraz fába, melyből zümmögő lángok lobbantak fel. De akkor már leült fekvőhelye végére és nézte a tüzet, a világosságot, mely betöltötte a kis szobát.

– Menni, menni, elmenni messze, túl a vizeken, túl az erdőkön. Hívott a feleségem…

A vizek is ezt locsogták az évszázados cölöpökhöz verődve és a szél is bekiáltotta a kéményen az üzenetet.

Szeme ide-oda járt a kis szobában. Megállt egy fényképen, egy öreg fegyveren, egy kitömött madáron. A múltban járó emlékekre odavillant egy pillanatra a világosság; az öregember keze megrándult, mintha valakit, vagy valamit megsimogatott volna, ami még van, de ki tudja meddig.

A tűzhelyről néha sziporkák, apró csillagok pattantak ki és aludtak el röptükben s a víz odakünt csobbant, mint nyáron, ha játékos halak ugranak szitakötők után.

És nőtt, feketedett, öregedett az este.

Az öregember lefeküdt. Hideg borzongás rázta és attól félt, elalszik ültében, pedig szemei nyitva voltak. A tűz is apróbb lángokkal birkózott a homállyal és a zugokban újra árnyékok nőttek, és emlékek.

Innét temették az asszonyt és innét váltak útnak a gyerekek is. Régmúlt sírások csuklottak fel, rég elfakult nevetések szálltak. Halk simogató szavak susogtak és a kis cipőcskék topogtak: mintha járni tanulna valaki… Zene is zendült egy pillantásig, lakodalmas lárma, aztán elkapta a szél a hangokat s újra csak a víz csobogott feketén, mélyen.

Elpergett az idő.

Dobogott künn a feljáróhíd. A másik erdész érkezett haza. Rokon az is. A fiát szerette volna utódnak, az erdők és vizek szeretetében, de az, az örökös Úr alázatos szolgája: pap lett. Egy gondolatnyira jutott csak eszébe, hogy ő mást akart, de aztán elengedte magától szomorú büszkeséggel. Most itt káplán a faluban és ha néha meglátogatja öreg apját, szótlanul hallgatnak. Az öreg fa és a fiatal hajtás, mely után rügyek már nem fakadnak.

Döngött a híd, elhallgatott a víz és elszállt a csend; amikor ajtót nyitott a másik, megállt egy pillanatra, mert nem látta, van-e valaki a szobában, de a levegőben ott lovagolt a gyász és ezt megérezte.

Felugrott a láng a lámpában és a rémek kitódultak az ablakon, de arcukat odanyomták kívülről, az üvegre.

– Öreg bátyám! – döbbent ki belőle. – Orvosért menjek?

A beteg szemeiben lassan, pillogva visszatért a fény és fakó hangon szólt:

– Ne menj, fiam. Majd később… A papért… A fiamért… Most veled van még pár szavam.

A fiatalember odaült az ágy mellé, lehajtotta fejét és a homályba nézett, ahol már újra terpeszkedett az örök szín: a feketeség.

– Amim van, itt a szobában: a tied. A puskák, hálók, minden. Adjátok rám az új ruhámat, tegyetek a fejem alá cserfalevelest és tölgyfából legyen a koporsóm, mert tisztességgel akarok a fődbe menni. Ha kemény voltam hozzád néha, ne szálljon utánam haragod. Ember lettél a kezem alatt.

A fiatalember szeme sarkába odaszaladt a könny és megfogta a haldokló hideg kezeit: – Édes jó Bátyám, minek ezt mondani? – Az öreg szemek már újra messze révedeztek.

aki meg akart gyógyulni

Pár kilométerre a várostól, a dombon, a nagy lepratelepet magas kőfal vette körül, s tetején az őrszemek fel-alá járkáltak. Akadt köztük fennhéjázó, goromba, de többnyire megértőek voltak. Szürkületkor a leprások összeverődtek a bástya aljánál, és kérdezgették a barátságosabb katonákat.

– Gaspare – mondták például –, mit látsz ma este? Van valami az úton? Azt mondod, szekér? És milyen az a szekér? És a királyi palota ki van világítva? Meggyújtották a fáklyákat a toronyban? A herceg visszajött? – Ez így ment órákig, soha nem fáradtak bele, s bár a szabályzat tiltotta, a jólelkű örök válaszoltak, gyakran nem létező dolgokat találtak ki, elhaladó embereket, ünnepi kivilágítást, tüzeket, még az Ermac vulkán kitörését is, mert tudták, hogy minden hír kellemes szórakozást jelent ezeknek a bezártságra ítélt embereknek. A súlyos betegek, a haldoklók is részt vettek az ilyen összejöveteleken, a még jó erőben levő leprások hozták ide őket hordágyon.

