hányszor  van  úgy  az ember  életébe  meg

 

gondolja  dolgokat  amit  épen  tenni szeretne

 

az  életbe  .úgy  volt  hogy  költözünk majd

 

a  kaszinó  térre  a  nyugdíjas  klubbal  közös

 

helyen  lett  volna  az  alapítvány  ez  volt terv

 

meg  költözködtek volna  az alapítvány arra

 

helyre  erre  nyár  folyamán  meg  gondolta

 

magát  nyugdíjas  klub magát   és  nem engedte

 

hogy  oda  költözőn  az  alapítvány  ezért  nem

 

volt  költözés oda  hírek  szerint  most  napokba

tárgyaltam  hogy  mikor költöztök nem szoltatok

 

mondta  arra  helyre kaszinó térre  nem  költözik

 

az  alapítvány   mert  nyugdíjas klub nem

 

szeretné  ha  oda költözne  az  alapítvány  így

 

egyenlőre   majd  foglakozást  régi  helyen

 

tartják  meg  foglakozást   hírek  szerint

 

tárgyalnak  a  polgár mesterrel biztosítsanak

 

új  helyet  majd  az  alapítványnak egyenlőre

 

amíg  nem biztosítanak új helyet  az alapítvány

 

nak  marad  addig  régi  helyén  ott tartják majd

foglakozást  jó  hírem  van  Horváth  Zoli  marad

 

az  alapítványba  ő nagyon kulcs  ember  ő sok

 

mindent  meg  szerv kiránduláskor  most  kap

 

hírt  mard  foglakozáson  meg  gondolta  magát

 

köszönjük  hogy meg  gondolta   magát így  nem

 

lesz  változás a  hírek  szerint  szeptember  2-4

 

foglalkozás  meg volt  tartva  erről  később számolok

 

be     meg kapom hírt  be  fogok önnök nek  számolni

 

előre  köszönöm

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Milyen különös, hogy az ember világában mindenütt gyakorlat a letartóztatás, foglyul ejtés, bezárás
büntetése! Pedig ki az, aki nem lenne kénytelen, ha őszinte magához, saját bűnösségét is megállapítani,
megvallani? Végigkíséri történelmünket a háborúzás, fogságba hurcolás, amely olykor egész népek sorsa lett,
mint a választott nép esetében a babiloni fogság, vagy az Egyiptomba telepedett izraeliták rabszolgaságra
fogása. Hogy merészel az ember ilyet tenni a hozzá hasonló, vele azonos emberi természetű társával? – Talán
védekezésül azok ellen, akik támadják életét, vagyonát? Igazságszolgáltatás címén cselekszünk így? Vagy
egyszerűen támadva, hatalmaskodva, az erősebb jogán? Mindig találunk valamilyen jogcímet, elméletet,
mint most Balkánon a „nemzetiségi tisztogatás”1
jelszava.
Magam is megéltem 1955 szeptemberében, hogy milyen az, amikor az embert a nyílt utcáról rabolják el,
éspedig a félelmetes államhatalom felhasználásával. Azt tették velem, amit akartak. Vittek a „meseautóba”,
pincébe csuktak, faggattak, aludni sem engedtek, rám tukmálták, hogy én vagyok az a hazaáruló, akit ki
kellett venni a társadalomból, be kellett zárni évekre. Rabruhát adtak rám, őrökkel kísérgettek, mint valami
közveszélyes vadat, megtapasztaltatták velem a rabságot, börtönt.
Azóta, hogy ezt megéltem, majd ebből szabadultam, itt van gondolkozásomban néhány olyan tényező,
ami azóta is dolgozik, foglalkoztat: a fogság és a szabadulás. Rájöttem, hogy bizonyos értelemben már maga
az emberbőr is bizonyos falat, határt jelent, egy kicsit börtönszerű állapot. Külső szabadságom csak addig
terjed, ameddig saját határaim és a külvilág határai engedik.

Loyolai Szent Ignác, amikor a bűnről elmélkedik, azt ajánlja, hogy gondoljuk el magunkat börtönbe zárva,
és képzeljük azt, börtönünk körül vak sötétség van, villámlás, mennydörgés, vadállatok ordítása. Sokáig nem
értettem azt a képet, hogy mi köze van ennek a bűnhöz, de rájöttem, hogy igenis, ha bűnt követek el,
kizárom magam Isten szép világából és börtönt emelek magam köré, egy szánalmas kis világot, amelyben
raboskodom.
Mikor először éltem meg, hogy belöktek egy zárkába és rám csukták a vasalt ajtót, önkéntelenül is az volt
az első, hogy körülnéztem, merre az ablak, hol jut be hozzám a napfény, hallok-e harangszót, hogy lehetne a
zárkából kijutni. Ha bűnömmel kizárom magam a világból és egyetlen pillanat alatt börtönt alakítok
magamnak, halkan, lelkiismeretem oldaláról elindul valami, hogy keresse a fényt, a harangszót, a
szabadulást. És – hála Istennek – van szabadulás, mégpedig a kezünkbe van eltéve, mert az őszinte
bűnbánattal Urunkhoz fordulhatunk és ő végtelenül irgalmas. Egy áldott pillanatban eltűnhet börtönöm észabad lehetek, mint Isten gyermeke.

tt most nem foglalkozhatunk a regényíró Saint-Exupéryvel – s így A kis herceg írójával sem -, művének e részéből csupán arra hívjuk fel a figyelmet, ami a Citadella szempontjából érdekel bennünket. Mindenek előtt arra, hogy bár csak 1948-ban jelent meg, tehát az író halála után négy évvel, amikor regényeit nemcsak hazájában olvasták, hanem úgyszólván a világ minden jelentős nyelvén, a Citadella korábban keletkezett, mint írói munkásságának a dandárja. Valóban, ha a mű megírásának a kezdetét tekintjük (kb. 1936!), akkor azt láthatjuk, hogy időrendben csupán a Courrier du Sud (Déli futárgép, 1928) és a Vol de Nuit (Éjszakai repülés, 1931) előzte meg. S ezt fontos tudnunk, mert megvilágítja Saint-Exupéry regényírói arcának egyik igen fontos, a kritika által már nagyon korán kiemelt vonását, az író moralizáló hajlamát.

Kritikusai általában erősen hangsúlyozzák azt az állhatatos, szinte megszakítatlan fejlődést, amely a Déli futárgép regényformájától egyenes vonalban vezet el a Citadellához. Anélkül, hogy vitába kívánnánk szállni életének és művének nálunk avatottabb ismerőivel, szeretnénk a magunk részéről hangsúlyozni az előbb említett 1936-os év jelentőségét; sőt úgy érezzük, hogy talán még korábbra is visszamehetnénk, hiszen egyáltalán nem bizonyos, hogy valamely mű megírásának a kezdete egybeesik e mű koncepciójának a megszületésével. Jelen esetben már csak azért sem, mert tudjuk, hogy a Citadella nem eleve kész, határozott terv alapján született, hanem – hogy egy másik francia és egyúttal világirodalmi párhuzamra hivatkozzunk – Pascal Gondolataihoz hasonlóan jórészt sebtében odavetett, legnagyobb részben kidolgozatlan feljegyzések, gondolatok formájában, amelyekre még hosszú átdolgozás és szerkesztés, az író életének utolsó évében tett kijelentései alapján legalább három-négy esztendő várt. a Citadella csupán megjelénésének évét (1948) tekintve későbbi mű, mint a regényei; alakulását tekintve egyidős a legtöbb regényével, sőt – legalább részleteiben – bizonnyal régebbi némelyiknél. Vagyis az a bizonyos fejlődés, amelynek állítólagos betetőződése, az egyre moralizálóbb regények után a nagy elmélkedő, erkölcsi és életelveket nyújtó, szinte minden cselekménytől mentes mű lenne a Citadella, a valóságban párhuzamos a regényeivel, mondhatnánk kíséretéül szolgál e regények sorának.