Csak egyvalaki nem jött, egy fiatalember, nemes lovag, aki két hónapja került a leprakórházba. Nagyon szép férfi lehetett, már amennyire ki lehetett venni, mert a lepra elképesztő gyorsasággal fertőzte meg, rövid idő alatt teljesen elcsúfította az arcát. Mseridonnak hívták. – Miért nem jössz? – kérdezték, mikor elmentek a kunyhója előtt.

– Miért nem jössz te is hallgatni a híreket? Ma este biztosan tűzijáték lesz, és Gaspare megígérte, hogy leírja nekünk. Nagyon szép lesz, meglátod.

– Barátaim – válaszolta szelíden, egy fehér ruhával eltakarta oroszlánarcát, és kihajolt az ajtón –, megértem, hogy nektek vigasztalást jelentenek az őr hírei. Ez az egyetlen szál maradt számotokra, ami a külvilághoz, az élők birodalmához fűz benneteket. Igaz, vagy nem?

– Hát persze hogy igaz.

– Ez azt jelenti, ti már beletörődtetek, hogy soha nem kerültök ki innét. Én pedig…

– Te?

– Én pedig meg fogok gyógyulni, nem mondtam le, én olyan… értsétek meg, olyan akarok lenni, mint régen.

Ott ment el a többiekkel együtt Mseridon kunyhója előtt a bölcs, öreg Giacomo, a telep patriarchája. Legalább száztíz éves volt, és majdnem egy évszázada emésztette a lepra. Nem volt már felismerhető testrésze, nem lehetett megkülönböztetni rajta sem a fejet, sem a karokat, sem a lábakat, a teste egy három-négy centiméter átmérőjű póznává alakult, amit nem lehet tudni, hogyan egyensúlyozott; a tetején levő fehér hajcsomóval olyan volt nagyban, mint azok a légycsapók, amiket az abesszin nemesek használnak. Talány, hogy hogyan látott, beszélt, táplálkozott, mert az arca teljesen szétmállott, nyílások sem látszottak a fehér, nyírfakéreghez hasonló varon, ami borította. De ezek a leprások rejtélyei. Ami a járását illeti, mivel ízületei sem voltak, egyetlen lábon ugrálva vonszolta magát, az is olyan volt, mint egy bot, aminek lekopott a vége. De nemhogy borzalmas nem volt, hanem egészében véve kedves jelenség volt. Tulajdonképpen növénnyé változott ember. És jóságáért, okosságáért mindenki tisztelte.

Mikor az öreg Giacomo meghallotta Mseridon szavait, megállt, s ezt mondta:

– Mseridon, szegény fiú, én már majdnem száz év óta vagyok itt, és azok közül, akiket itt találtam, vagy később jöttek ide, senki sem került ki soha. Ilyen a mi betegségünk. De meglátod, itt is lehet élni. Van, aki dolgozik, van, aki szeret, van, aki verset ír, van szabónk, van borbélyunk. Boldog is lehet az ember, legalábbis nem sokkal boldogtalanabb, mint a kint élők. Minden azon múlik, hogy beletörődjünk. De jaj akkor, Mseridon, ha a lélek lázadozik, és nem nyugszik bele sorsába, ha a lehetetlen gyógyulásra vágyik, akkor az megmérgezi a szívet. – Mikor ezt elmondta az öreg, megrázta szép fehér bóbitáját.

– De nekem – vágta rá Mseridon –, nekem meg kell gyógyulnom, én gazdag vagyok, ha felmásznál a falakra, láthatnád a palotámat, két csillogó ezüsttornya van. Lent várnak rám a lovaim, a kutyáim, a vadászaim, és a fiatal kis rabszolgalányok is várják visszatérésemet. Érted, kedves bölcs pózna, én meg akarok gyógyulni.

– Ha a gyógyulás csak az akaráson múlna, nagyon egyszerű lenne a dolog – nevette el magát jóságosan Giacomo –, többé-kevésbé mindenki meggyógyult volna.

– De én ismerem a gyógyulás módját, amit a többiek nem – makacskodott a fiatalember.