És valóban: ha jól olvassuk Saint-Exupéry regényeit, azt látjuk, hogy a morális érdeklődés, a moralizáló, gyakran didaktikus szándék elejétől végig fellelhető minden művében. Első kritikusainak egyike, Gide már nagyon korán észrevette, hogy itt valami új felfogásról van szó, a cselekvés előtérbe állításáról, arról, hogy “nekünk főképp arra van szükségünk, hogy megmutassák: mint vagyunk képesek arra, hogy önmagunkat is felülmúljük a megfeszített akarat segítségével.” Az író minden hőse végeredményben az élet értelmét keresi, Gide szerint azt bizonyítja, hogy “az ember nem a szabadságban, hanem egy feladat elfogadásában találja meg a boldogságát.” Ez a feladat végül is a métier, a mesterség fogalmába sűrítődik: legyen bármilyen szerény vagy fontos ez a mesterség, benne teljesedik ki az ember, nyeri el teljes szabadságát. Ez a felfogása regényei közül a Terre des Hommes-ban (Az ember földje, 1939) fogalmazódik meg a legtisztábban; de ha a Citadella számtalan, erről szóló fejezetét olvassuk, akkor itt is, mint a rengeteg egyéb, ismétlődő motívumban és gondolatban, félreismerhetetlen az időbeli párhuzam. Mi azt hisszük, hogy valóban lehetetlen egymástól elválasztani Saint-Exupéry regényírói és moralista-esszéírói működését, legalábbis ami a Citadellát illeti; csak a későbbi, posztumusz megjelenése mondathatta számtalan kritikusával azt, hogy a Citadella mintegy betetőzése, végső konklúziója regényírói működésének. Mi szinte azt mernénk kimondani, hogy a regények a Citadella gondolatainak az illusztrációja. Egy kis túlzással a posztumusz mű amolyan “vezérkönyv”, amely megoldja, megmagyarázza, didaktikus módszerrel érthetővé teszi ennek a mélyenszántó és mélyen etikus műnek a végső mondanivalóját.

nagyon  várták  már  ifjoncok a  tanítás kezdetét

 

hány  ember  van  még  egy  kis  félelem hogy meg

 

vették  tanításra  dolgokat  az  ifjoncoknak meddig

 

tudnak menni  járni iskolába mert  most  is

 

nagyon   támad az bizonyos  járvány .amikor

 

elkezdődőt  a tanítás  az ifjoncoknak egyik elsős

 

mondjuk  épen  be  megy  az  első  tanításra

 

milyen  nagy  öröm  van benne  hogy  elkezdőt

 

neki  első tanítás neki amit  nagyon  várt telik

múlnak a  napok  az iskolás  le ül szüleivel

 

el meséli  dolgokat  és  lecke van közösen meg

 

oldják  annak  ifjoncnak  milyen nagy öröm az

 

neki   ahogy  te lenek a hónapok az ifjoncoknak

 

úgy  alkuknak majd   Bartságok  az ifjoncoknak

 

ők  meg  igenis  nagyon  fontos sokat legyenek

 

egyűt  közösségbe legyenek  sok ifjonc nyár vége

 

felé  mondta  nagyon  rossz  volt  neki mert otthon

 

volt  bezárva  és  nem tölt hete haverokkal idejét

közösségbe  minden  ifjonc még  felnőtt is úgy

 

érzi  magát  jól  ha közösségbe  lehet többiekkel

 

az  ifjoncnak nagyon fontos tanítás .hírt még  nem

 

kaptam  mikor  kezdik  el  a  foglakozást az

 

alapítványba   Turán   nappali foglakozáson ahol

 

egy kicsikét  pár  évig  be segítetem ott idén egy

 

kicsikét igen csak  csökkentet létszámmal olyan

 

4-5fős  lesz idei  foglakozás az alapítványba .

 

tervekbe  volt  hogy  új tanítást   új helyen

szeretnék de  még  nincsen meg  beszélve

 

mikor kezdik   foglakozást  bent még aba se

 

sikerült  meg beszélni  mikor  kezdik elköltözést

 

új helyre  meg tudom  előre  jelzem  önöknek .

 

ezért  fontos ha ifjonc  tanul akkor közösségbe

 

van és fejlődik  az ifjonc  .

 

 

 

 

hány  ember  van  úgy  ebbe  világba  ha  elmegy

 

egy  helyre  ahol úgy mondva csak  meg teheti

 

azt  hogy ami magának kel otthonra  vagy épen

 

meg  akarnák inni valamit hogy egy kicsikét  jól

 

sok embernél  ilyenkor  úgy  vannak dolgokkal ha

 

meg ihatok  mert  meg engedik ő  akkor  úgy  van

 

vele   neki minden  szabad kedvébe  csinálhat

 

bármit  ő  meg  engedheti  magának úgy van  vele

 

azt  gondolja  magába  az illető ő itt bizonyos

nagy  ember meg engedhetem  azt amit  szeretnék

 

azon helyen  az ember úgy van vele  nagy tévedés

 

ha  valaki  aki tényleg magának tartja környezet  az

 

ember igen csak  igaza lesz  hogy igen csak  megy

 

ahhoz illető hőz  tényleg nagy ember azon helyen

 

egyből  le megy  annak embernek  a minden

 

szabad mert  meg  mondják  neki  hogy

 

viselkedjen azon helyen egyből  nem lesz minden

 

szabad  neki hány ember amikor útra kel  és  bele

lép gázba  pont  egy olyan helyen  van picit

 

körül   tekint hető kéne  leni de  egyesek úgy

 

vannak  nekik minden  szabad  nagy csíkot

 

hozzuk azt szabad úgy van vele  pedig ezt

 

nem szabad  csak magának  engedi az illető

 

be le gondolja csíkot  húz  meg bele nyum gázba

 

porba az illető  menyire  mérges tud lenni egy

 

másik ember  ilyen helyzetbe amikor nyugodt

 

helyedre vágyódik erre  egy ember fogja  port

csinál orrod ellőt  meg többi ami igen csak

 

nem örül  másik de az illető aki útra  kel neki

 

minden szabad ez nagy tévedés  csak kulturáltan

 

kéne  viselkedni amit tényleg szabad

 

 

 

 

Szerencsétlen párosítás. Ha valaki „vámos”, vagyis, enyhén szólva, nem minden eljárásában tökéletesen feddhetetlen, vagy olyan foglalkozása van, amihez a közvéleményben – joggal, nem joggal – bizonyos megvetés tapad; egyszóval, ha valaki „bűnös ember” (mint Zakeus mondja rövidesen magáról), akkor legyen hozzá kellő ereje, izma, ökle, kellő testi fölénye a többiekkel szemben, akik igazában lenézik, de mert erősebb náluk, úgy tesznek, mintha tisztelnék. Vagy legyen legalább kellő hatalma, mozgósítható szolgákkal, poroszlókkal, pecérekkel, és mindennek birtokában kellő föllépése: olyan kihívó és fennhéjázó, hogy nem mernek se pisszenni a jelenlétében, se pusmogni a háta mögött.

Ez a Zakeus azonban „alacsony termetű volt”; és hiába volt gazdag, hiába volt „feje a vámosoknak”: amikor meghallotta a Jerikóba bevonuló tömeg zsibongását és kijött a házából és megállt az út mentén, „mert szívesen látta volna Jézust szemtől szembe”, azért még senki sem csinált helyet neki, hogy láthasson, és semmiféle ügybuzgó hang nem emelkedett, hogy így kiáltson: „félre, félre, tágítsatok innét, nem látjátok, hogy a gazdag Zakeus közeledik, az erős és hatalmas Zakeus, aki látni akarja szemtől szembe Jézust!” Ezzel az aprócska emberrel, ezzel a kíváncsi törpével nem törődött senki. Ügyet se vetettek rá. Illetve nyilván akadtak, akik mégis vetettek rá némi ügyet. Nézzétek, a gazdag Zakeus, az inci-finci nábob! Azzal bizonyára jól oldalba bökték a tolongásban, ráhágtak a lábára, bosszúból, amiért gazdag és vámos és ráadásul apró termetű; addig taszigálták, csak mintha véletlenül tennék ebben a tülekedésben, míg egészen ki nem szorították az út legszélére, s onnan is tovább, az árokba. Onnét aztán még kevésbé láthatta szemtől szembe Jézust.

Senki nem tudósít róla, miért akarta minden áron Jézust látni. Talán nem is tudta senki; ezt elfelejtették megkérdezni tőle. Valószínű, hogy ha megkérdezik, Zakeus maga sem tudott volna válaszolni. Esetleg úgy felelt volna, mint a gyerek, ha faggatják: csak. És ezzel az együgyű felelettel Zakeus mégis a lehető legbölcsebben felelt volna.

Mert miért jut eszébe hirtelen egy vámosnak, hogy szemtől szembe lássa Jézust? Miért szalad ki hirtelen a házából, hagyja ott egy teljességgel érthetetlen pillanatban az üzletét, a vagyonát, a kincseskamráját, a terített asztalát? Valami azt mondja benne: okvetlenül látnom kell. Nem csak messziről, mint egy fölvonuláson, vagy egy színházban. Szemtől szembe kell látnom. Nem vagyok méltó rá, hogy a hajlékomba jöjjön, ilyen esztelen vakmerőséget álmodni sem mernék, de ami a látását illeti: látnom kell, lehetetlen, hogy ne lássam, egész életem azon függ, hogy lássam. Szemtől szembe. Hogy belenézzen a szemembe, és én az övébe. Ajtót-ablakot tárva-nyitva hagytam; lehet, hogy közben kirámolják a házamat, kirabolják a kamrámat, mindenemből kifosztanak. Mindegy. Az a fontos, hogy szemtől szembe lássam.

De hiába ágaskodott, „a tömeg miatt nem láthatta”. Néha mintha csak azért volna Jézus körül ez a „tömeg”, hogy ne láthassák tőle Jézust azok, akik szemtől szembe látni akarják. A „tömeget” látják; a „tömeg” eltakarja előlük Jézust: Zakeus áll az árokparton, és sem Jézust nem látja, sem azokat, akik ott vannak egészen közel hozzá, olyan közel, hogy lépésüket önkéntelenül az ő lépéséhez igazítják. Ezeket egyelőre nem látni. Csak azokat, akik önhitten és magabiztosan vonulnak, büszkén és vállasan, időnkint oldalt pillantva, az ilyen árokszélen rekedt aprócska Zakeusok felé, gúnyosan és fölényesen, amiért ezek a Zakeus-fajták csak az árokparton szoronganak, amiért nem nőttek elég nagyra, akkorára mint ők, s amiért aprócska Zakeus létükre mégis látni akarják Jézust. Ráadásul szemtől szembe.

Jézus vonul a pusztában, Jézus vonul Galileában, Szamáriában, a Jordán pártján, egyik Jerikóból a másikba, a világ végezetéig, és körülötte a „tömegben”, a tömeg legkülső gyűrűjében változatlanul, Jerikóból Jerikóba ott vonul mind a világ végezetéig ez az élő elutasítás, a kevélységnek, az erénygőgnek ez az élősövénye, ez a tüskéivel kifelé fordult élő kerítés, ez az élő fal, amelytől nem látni Jézust.

Azt mondják, ha nem szóval, akkor a szemükkel, a járásukkal, a válluk mozgásával, az ajkuk biggyesztésével: „Bűnös vagy, Zakeus, maradj a helyeden, ne tolakodjál előre, a mi utunkra, a mi soraink közé. Sose furakodjál te, gyarló vámos, az igazak seregébe. Sose akard te szemtől szembe látni az Urat. Nem vagy méltó a látására; ha jól meggondoljuk, még a mi látásunkra sem vagy méltó. Húzd meg magad, te szégyentelen kis Zakeus. Miféle szemtelenség dolgozik benned, hogy azt képzeled, ilyen könnyű az út a magadfajtáknak az Úrhoz? Nem, barátocskám! először a mi saruszíjunkat kell megoldanod, a mi lábunkat megmosnod. Egyelőre azonban nem érünk rá megengedni neked, hogy megoldd a sarunk szíját és lemosd a lábunkról a port. Előbb azt is ki kell érdemelned, Zakeus. Addig várj a sorodra, lehetőleg minél távolabb innét”.

Zakeus azonban olyan rettenetes erős szomjúsággal kívánta szemtől szembe látni Jézust, hogy elengedte füle mellett azoknak a szálfanagy igazaknak az intelmét, akiktől nem láthatta Jézust. Esztelen kívánkozásában elfeledkezett róla, milyen nevetséges, amikor egy ilyen kis törpe szaladni kezd; nem is szalad, hanem inkább gurul, akkora port verve maga körül, hogy a szálfanagy igazak botránkozva húzzák ki magukat még félelmesebben szálfanagyra – és olyan sebesen, mint a labda, melyet egy kéz ellenállhatatlan erővel elhajít egy távoli, biztos cél felé. Szóval mindenről elfeledkezett, kivéve Jézust, és azt, hogy szemtől szembe lássa Őt, és kivéve azt a fügefát az út szélén, a fordulóban. Futott mint a nyúl, aztán kúszott mint a majom, és egyszer csak fönt volt a fügefán. „Hogy láthassa, mert arra kellett elmennie.”

És már jött is, már oda is ért, már föl is tekintett; és föltekintettek a többiek is. A legszélsők fölháborodva Zakeus pimaszságán; a belsőbbek elnéző mosollyal; a legbelsők, akik közvetlen közel voltak Hozzá, szeretettel. Zakeus pedig ült a fügefa tetején és nézte Jézust, szemtől szembe.

Nézték egymást, szemtől szembe, csöndben. Akkor Jézus így szólt: „Zakeus, szállj le hamar, ma a te házadban kell megszállnom.”

Zakeus pedig „sietve leszállt és boldogan fogadta”.

kicsikét  igen  csak  rend kívüli hosszabb  nyári

 

szünet  volt  az  ifjoncoknak már  mindenki

 

izgalommal várta azt  mikor  is  csöngetnek be

 

majd iskolába  főleg  nagy  izgalommal várták

 

szülők  is hogy  idén  hogy  kezdődik  el suli

 

az  ifjoncoknak hogy  idén márciusba  be

 

tört  járvány időszak  az  igen  csak elhúzódott

 

még   a  tanév végét az  iskolások nagy  nehezen

 

fel tételek mellet  el tudtak  Bucsuzni az iskola

időtől    meg  augusztus  közepe fele  újból

 

föl  lángolt  újból  ez  járvány  igy   igen csak

 

sok   szülőnél   is  készülődés közbe  fel   merül

 

kérdés   magukba  úgye  nem  lesz megint

 

iskola  be csukás  járvány  miatt  akkor  hogy

 

készüljenek  fel  ifjoncok erre .mert  ez járvány

 

időbe amikor   elzárták ifjoncokat  a  többi

 

haveroktól  nem  volt  jó öt lett sok  ifjoncnak

 

nem  tetszet elzárás idő havaroktól most vége

tért  nyári szünet hosszú bizakodnak  nem lesz

 

ez  erős  járvány idő lezárás  ne jöjjön  vissza

 

az  nem fog  jóhoz vezetni iskolások a  tanítást

 

nagy  örömmel  várták az új iskola évet  és

 

mindeki bizakodik szülök is járvány korosak

 

nem törőikbe hogy vissza csuknák dolgot az

 

nem jó hozz vezet.

Chan Chu soha életében nem volt színházban. Nem is lehetett volna, mert szerzetesi fogadalma ezt kizárta volna, de azért sem volt, mert gyermekkora vidéke még hírből sem ismerte a színházat, vándorcirkusz se jutott el soha a falujuk közelébe, s a városok, melyekben akkoriban megfordult, törvényekkel tiltották a színházak működését – és akkoriban Chan Chu feltűnően törvénytisztelő fiatalember volt, vasszorgalommal készült a hivatalnoki pályára, több ízben fölhívta magára már a figyelmet, bejáratos lett a főbíró házába is, ahol kisebb feladatokat bíztak rá, melyeket mind ragyogóan megoldott, részben természetes intelligenciája, részben a fent említett vasszorgalma révén, és, habár a ház uráról lehetett tudni, hogy nagy színházbolond és titokban eljár a város határán kívüli színházba, ahol ilyenkor, zárt ajtók mögött, fáklyafény mellett, csak neki játszanak, sőt, egy ízben meg is hívta Chan Chut, tartson vele az egyik ilyen „portyán”, Chan Chu úgy döntött, hogy ő tartja magát az érvényes törvényekhez, még ha maga a főbíró biztatja is azok megszegésére, és nem megy el vele.

Ezzel a döntésével nagyot nőtt a ház urának szemében, aki mindazonáltal attól fogva némileg óvatosabban bánt vele, később el is hidegült tőle, ugyanis joggal, bár minden alap nélkül föltételezte róla, ami persze egyáltalán nem volt igaz, hogy a fiatalember egy törtető spion. Ekkoriban terjedt el róla az a hosszú időn keresztül ráragadt név, hogy „angyalarcú kígyó”, ahogy a főbíró egyik bizalmasa, aki a gazdája kegyében akart járni, elnevezte.