– Ó, gondolom – mondta Giacomo –, mindig akad egykét csirkefogó, aki drága pénzért titkos és csodálatos kenőcsöket ajánl az újonnan érkezőknek. Én is beleestem a csapdába, mikor fiatal voltam.

egy kis ördög bele bújik az emberbe

volt  már mindenki olyan életébe hogy kicsike

 

kis  ördög  bele bújik az emberbe olyankor nem

 

igazán abból az illetőből nagyon távozni úgy van

 

vele ő  meg próbál biztos azt ő meg  szeretne

 

javulni de  úgy  mondva  nem sikerül lehet egy

 

élő példa  biztos  volt olyan  helyed  életedbe te

 

valahogy  te  kedves  vagy  ahhoz illetőhöz de

 

eljátsszanak azt ő meg te nem kedvelitek egy mást

 

de  ha  úgy  játszod el darabot és ismer téged az

illető észre  veheti hogy az darab amit elő adva

 

volt  az nem volt komolyan elő adva így észre

 

lehet  venni   ki  játssza jól darabot szeret darabot

 

 

ha jól elő adatod mást  meg  tudsz nevetetni .

 

egy  huncutság az emberbe mindenre képes

 

egy 2illető  úgy  el szórakoznának egy helyen

 

úgy mintha igazi   jó barátok rá szólnának kicsikét

 

hagyjátok abba igazán jó elő agyátok baráti  dolgot

 

ami igazából  olyan mint egy igazi úgy elő adjuk .

 

ilyenkor  bele tud  bújni  kis  ördög de  hány ember

 

amikor kicsike  rosszasság emberbe hány ember

 

mondaná azt meg  kéne javulni de ez kicsike

 

ördög bele bújna de ez miatt még nem kéne

 

meg javulni kicsike  rosszaság el fér egy emberbe.

az őrzőangyal

Halk, liliomos gyerekszoba. Az ágyacskában épp jóízű álomba merül egy fiúcska, elmulasztva esti imáját. A szoba sarkában röstelkedve, tenyerébe temetve szégyenpírban égő arcát, tanácstalanul áll az őrangyal.

A fiúcska megint bűnt bűnre halmozott egész nap: torkoskodott a befőttesüvegekből, görnyedten járt, nem figyelt, és futkározott. Az angyal hasztalan vette körül szárnyainak könyörgő fuvallatával, hasztalan suttogott fülébe útmutatásokat a tiszta és erényes életről. Görnyedésből görnyedésbe, futkározásból futkározásba, térdfelverésből ruhaszaggatásba bukdácsolt újra meg újra a kis szerencsétlen. Semmi nem tarthatta vissza. Nem hatott a figyelmeztetés, hogy apus soha nem tesz ilyet, sem a hivatkozás Piotrus Pokrowskira, a kis hősre, sem szelíd énekek dúdolása – sőt, a kerületben közismert púpos varga szakadékba taszítása sem, aminek meg kellett volna szabadítania a fiúcskát a rossz példa befolyásától.

Ott állt az angyal tehetetlenül. Íme, az őrangyalok megengedett eszközei mind csődöt mondtak. A jóság, nyájasság, szelíd rábeszélés, csillapítás… mind hiába. Íme, itt fekszik, megmakacsolva magát vétkeiben és kevélységében – nem imádkozott, süket a jó szóra, s álomba szenderülve bizonyára azon töri a fejét, hogyan fog holnap újra görnyedten járni.

Hírtelen túláradt az angyal szívében a keserűség. Hogyhogy? Vajon a Törvény a maga nemes fenségében nem ér semmit egyetlen poronty akaratával szemben? Hirtelen fölcsapott benne a Törvény iránti rajongás hulláma, s megindította a rossz iránti undor egyenletes hullámát. Eljött ama pillanat, mikor a szolga kicsiny szíve forróbb szeretettel dobbant meg az Ügy iránt, mint az Ügy nagy szíve maga. A Törvény iránti szeretetből megszegni a Törvényt! Ez az igazi önfeláldozás.

Elrántotta homlokáról a kezét, halkan odalépett az ágyacskához, s a fiúcskát teljes erejéből fültövön vágta.

Az ijedten pattant fel; az ütés hatására gyorsan ledarálta az imát, majd érthetetlen mormolás közepette lefeküdt újra, és elaludt.

Az angyal remegve és boldogan, hosszan, mozdulatlanul bámult az éjszakába.

Üdítő, friss reggel virradt fel másnap. Az álom eltörölte a fiúcskában az előző este emlékét. Behozták a reggelijét. Megint nem akarta meginni a tejet. Mindig rosszul lett tőle. De hirtelen célirányos rúgást érzett. Megértette. Szótlanul kiitta a tejet.

Elbúcsúzott anyuskájától, s elindult az iskolába. Szép rendesen ment végig az utcákon, nem ácsorgott, nem nézelődött közben. Résen volt. De még nem volt egészen biztos a dolgában. Mikor az üres fasorba ért, körülnézett, s villámgyorsan összegörnyedt. Egy erős kupán vágás nyomban rendre utasította. Nem lehetett kétsége: az őrangyal verte fejbe.