A főbíró egy idő után nemcsak hogy elhidegült tőle, hanem titokban mindent meg is tett az ambiciózus ifjú hivatalnoki pályájának derékba törésére. Miközben szembedicsérte és munkával halmozta el, magyarán: úgy dolgoztatta, mint egy riksahúzó kulit, a döntő pillanatban egy másik fiatal gyakornokot javasolt helyette a fővárosi szolgálati utazásra – és ezzel akaratlanul is nagy szolgálatot tett magának Buddhának, mert kora egyik legfényesebb szellemét térítette le egy olyan pályáról, amelyen az bizonyára nagy sikereket ért volna el, és egészen bizonyosan a Keleti Császár személyes tanácsadója lehetett volna belőle –, ám ha így történik, akkor a világ sohasem ismeri meg a nagy gondolkodót, akinek élete később sok-sok ezer szerzetes és laikus számára lett irányadó.

Tény, hogy ezek után Chan Chu bizonyos fokú rejtett viszolygást érzett a színház iránt, ám ennek nem tulajdonított jelentőséget, és amikor egy híres színészt dicsértek előtte, aki különösen egy kolostori szerzetes alakításával tüntette ki magát – úgy is hívta a közönség, hogy a „Szerzetes” –, csak annyit jegyzett meg, halkan, minden hátsó gondolat nélkül:

– Jó tudni, hogy azt is lehet utánozni, ami nem létezik. Egyik kotnyeles tanítványa közbekérdezett:

– A szerzetes, mint olyan, nem létezik?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akit Elizának hívtak. Épp oly szép volt, mint minden kislány és a szülei éppúgy szerették, mint ahogy minden gyereket szeretnek. Sok játéka volt, egytől-egyig szépek, volt külön szobája és két nagymamája is, akik felváltva kényeztették.

Mindemellett a gazdagság mellett Eliza mégsem volt boldog. Ugyanis nem tudta, hogy mi az a boldogság. Soha nem nevetett, nem játszott vagy ugrándozott a többi gyerekkel, és ha énekelt, dalai csupa szomorú dologról szóltak. Gyakran sétált egyedül a szomszéd erdőben, üldögélt egy patak partján. Tisztavizű kis patak volt ez, mert egyenesen a Hideg-hegyekből jött. Eliza nap mint nap eljött ide kedvenc babájával, egy szomorúszemű bohóccal, leült a fűbe és sírdogált. Egyszer, amikor így itatta az egereket, könnyei a patak ezüst vizébe hulltak. Meglátta ezt egy kicsiny, narancsszínű halacska, felúszott a víz színére, kidugta a fejét és megkérdezte Elizát:

– Miért sírsz kislány? – Eliza abbahagyta a zokogást és hüppögve válaszolt.

– Mert boldogtalan vagyok.

– És miért vagy boldogtalan? – kérdezte a halacska türelmesen.

– Azért, mert nem tudok nevetni, játszani, vidáman ugrándozni. Még énekelni is csak szomorú dalokat tudok. Nem értem miért vagyok olyan más, mint a többi gyerek.

– Erre pedig egyszerű a válasz – mosolyodott el a halacska. – Ez azért van így, mert elvesztetted a Boldogságodat.

– Az meg hogyan történhetett?! – Eliza majdnem ismét sírva fakadt.

– Messziföldön van egy ezüst rét, tele ezüst fűszálakkal. De ezek nem közönséges növények ám! Ezek a füvek a még meg nem született emberek lelkei. Amikor eljön a születés ideje, Hold Anyó lenyújtja értük karjait és elviszi őket a Földre. Ekkor kapják az emberek a Boldogságot, a Bánatot, a Szépséget, a Gazdagságot, mindent, amijük csak van. Te biztosan elvesztetted a Boldogságodat. Ha visszamennél erre az ezüst rétre, megtalálnád.

– Hogyan juthatok vissza oda? – kérdezte a kislány és megpróbált nagyon bátran nézni.

– Ma éjjel telihold lesz. Menj ki pontban éjfélkor az udvarotokra és kérd meg Hold Anyót, hogy vigyen el!

Eliza megköszönte a halacska segítségét és hazament. Amikor eljött az éjfél kiment a ház elé, az udvarra. Félve pillantott a teliholdra, de az csak barátságosan mosolygott rá. Eliza összeszedte minden bátorságát és megkérte őt, vinné el arra a csodálatos ezüst rétre, ahol a még meg nem született emberek élnek. Hold Anyó lenyújtotta érte sugarait, ölébe vette, majd elvitte Messziföldre, letette nem messze a réttől és meghagyta neki, hogy még az éjjel végezze el amit akar, mert csak akkor tudja hazavinni. Eliza megígérte, hogy sietni fog, elbúcsúzott az Anyótól, majd útnak indult a rét felé.

Egy nyírfaligeten keresztül vezetett az útja. Megpróbált arrafelé haladni, ahol a fák között megcsillanni látta a rét ezüstjét, de bárhogy próbált odajutni, a fák mindig megsűrűsödtek előtte, elállták útját. Próbálkozott egy darabig, de aztán elfogyott a türelme. Mérgesen dobbantott és egyenesen odaállt a legnagyobbnak tűnő fa elé.

– Mit akartok tőlem? Miért nem engeditek, hogy továbbmenjek? – kérdezte.

– Mi vagyunk az Ezüst Rét őrei – válaszolta a fa letekintve a csöppnyi lányra.

– Senki nem léphet a rétre, mert a végén még valaki letaposná a fűszálakat és az emberek meghalnának, mielőtt megszülethetnének. Elizát elfogta a kétségbeesés. Szája sarka sírásra görbült, úgy kérdezte az öreg nyírtől:

– De hogyan találhatom meg az én elveszett Boldogságomat, ha nem léphetek a rétre?

– A Boldogságok nem szoktak csak úgy elveszni – csóválta meg lombját a fa. – A Boldogságokat ellopni szokták. Lopni pedig errefelé csak a Pajkos Manók tudnak.

– Hol találom azokat az alattomos manókat? – kérdezte Eliza harciasan.

– Itt laknak a liget szélén. De vigyázz velük kislány! Nem csak lopnak, de hazudnak is.

Eliza keresztülvágott a fák között, akik most már nem álltak az útjába. Amikor a liget szélére ért, azonnal észrevette az apró, falevélből és kavicsokból épült házakat, amik körül piciny kis emberkék rohangásztak, láthatóan minden különösebb cél nélkül. Óvatosan odalopózott a legnagyobb házacskához, majd egy hirtelen mozdulattal lekapta annak tetejét és belenézett. Egy öreg, meglepett manó nézett vele farkasszemet. Épp olyan pici volt mint a többiek, hosszú szakállát háromszor körbetekerte a nyakán, rózsaszín háziköntöst viselt, az orrán pedig apró szemüveg díszelgett. Eliza elszántan rákiáltott az elképedt manóra:

– Ha nem adod vissza a Boldogságomat, rád borítom a házad tetejét!

Az öreg hamar visszanyerte a nyugalmát, megköszörülte a torkát és azt mondta:

– Ifjú hölgy, azt hiszem itt tévedés történt. Én nem vettem el az ön Boldogságát. Egyáltalán nem szokásom bárki Boldogságát is jogtalanul elvenni.

A tengerparton szegényesen öltözött ember fekszik egy halászbárkában és szunyókál. Mellette áll egy elegánsan öltözött turista, és éppen színes filmet fűz a fényképezőgépébe, hogy megörökítse az idilli képet, a kék eget, a békésen tarajozó, fehér hullámokkal barázdált zöld tengert, a fekete bárkát, a halász piros sapkáját. Katt! Még egy kattanás, és – mivel az Isten a hármasságot szereti – biztonság kedvéért harmadszor is: katt! Az idegen, csattanó zajra a halász felriad, feltápászkodik, álmosan cigarettát keres, az udvarias jóindulattal eltelt turista azonban megelőzi, és maga nyújt feléje egy csomag cigarettát. Szemlátomást beszélgetésbe akar elegyedni vele.

– Ma gazdag fogás várja, ugye?

A halász a fejét rázza.

– De azt hallottam, hogy ilyen időben jó a kapás!

A halász bólint.

– No, és nem fut ki a tengerre?

A halász a fejét csóválja. A turista levertnek látszik.

– Talán rosszul érzi magát?

A halász a taglejtések nyelvéről végül áttér a normális beszédre.

– Nagyszerűen érzem magam – mondja. – Soha életemben nem éreztem magam ilyen jól.

Feláll és kinyújtózik, mintha atlétaszerű testalkatáról szeretne bizonyságot tenni.

– Egyszerűen fantasztikusan jól érzem magam!

A turista arca egyre szomorúbb lesz, és már nem tudja elfojtani kérdését, amely úgyszólván a szívéből fakad:

– De akkor miért nem megy ki a tengerre?

– Mert ma reggel már kint jártam.

– És jó fogás volt?

– Olyan jó, hogy most már nincs miért még egyszer kimennem. Négy homárt, két tucat makrélát fogtam…

A halász végre teljesen felébred, beszédesebb lesz és megnyugtatólag veregeti a turista vállát, akinek gondterhelt arckifejezését az alaptalan, de megható bánat jelének tartja.

– Még holnapra és holnaputánra is futja – jelenti ki, hogy végképp levegye a terhet az idegen válláról. – Nem akar rágyújtani az én cigarettámra?

– Köszönöm.

A cigaretta a szájban, megint katt! A turista fejét csóválva letelepszik a csónak szélére, fényképezőgépét maga mellé teszi – most szüksége van arra, hogy mindkét keze szabad legyen, mert kellő nyomatékot akar adni beszédének.

– Nem szeretnék beavatkozni személyes ügyeibe – kezdi –, csak hát képzelje el, hogy ma másodszor, harmadszor, sőt talán negyedszer is kifut a tengerre, és akkor három, négy, öt, sőt talán tíz tucat makrélát fogna… Képzelje csak el!

A halász bólint.

ha  az  ember  időbe  jelzi  hogy  szívesen

 

segít  a  dologba  amibe  úgy  van vele  ez neki

 

még  ennyit  meg  tesz  valakiért  ha  meg  tesz

 

valaki ért  valamit az  ember úgy  érzi hogy  annak

 

meg  tudja  tenni  másik  felé .de  illető   elvárja ha

 

meg  mondja  segít  de ilyenkor  ha  nem tud

 

dűlőre  jutni  mi  kor  legyen  az bizonyos dolog

 

meg  oldva  ilyenkor az  fel téltele másiknak hogy

 

időbe  jelze  meg  van az  bizonyos  idő  amikor

 

igen  csak  kérem  attól  az  embertől a  segítséget

 

milyen  lenne  el  jutna  valaki   mondja másik

 

ő ebbe  úgy  van vele  segít bene pedig  nincsen

 

ideje de  meg próbál  segíteni benne várakozik

 

mikor jeli  szolnak mikor  gyere  oldjuk meg egy

 

szer  olyan  lenne  várja mikor  szolnak gyere

 

segíts  pakolni   erre  úgy   van vele  majd szolnak.

 

ha  kel  az  illető milyen  lenne  fontos ügy át kéne

 

valahova  költözni úgy oda  meg  sok helyre

 

pontosan  várják  el új helyre  pontosan

 

költözzenek be  de mondjuk  várja illető az

 

utolsó  percekig mikor  megy segíteni pakolni

 

de  elfejtenek szólni nem  jutottak dűlőre de

 

még utolsó napokba várja szolnak és nem szolnak

 

lehet meg oldódik dolog de  ilyenkor az ember

 

nem szívesen segít ha  nem jeleznek mikor

 

oldja meg másik baját elvárja időbe jelezze

dolgát oldják meg ha nem jelzi lehet az illető

 

nem megy  segíteni nem jelzi szándékát

 

 

 

Mikor elléptem az ablaktól, az esti felhők még mindig ott voltak. Mintha csak várnának. Meséljek el nekik is egy történetet? Fölajánlottam. De nem hallottak meg. Hogy megértessem magamat s csökkentsem a távolságot közöttünk, fölkiáltottam:

– Esti felhő vagyok én is!

Állva maradtak, láthatón szemügyre vettek. Majd kinyújtották felém áttetsző, pirosló szárnyukat. Az esti felhők így köszöntik egymást. Mégiscsak megismertek.

– A föld felett vagyunk – magyarázták –, pontosabban Európa felett, és te?

Tétováztam:

– Van itt egy ország…

– Milyen az az ország? – érdeklődtek.

– Hát – feleltem –, épp alkonyul, és a tárgyak…

– Az is Európa – nevetett egy növendék felhő.

– Meglehet – mondtam –, de mindig azt hallottam, a tárgyak Európában halottak.

– Hogyne, mindenesetre – szólt közbe megvetőn egy másik. – Micsoda képtelenség is volna: élő tárgyak?

– Nos – tartottam ki –, az enyéim élnek. Épp ez a különbség. Annyi mindenné válhatnak, és ha egy tárgy ceruzának vagy kályhának jött a világra, azért még nem kell kétségbeesnie a boldogulása miatt. A ceruzából lehet még egyszer sétabot, sőt, ha jól megy, akár árboc is, a kályha pedig legalábbis városkapuvá válhat.

– Kissé együgyű esti felhőnek nézlek – mondta a fiatal felhő, amelyik már az előbb sem fejezte ki magát nagyon tapintatosan.

Egy öreg felleg félt, hátha megbántott az ifjonc:

– Ahány ország, annyiféle – csöndesítette le –, egyszer egy kis német fejedelemség fölé vetődtem s ma sem hiszem, hogy Európához tartozott.

Megköszöntem és azt mondtam:

– Már látom, nehéz lesz megegyeznünk. Ha megengedi, egyszerűen elmesélem, amit legutóbb szálltomban megpillantottam, talán az lesz a legjobb.

– Kérem – járult hozzá valamennyiük nevében a bölcs felleg.

Hát belekezdtem:

– Emberek együtt a szobában. Én elég magasan járok, tán azért látom őket gyerekeknek; így hát egyszerűbb, ha azt mondom, gyerekek. Tehát: gyerekek egy szobában. Három, négy, öt, hat, hét gyerek. Túlságosan sokáig tartana, ha végigkérdezném mindegyiknek a nevét. Különben úgy látszik, a gyerekek buzgón tárgyalnak valamit; eközben egyik-másiknak majd csak kiderül a neve. Már jó ideje állnak így egy csomóban, mert a legidősebb (úgy hallom, Jancsinak hívják) mintegy a vitát lezárva megjegyzi:

– Nem, ezzel a dolog nincs elintézve. Hallottam, hogy régen a szülők minden este, de legalábbis a szép estéken, elalvás előtt mesét mondtak a gyerekeknek. Előfordul ilyesmi ma is? – Egy kis szünet állt be, majd Jancsi maga felelt: – Dehogy, soha, sehol. A magam részéről, hiszen már elég nagy vagyok, szívesen lemondok arról a pár nyomorult sárkányról, úgyis csak kínlódnának velük, de mégiscsak úgy illik, hogy elmondják nekünk, vannak vízitündérek, törpék, királyfik és szörnyetegek is.

– Van egy nagynéném – jegyezte meg egy kislány –, az néha mesél nekem…

Halk, liliomos gyerekszoba. Az ágyacskában épp jóízű álomba merül egy fiúcska, elmulasztva esti imáját. A szoba sarkában röstelkedve, tenyerébe temetve szégyenpírban égő arcát, tanácstalanul áll az őrangyal.

A fiúcska megint bűnt bűnre halmozott egész nap: torkoskodott a befőttesüvegekből, görnyedten járt, nem figyelt, és futkározott. Az angyal hasztalan vette körül szárnyainak könyörgő fuvallatával, hasztalan suttogott fülébe útmutatásokat a tiszta és erényes életről. Görnyedésből görnyedésbe, futkározásból futkározásba, térdfelverésből ruhaszaggatásba bukdácsolt újra meg újra a kis szerencsétlen. Semmi nem tarthatta vissza. Nem hatott a figyelmeztetés, hogy apus soha nem tesz ilyet, sem a hivatkozás Piotrus Pokrowskira, a kis hősre, sem szelíd énekek dúdolása – sőt, a kerületben közismert púpos varga szakadékba taszítása sem, aminek meg kellett volna szabadítania a fiúcskát a rossz példa befolyásától.

Ott állt az angyal tehetetlenül. Íme, az őrangyalok megengedett eszközei mind csődöt mondtak. A jóság, nyájasság, szelíd rábeszélés, csillapítás… mind hiába. Íme, itt fekszik, megmakacsolva magát vétkeiben és kevélységében – nem imádkozott, süket a jó szóra, s álomba szenderülve bizonyára azon töri a fejét, hogyan fog holnap újra görnyedten járni.