A jó szellem rájött az új módszer ízére: kápráztató könnyedséggel tudta elérni mindazt, ami azelőtt rengeteg jóakarattal és türelemmel is elérhetetlen volt. Csakhamar fölfedezte, hogy módszerét tovább tökéletesítheti : különféle ütésfajtákat dolgozhat ki, differenciálhatja őket, s ez olyasféle élvezetet nyújt, mint amit egy ájtatos kántor érezhet, ha ügyesen nyomogatja az orgona különféle billentyűit. Tehát: az ebéd végig-nem-evéséért farba rúgás, görnyedt járásért kupán vágás, imamulasztásért nyakleves, futkározásért és izzadásért horogütés, pocsolyába lépésért csavart horogütés, lármázásért apus munkája közben fültövön vágás, és a többi.

Ez a módszer szemmel láthatólag nagyszerű eredményre vezetett. Már nem kergette esténként a megaláztatás érzése sarokba az őrangyalt, hogy ott arcát tenyerébe rejtve szégyenkezzék. Épp ellenkezőleg: kényelmesen letelepedett, s jobb kezét dörzsölgetve, vagy ujjaival dobolva az asztallapon, elégedetten felügyelt az ima szófogadó, folyamatos elmondására. Sőt néha már-már el is unta magát, s ilyenkor kettőzött éberséggel ügyelt a fiú minden rebbenésére, égve a vágytól, hogy egyetlen, mesterien irányított ütéssel figyelmeztethesse: a jó uralkodik a rossz felett.

egy mese

Volt egyszer egy elvarázsolt királyfi, aki egy tündérszép királykisasszony kezére pályázott. De csak úgy kaphatta meg, ha előbb legyőzi a hétfejű sárkányt, felépíti a kacsalábon forgó kastélyt, s felébreszti és megnevetteti a befalazott, alvó királykisaszszonyt. Sok-sok vesződség, kaland, hőstett, utazás és munka árán legyőzte hát a hétfejű sárkányt, felépítette a kacsalábon forgó kastélyt, és felébresztette az alvó királykisasszonyt. No, az mindjárt elmosolyodott, s megtartották a lakodalmat.

Aztán, hogy ez is véget ért, leültek egymással szemben, és mosolyogtak.

De eltelt egy nap, s még egy, még egy. Már az első is igen hosszú volt, mert sok órából állt, az órák meg sok percből, a percek sok másodpercből.

– Hát most mihez fogjunk? – kérdezte a királyfi.

– Most boldogok vagyunk – mondta a felesége.

– Igaz is.

De három nap múlva a királykisasszony szólalt meg.

– Mit is csinálunk most? – azt kérdi.

– Hát boldogok vagyunk – mondta az ura.

– Vagy úgy, persze.

Megint mosolyogtak egymásra egy napig, de akkor egyszerre felállt mind a kettő.

– No csak.

– Van egy ötletem – mondta a királyfi. – Befalazlak és elaltatlak megint.

– Jó!

– Lerombolom a kacsalábon forgó kastélyt, és föltámasztom a hétfejű sárkányt. Hogy újra legyen mit építenem, és legyen kit legyőznöm.

Neki is fogott mindjárt. Csakhogy ez nem volt már olyan egyszerű. Sem a sok vesződség, még több hőstett, sem kaland, jövés-menés árán sem bírta lerombolni a kastélyt – mert az mindig elfordult előle a kacsalábakon -, még kevésbé bírta helyére tenni a sárkány levágott hét fejét, s nem lehetett a királykisasszonyt sem befalazni, elaltatni többé. Teltek a napok, amikből hónapok lettek és rövid esztendők, s így küszködtek.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak

kötödés dolgokhoz

biztos  hallottál olyanról  az ember életébe

 

kötődik dolgokhoz  és  az tényleg jó az dolog

 

nem  fog  belőlem engedi  mert az jó egy élő

 

est  egyik ember  aki hivatalos  személy itt ahol

 

vagyok   ő  is  nagyon  szerette a  hagyományos

 

telefont  de  neki úgy  járt  pár ével ezelőtt ő már

 

nem  kapott  hagyományos telefont elfogadta

 

ezt  lehetőséget mind ahányszor kezébe fogja

 

okos telefont  meg bánja hogy  ilyen telefont

kapott én  nekem azért egy kicsikét van

 

szerencsém életbe szokták mondani mindig jó

 

helyen  vagyok és kérek lehet sikerül most úgy

 

volt  annyira  kötődő típus vagyok dolgokhoz

 

egy  évig volt  olyan okos telefonom és nagyon

 

meg bántam meg  fogtam én ilyet nem vennék

 

többet eddig  ez  elhatározás sikerült  most is

 

olyan telcit  vettem amit nagyon szeretek meg

 

látta  ezt haverom közli nekem menyire tudsz

ehhez dologhoz kötődni ami jó ő neki nem

 

járt  sikerrel bánja hogy ilyet  kapott életbe .

szent pál szabadsága

Most itt Illés próféta adta rá valakire a köntösét: Elizeusra. Képzeljük bele magunkat: 12 pár ökrös gazda volt az apja. Ő a 12 pár ökörrel szántogatott ott a szolgák között.