Hírtelen túláradt az angyal szívében a keserűség. Hogyhogy? Vajon a Törvény a maga nemes fenségében nem ér semmit egyetlen poronty akaratával szemben? Hirtelen fölcsapott benne a Törvény iránti rajongás hulláma, s megindította a rossz iránti undor egyenletes hullámát. Eljött ama pillanat, mikor a szolga kicsiny szíve forróbb szeretettel dobbant meg az Ügy iránt, mint az Ügy nagy szíve maga. A Törvény iránti szeretetből megszegni a Törvényt! Ez az igazi önfeláldozás.

Elrántotta homlokáról a kezét, halkan odalépett az ágyacskához, s a fiúcskát teljes erejéből fültövön vágta.

Az ijedten pattant fel; az ütés hatására gyorsan ledarálta az imát, majd érthetetlen mormolás közepette lefeküdt újra, és elaludt.

Az angyal remegve és boldogan, hosszan, mozdulatlanul bámult az éjszakába.

Üdítő, friss reggel virradt fel másnap. Az álom eltörölte a fiúcskában az előző este emlékét. Behozták a reggelijét. Megint nem akarta meginni a tejet. Mindig rosszul lett tőle. De hirtelen célirányos rúgást érzett. Megértette. Szótlanul kiitta a tejet.

Elbúcsúzott anyuskájától, s elindult az iskolába. Szép rendesen ment végig az utcákon, nem ácsorgott, nem nézelődött közben. Résen volt. De még nem volt egészen biztos a dolgában. Mikor az üres fasorba ért, körülnézett, s villámgyorsan összegörnyedt. Egy erős kupán vágás nyomban rendre utasította. Nem lehetett kétsége: az őrangyal verte fejbe.

A jó szellem rájött az új módszer ízére: kápráztató könnyedséggel tudta elérni mindazt, ami azelőtt rengeteg jóakarattal és türelemmel is elérhetetlen volt. Csakhamar fölfedezte, hogy módszerét tovább tökéletesítheti : különféle ütésfajtákat dolgozhat ki, differenciálhatja őket, s ez olyasféle élvezetet nyújt, mint amit egy ájtatos kántor érezhet, ha ügyesen nyomogatja az orgona különféle billentyűit. Tehát: az ebéd végig-nem-evéséért farba rúgás, görnyedt járásért kupán vágás, imamulasztásért nyakleves, futkározásért és izzadásért horogütés, pocsolyába lépésért csavart horogütés, lármázásért apus munkája közben fültövön vágás, és a többi.

Ez a módszer szemmel láthatólag nagyszerű eredményre vezetett. Már nem kergette esténként a megaláztatás érzése sarokba az őrangyalt, hogy ott arcát tenyerébe rejtve szégyenkezzék. Épp ellenkezőleg: kényelmesen letelepedett, s jobb kezét dörzsölgetve, vagy ujjaival dobolva az asztallapon, elégedetten felügyelt az ima szófogadó, folyamatos elmondására. Sőt néha már-már el is unta magát, s ilyenkor kettőzött éberséggel ügyelt a fiú minden rebbenésére, égve a vágytól, hogy egyetlen, mesterien irányított ütéssel figyelmeztethesse: a jó uralkodik a rossz felett.

Sőt az is előfordult egynéhányszor, hogy amikor a fiúcska nem adott rá semmi okot, akkor is le-lecsapott rá a fenyítő kéz. Vagyis az angyal már csak úgy, a biztonság okáért is verte, hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból.

A fiúcska nagyon megjavult. Nem futkározott, nem járt görnyedten, nem lármázott, rendszeresen imádkozott, mindent szépen megevett. Külsőleg is megváltozott: minthogy mindig végigette az ebédet, s rengeteg tejet ivott – a szülők ugyanis, látva, hogy mindig kiissza az egész pohárral azt hitték, hogy megszerette a tejet, s újra meg újra utánatöltöttek –, nagyon meghízott és megsápadt. Miután valamennyi szokásos gyerekbűnről lemondott, tömérdek szabad ideje maradt, s megtanulta, hogy a belső életre összpontosítsa erőit. Megkomolyodott. Figyelni kezdte környezetét. Érdeklődése azután a vegytan felé fordult.

Mikor kint ült a parkban egy padon, kövéren és nyugodtan, rejtélyesen magába zárkózva (meg se próbált futkározni, mert tudta, hogy nyomban lesújt rá az őrangyal ökle), míg más gyerekek vidáman kergetőztek a gyepen, ő többnyire a tankönyve fölé hajolt, s a molekulák titokzatos világába merült. Egy makacs, melyen rejlő gondolat szántotta fel gyermeki homlokát.

Már kezdett csodagyerek híre lenni, s nagyon örült mindenki. Ő pedig kitartóan dolgozott. Apuskája kis műhelyt rendezett be neki, s szerény anyagi eszközöket is biztosított számára.

Telt-múlt az idő. Egyszer egy éjszaka hatalmas tűzoszlop lövellt a város fölé, s fülsiketítő robbanás rázkódtatta meg az épületeket. A fiúcska szülőháza repült levegőbe – egy háztartási trotilból amatőr eszközökkel, de csodálatra méltó tehetséggel előállított akna robbantotta fel. A fiúcska a mezőkön át, sietve távozott a tett színhelyéről. Hátán előre összecsomagolt hátizsák, némi élelemmel és pénzzel, zsebében hajójegy Dél-Amerikába.

Az őrangyal loholt utána árkon-bokron át, hogy legalább egy horogütéssel büntesse.

Hogy mi bajom van vele? Hát kereken kimondom, szomszéd: nem mintha valami kifogásom volna a tanítása ellen. Szó sincs róla. Egyszer végighallgattam a prédikálását és bevallom, kevés hiányzott hozzá, hogy tanítványául szegődjem. Nagyon szépen beszél, Amikor hazajöttem, azt mondtam az unokaöcsémnek, a nyergesnek, hogy ember, ezt neked is meg kéne hallgatnod; szavamra, az az ember a maga módján valóságos próféta. Nagyon szépen beszél, annyi szent; a szíved mintha megremegne, megtisztulna tőle; amíg hallgattam, csupa könny volt a szemem, a legszívesebben becsuktam volna a boltomat és követtem volna, hogy soha többé ne tévesszem a szemem elöl. Oszd el mindened, amid van, mondta, és kövess engem. Szeresd a felebarátodat, istápold a szegényeket, bocsáss meg mindazoknak, akik vétettek ellened, és más efféléket. Egyszerű pék vagyok, de amikor őt hallgattam, olyan furcsa öröm és fájdalom volt bennem, magam se tudom, hogyan magyarázzam meg: valami súly nehezedett rám, hogy legszívesebben a földre borultam és sírtam volna, emellett azonban olyan szép és könnyű érzés vett rajtam erőt, mintha lehullott volna rólam minden gond, harag. Meg is mondtam az unokaöcsémnek, hogy te tökfej, egyszer végre magadba szállhatnál; állandóan csak a kapzsiságodról beszélsz, hogy ki mindenki az adósod, meg hogy fizetned kell a mindenféle tizedeket, az illetékeket meg a kamatokat; oszd szét inkább a szegények közt, amid van, hagyd faképnél a feleségedet meg a gyerekeidet és eredj utána…

Azt se rónám fel hibájául, hogy meggyógyítja a betegeket és a gonosztól megszállottakat. Nem mondom, különös és természetfeletti hatalom ez; de hát mindenki tudja, hogy a mi seborvosaink mind egy szálig kontárok, s a rómaiak se jobbak náluk; a pénzt elszedik, ahhoz értenek, de ha egy haldoklóhoz hívod őket, csak a vállukat vonogatják és azt hajtogatják, hogy miért nem üzentél előbb. Előbb! Megboldogult feleségem két évig szenvedett vérfolyásban; én meg egyik orvostól a másikhoz vittem, fogalmam sincs róla, szomszéd, mennyi pénzembe került, de egyik se segített rajta. Ha ez a próféta már akkor járta volna a városainkat, térdre estem volna előtte: Uram, gyógyítsd meg ezt az asszonyt! A feleségem megérintette volna a köntösét és meggyógyult volna. Szegény asszony, szóval el se lehet mondani, mennyit szenvedett… Amint mondtam, csak dicsérném őt, amiért meggyógyítja a betegeket. Persze, a felcserek acsarkodnak ellene, azt hajtogatják, hogy szélhámosság meg kontárság az egész, el akarnák tiltani az orvoslástól, de hát ez már nincs másképp, ha valakinek az érdeke forog kockán. Aki segíteni akar az embereken és meg akarja váltani a világot, mindig beleütközik valakinek az érdekeibe; mindenkivel egyszerre nem tehetsz jót, ez már sohase lesz másképp. Amondó vagyok, csak gyógyítgasson nyugodtan; ha akarja, a holtakat is feltámaszthatja; de azt a dolgot az öt kenyérrel nem kellett volna megtennie. Becsületes pékmester létemre kereken kimondom, hogy igen nagy igazságtalanságot követett el vele a pékek ellen.

hányszor  van az ember  életébe  meg  próbál

 

olyan  tárast   szeretne  magához  aki el tudja

 

őt  fogadni amiien először  amikor  ember meg

 

próbál hogy  magához  társat keresni hányszor

 

van  az  úgy  életbe   úgy  keressük társat életbe

 

először  lehet úgy keresi  ember társat  járja  nagy

 

világot  hány sor van  úgy  az embernél úgy hogy

 

járta  nagy világot   egyszer lehet neki  sikerül

 

magához való társat  találni  van olyan amikor

ember  bele fárad az nyilvános  tárás keresésbe

 

úgy  van  vele  meg próbálja  hátha sikerül majd

 

világhálón  keresné azt  bizonyos  társat amikor

 

be levan  meg van  úgy  gondolja  az társ neten

 

úgy  gondolja  ő  lesz  nekem  az  bizonyos igazi

 

amikor  elérkezik  az  nap   amikor találkoznak

 

életbe  rá döbben mégse  hozzám való az

 

ember  úgy van  vele az illető  meg írja ő egy

 

ilyen ember   kiderül mégse olyan az életbe így

igen  csak  átvan verve az ember mégse kel

 

neki az  illető  még  arról  nem igazán az ember

 

amiről  ő gondolt hány sor  van  az embernél

 

bőgési netet  úgye  ha az ember  nem  igazán

 

ír ami igaz képes  olyankor lehet nem igazat

 

írj füllent elhiggye  neki ő jó ember ellenkező

 

derül ki  róla  .ezért veszélyes  néha olyan helyen

 

keresi  nagy  embert néha nem igazat  írnak

 

fűletnek  szegény ember ráfázik .életbe

 

 

 

 

 

 

biztos  volt  olyan  hogy  másik ember  meg

 

akarja  mondani  neked hogy  ki  is  vagy életbe

 

kénytelen  vagy  mondjuk  elfogadni azt  amikor

 

meg  akarná  mondani  hogy  mihez kel

 

magadhoz   tartani  ha úgy mondva jó indulatból

 

akarná ezt  fel  világosítná  másikat mihez tartja

 

magát  ki is  vagy  ugye akkor  az ember kénytelen

 

elfogadni  mit  is  szeretne  az ember olyan elő

 

fordul  aki   mondjuk nem  igazán ismeri    azt

 

embert  meg  akarná  mondani  annak  illetőnek

 

ki  is vagy  életbe jó  lenne ehhez tartanád magad

 

nálam  ugye ha olyan elfogadja dolgokat ha

 

tényleg igaza  lenne  akkor  elgondolkozik  az

 

illető mondjuk igaza lenne  másik embernek aki

 

fel  akarná nyitni  ki is  vagy amikor  meg történt

 

másik ember  meg  akarná mondani dolgokat ki

 

is  vagy  ez   nincsen  igaza  biztos  meg védi

 

magát  hogy ő igenis  az illető mondjuk jó

 

ember  de másik  meg  akarná mondani neki

 

annak  embernek dolgokat de  mondjuk  annak

 

embernek  tudja  felőle nincsen nagy hí bája

 

amin kéne  változtatni ez úgye  ez  senkinek

 

nem  nagyon tetszik  neki  ez meg védi  magát

 

az illető   akit meg bántot  az ember nekem ne

 

mondja  meg  ki  is vagyok én  elkéne gondolkozni

 

először  mit  mondjak  amivel  nem bántom meg

 

az illetőt  nem  mondom  meg ki  is életbe ő ha

 

nem ismerem nagyon ne mondjam  meg neki

 

ki  is életbe  lehet nagy  ember életbe ő képes

 

lejebb tekinteni életbe ő neki ezt gondolja  róla

 

arról emberől

 

vége felé közeledik a  nyárnak  és az alapítvány

 

szeretet volna elmenni nyaralni de hogy  nagyon

 

tombol az bizonyos  járvány  olyan  májusba egy

 

kicsikét  lehúzódott a  járvány helyzet de  még

 

akkor  nem csillapodott így nem indult el az

 

alapítvány  a  nyári  táborba  járvány  miatt meg

 

kérdéses  volt   egyik  szülő nem  tudott volna

 

menni  nyári táborba  utána hírek szerint még

 

utána  akarták mondani mások se  tudnának

 

elmenni  erre  nyári  táborba így  meg  beszélés

 

amikor   volt  akkor  eltervezetek 1 napos

 

kirándulást  pár  napja  értesültem agusztusz25én

 

mennek  nagykátai   strandra  oda  is  volt olyan

 

aki  nem  tudnak  elmenni engem hívtak de  hogy

 

munkába  vagyok  nem tudok ere elmenni .

 

hallották  hogy  sajnos  szeptember 1jétől

 

nincsen  Horváth  Zoli  ő valaki   kedvelte őt

 

fáj pár  ifjoncnak  nem  lesz  az  alapítványba

 

szeptembertől  Zoli   össze fogta  kirándulási

 

dolgokat  ő   egy  maga  úgy volt  vele  ki

 

gondolja  mit   készítsünk el  foglalkozáson most

 

más  fogja  el dönteni  aki értesült  róla Tomi

 

ő  is  nagyon  keveset  volt bent  nem  igazán

 

számoltak rá bent  mikor lesz bent  foglakozáson

 

így  nagyon  rossz  hírt kel  közölni  nagyon

 

csökkentet  létszámmal kezd majd  a  foglakozás

bent  szeptembertől az alapítvány olyan 4-5fősz

 

lesz  foglakozás aki szeretne  vagy épen olyan

 

ifjonc  tanulni  szeretne  és  sérült keresse

 

pedagógust és  segítenek   benne  tovább

 

tanuljon az ifjonc a  pedagógust új helyén

 

keressék kaszinó  téren turán  szeptembertől

 

onnantól segít  ebbe  dologba forduljanak hozzá

 

bizalommal csak  kirándulás  idő pontja  sikerült

 

meg  beszélni  ami  most kedden mennek

nagykátai strandra  .de  még  másik idő pont

 

mikor  költöznek az újhelyre az alapítvány azt

 

nem tudni  meg tudom előre fogom önöknek

 

jelezni  .

 

 

 

Az események a gyorsvonat kilencedik kocsijában úgyszólván érzékelhetetlenek voltak. A megszokottnál sokkal durvább és hirtelenebb zökkenéssel állt meg a szerelvény a nyílt pályán, de ez a fülkében tulajdonképpen senkinek sem tűnt föl: csak egy jó néhány perc múlva, amikor a veszteglés már kezdett unalmassá válni, húzta le valaki az ablakot. Bejelentése, miszerint a mozdony előtt egy tartályszerű valami fekszik, általános megrökönyödést keltett. Gázolt a vonatunk? Gázoltunk? Vonatszerencsétlenség részesei vagyunk?

Veszem a kabátom, és a fülke szaunamelegéből kiugrok a dél-alföldi zimankóba. Kistelek előtt áll a vonat, az eleje már bent van az állomási raktárak vonalában, a vége még kint. Kora reggeli tompaság. Mintha az éjszaka még nem szívódott volna föl rendesen, és felhígult foszlányai terjengenének a világosodni akarásban. A karambol története egy pillanat alatt áttekinthető: a lezárt sorompó előtt, azaz a pálya és a sorompó között egy nyerges vontató áll. Sértetlenül. Messze elöl, a mozdony előtt a vontatmánya, a páros hengerű tartály, összegyűrve. Akik már visszafelé igyekeznek a melegbe, azok újságolják, hogy senki nem sérült meg. Ez nemcsak megkönnyebbülés, hanem az esemény kibontásában is fontos adalék: nyilvánvaló, hogy a nyerges vontató beszorult a két sorompó közé, s a vonat letépte róla a tartálykocsit.