Illés próféta köpenye csodálatos volt: az összehajtogatott köpenyével ráütött a Jordánra, és szétvált a folyó, hogy átmehetett rajta. Ezt mondta a nép akkor. És ezzel a köpennyel mintegy birtokába veszi őt. Igaz, a szabadsága megmarad: ilyen gyorsan tudott a szabadságával dönteni; az egész életének más irányt szabott.

Szent Pál is a szabadságról beszél, amelyre Krisztus fölszabadított bennünket. Rendelkezhetünk magunkkal a bűnök, tévedések uralma alól kiszabadítva. Teljesen rendelkezhetünk magunkkal. Bennünk a legnagyobb, legmagasabbrendű képesség a szabad akarati döntés.

Tulajdonképpen mindhárom olvasmányban ez vonul végig. Az a három eset is, akik az Úr Jézust akarják követni, vagy akiket Ő meghív, mind ezt mutatja, hogy a döntés tekintetében hogy állnak.

És a középpontban, az evangélium elején azt olvassuk, hogy Jézus is elindult Jeruzsálem felé. Az eredeti szövegben – a görögben és a latinban – olyan kifejezés áll, hogy az arca kemény lett, irányt vett Jeruzsálem felé, ment a szenvedések elébe.

A múlt vasárnap arról volt szó: „kinek tartanak engem az emberek?” Péter megvallotta hitét az Úr Jézusban. Ennek folytatása a mostani vasárnap: aki hisz Jézus Krisztusban, azt lefoglalja Jézus Krisztus. Az menjen el minden egyéb mellett, menjen utána úgy, ahogy Ő elindult Jeruzsálem felé. Aki hisz Benne, az menjen utána. Úgy, ahogy mondja is aztán több helyen, hogy: „aki utánam akar jönni, az vegye föl a keresztjét és kövessen engem”.

Olyan korban élünk, amikor az emberek tömegével inogtak meg a döntésükben, a hitükben. Nem vették komolyan azt, hogy mit jelent kereszténynek lenni. Most kezd valami hullám betörni az emberi lelkekbe: látják, hogy téves volt a döntésük, nem lehet „semmihez nyúlni”, nem lehet „sehova se tartozni”, nem lehet az, hogy semmire sem mondok igent, csak erre az anyagi világra.

Az Isten arra teremtett minket, hogy döntsünk. Használjuk a legmagasabbrendű képességeinket is, döntsünk; éspedig afelé, amire Ő teremtett.

Önmagáért teremtett Isten. Ez egyetlen nagy döntést kíván az embertől életében, hogy minden további döntésem ebben a térben mozogjon az Isten felé, Istennel való kapcsolatomban. Az Ő megismerésére, csodálatára, dicséretére szentelem az életem. Papi jellege van az életemnek. És a kisebb napi döntéseimet is egységes módon – életemet nem széttördelve, szétszabdalva, ide-oda pazarolva, hanem egészen Istennek – akarom ajánlani.

Ez jön napfényre ezekből a jelenetekből. A Szentírásban látszik: az Úr Jézus ilyen útbaigazítást ad azoknak, akikben megérlelődött a fölismerés és döntés Őmellette.

Kérjük most ezt a nagy kegyelmet: a mi életünk is ilyen legyen és részesedjünk abban a kegyelemben, amiben az Úr Jézus itt részes. Megszilárdítja, megkeményíti arcát, indul Jeruzsálem felé. Visszaút nincs. Teljes odaadással életét adja a keresztig, és ennek az ereje átsugárzik azokra az emberekre, akikben fölébredt, hogy: „Mester! Megyek én is utánad!” Megérezték Jézusban ezt az elhatározást.

Kérjük a kegyelmet, hogy a mi életünk is mindig jobban és jobban ilyen egyértelműen Jézushoz tartozó legyen és mivelünk is tudjanak jönni mások. Átsugározzon a mi döntésünk a környezetünkre, olyanokra, akik még keresgélnek vagy tétováznak.