Köpcös, tokás, hetes borostás cigány férfiak futnak el mellettem, nyomukban tarka rongyokba bugyolált asszonyaikkal. Kevert beszédjüket nem nagyon értem, de annyit azért kihámozok belőle, hogy nem hisznek a szemüknek. Képtelenségnek tartják, hogy a sorompónál pöfögő vontató és a mozdony előtt fekvő tartály valamikor összetartozott; hogy azt a vonat ilyen hosszan tolta maga előtt. Ez így túlontúl egyszerű számukra, hiányzik belőle a csodás elem.

Hajlok rá, amint haladok előre a töltésen, hogy magamévá tegyem feliben-harmadában begyűjtött nézeteiket, odaérve azonban a mozdonyhoz és a döghöz, az orrfacsaró olajszag lehetetlenné teszi számomra a történtek meseként való átélését. Ez itt már nem mese és nem romantika. Gyűrt vasak és horpadt felületek és kificamodott acélszerkezetek. Szemléltető ábra a fizika törvényeihez. A mozgási energia mindenhatósága. Mekkora ez a tartály, micsoda roppant vasakból van az alváza! Micsoda súly, s még csak egy icipici zökkenést sem éreztünk, amikor a mozdony a két páncélütközőjére kapta, és csikorogva tolta maga előtt.

Az előretódult utasnép, a környékről összesereglett munkások és pályamunkások, valamint a vasutasok egybehangzó vélekedése szerint az a szerencse a szerencsétlenségben, hogy a tartály üres volt. Az örömbe, hogy megúsztuk robbanás, tűz, kisiklás és személyi sérülés nélkül, icipici csalódás is vegyül: ha már lúd, miért nem kövér?

Keresem a főszereplőket. Az egyik, a mozdonyvezető könnyen fellelhető. Sérült mozdonyán tevékenykedik. A bordó Diesel üzemképtelen, noha most is jár benne valami. A mozdonyvezető sápadt. Értelmes, zárt pókerarccal mászik le s föl a gépen, papírokat és jegyzőkönyveket vesz át vasutasoktól, s közben még véletlenül sem néz a közönségre. Maga van, mint ahogy végtelenül magában volt huszonöt perccel ezelőtt, amikor rádöbbent, hogy a tartálykocsi nem húz el az útjából, s az ütközés elkerülhetetlen. Ha a tartályban történetesen benzin van és felrobban, akkor ő most már nem él. Ez az élmény, ez a számvetés még most is meglátszik kimért, pontos mozdulatain, sápadtságán, senkire nem nézésén.

István úr, apád felismerte, még egy látványos kudarc, és végünk, hiába dobol a sámán. Nekünk valami újra van szükségünk, ha meg akarunk maradni ezen a földön, valami összetartó pántra, amibe beleilleszthetjük a jelent és a jövendőt, olyasmire, ami a Lajtán túl szabályozza a kinti etnikumok életét, és ami hatásosabbnak ígérkezik, mint az Etelközből magunkkal hozott ősi joggyakorlat. […] Ennek a munkának az elvégzését kaptad örökségül, szent király, ezt a rettenetes erőbevetéssel járót, ezt a gyönyörűt, alkotmányos keresztény országot kellett formálnod őseid örökségéből. […] Átmentetted népedet a legveszélyesebb sodrású vízen: az Időn. […] te vagy legendáink legnagyobbika, István, szent király, aki megnyitottad előttünk az élet kapuját. Amit te tettél, valóban az ég csodája volt, hitet adtál, jövendőt és anyanyelvünk legfigyelemreméltóbb elvont főneveit: józan határú emlékezés, felejtés és bocsánat.”

„István zseniálisan végezte el a Sors által rábízott feladatot. Bölcsen tette, hogy hosszú ideig élt. Bölcsen tette, hogy egész életében egyetlen uralkodó gondolat híve volt. Jellemének alapvonása volt az a fanatizmus, amelyet annak a kornak vallásos meggyőződése adott az embereknek. Sohasem ábrándult ki célkitűzésének nagyszerűségéből, sohasem rendült meg vasakarattal s szinte beteges elszántsággal védelmezni koncepcióját. Pedig nehéz időkön ment át. Azt lehet mondani, hogy egymaga állott szemben az egész magyar fajjal. S nem volt más segítsége, csak az idegenek, akik természetesen lankadatlanul s minden pillanatban szemben állottak a nemzettel mint jövevények s hódítók és kiélők. Istvánt az tette naggyá, hogy egy ilyen különös, kolonizáló idegen elemmel nemzeti koncepciót tudott végrehajtara

„Amikor István koronát kért, az az Aurillaci Gerbert volt a pápa, aki ravennai érsekként és a császár tanácsadójaként oly bensőséges figyelemmel kísérte István Koppány elleni küzdelmét. Gerbert, pápaként II. Szilveszter (999. április – 1003. május) minden idők egyik legnagyobb tudósa volt. Sevilla és Cordoba arab mestereinél sajátította el a természettudományokat; többek között neki köszönhetjük az arab számjegyek bevezetését és elterjesztését. Hihetetlenül szerencsés pillanat ez, hiszen, mint látni fogjuk, a későbbi pápáknak kisebb gondjuk is nagyobb volt a keresztény hit terjesztésénél. Szilveszter azonban, III. Ottóval egyetértésben, szívesen fogadta – sőt: várta! – István koronaküldési kérelmét.”

Chan Chu – ami nagyon ritkán fordult vele elő – elfogadta egy gazdag állatkereskedő hívását, aki Chan Chu nagy híve volt, és szerte az egész tartományban számos szerzetesrend létrehozásához járult hozzá fölbecsülhetetlen értékű adományaival, hogy töltse nála, családja körében a tavaszi esőzések hosszú időszakát.

Tudni kell, hogy a kereskedő házában épp abban az időben, és talán egyáltalán nem véletlenül, egy országszerte nagy hírnévre jutott, azóta elfeledett nevű bölcs tartózkodott, akihez a kereskedő ügyes-bajos dolgaiban sűrűn és sikerrel fordult.

A kereskedő azt remélte, hogy a két bölcs találkozása ritka szellemi izgalmat hoz majd otthonába, ám a közös étkezéseken kívül, amikor jószerével nem is szóltak egymáshoz, heteken át, mintha szándékosan tennék, a ház két végén tűntek föl – jobban mondva Chan Chu visszavonult, ha csak egy mód volt rá, és nem vett részt a ház életében. Szófukar volt, komor és néha kifejezetten nyugtalan.

Így hát a házigazda, aki nem szívesen látta, hogy régi álma meghiúsulni látszik, erőnek erejével fogta Chan Chut, valósággal ráparancsolt, hogy közéjük, családja körébe jöjjön, és Chan Chu, nem annyira attól tartva, hogy megsérti a házigazdát, hanem inkább attól, hogy a magyarázkodás tovább tart majd, mintha engedne, fölszedelőzködött, és úgy ahogy volt, szakadt sárga köntösében besétált a nagy és díszes fogadóterembe, ahol vidáman pattogott a tűz, és az ismert bölcs körül, aki egy párnákkal megrakott karszékben üldögélt, szandálba bújtatott piciny lábát aranyozott zsámolyon nyugtatta, ott voltak a család tekintélyesebb férfitagjai, valamint néhány meghívott, a házigazda környezetéből.

Chan Chut szintén karszék várta, valamint aranyozott zsámoly, és a bölcs derűs arca meg se rezdült, látván, hogy Chan Chu a karszék helyett a zsámolyra kuporodik le.

Hosszú csönd támadt. Csak a tűz pattogott, visszfénye játszott az arcokon. Senki nem szólalt meg. Egy titkos tapétaajtón hangtalan léptekkel belépett egy szolga, ölében rőzséskosárral, megkaparta kissé a tüzet, majd távozott. Eltelt egy kis idő, a szolga hangtalanul megint belépett, rakott a tűzre, majd ugyanolyan csöndesen, ahogyan jött, távozott. Ekkor a szüntelenül mosolygó bölcs Chan Chuhoz fordult, és így szólt, keresetlen egyszerűséggel:

– A tűzről beszélgettünk.

Chan Chu, szinte meg sem várva a mondat befejezését, azt mondta:

– Törni és rátenni. Törni és rátenni.

Nem is szólalt meg többször azon az estén, se később, bár a heves esőzések miatt még jó egy hónapig élvezte a házigazda vendégszeretetét.